Gazdaság

BOTRÁNY PRIVATIZÁCIÓ UTÁN – ÁRAKIMARADÁS

admin
admin

1996. 08. 28. 00:00

Ajánlatos lenne számon kérni, hogy az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-ben végrehajtják-e a holding igazgatóságának döntéseit – talán ez a javaslat jellemzi legjobban a villamosenergia-ipari cégek privatizációjáról készült felügyelőbizottsági jelentést. A lapunk által megismert dokumentum arról tanúskodik, hogy az egyszeri költségvetési bevétel megszerzésén túl nincs ok a büszkeségre: a privatizációs szerződések foghíjasak.

Legalább az utólagos elismerés illesse Pál Lászlót, aki még ipari és kereskedelmi miniszter korában (1994. július 15.-1995. július 15.) több alkalommal kiemelte: a kormány úgy készül a villamosipari cégek privatizációjára, hogy nem tisztázta az erőművi és a szolgáltató hálózat működési feltételeit, s enélkül a külföldi tulajdonosok sem hajlanak majd a privatizáció utáni további befektetésre. Igaza volt – van.

Tavaly decemberben elégedetten bontott pezsgőt a privatizációt felügyelő Suchman Tamás. A villamosipari cégek közül hat regionális szolgáltató, valamint két erőműtársaság kisebbségi részvénypakettjeiért 1,32 milliárd dollárt fizettek a magyar államnak a külföldi szakmai befektetők. A hangulat bizakodó volt. A kormányzat felelősei arról beszéltek, hogy a szerződéseket körültekintően kötötték meg, a befektetők elégedetten fogadták, hogy a magyar fél egy éven belül tisztes nyereséget biztosító áramdíjról szóló döntéssel szolgálja a cégek érdekeit.

A villanyszámla

A privatizációs tenderek kiírása előtt a kormány határozatában kötelezettséget vállalt: az 1997. üzleti évben már úgy határozzák meg Magyarországon a villamos energia fogyasztói árát, hogy az 8 százalékos eszközarányos nyereséget biztosítson a cégek számára. Az 1995 derekán ismertetett menetrend szerint 1996 márciusában és októberében kellene emelni az árat. A márciusi döntés után a kormány bejelentette: az őszi áremelés előtt a Magyar Energia Hivatal (MEH) célvizsgálatot folytat az erőművi és szolgáltatói költségek felmérésére, így a valóban indokolt mértékben lehetne emelni az áramdíjat. A Horn-kabinet harapófogóba került. A fennen hangoztatott antiinflációs törekvések és a társadalom viszonylagos nyugalmának megőrzése amellett szóltak, hogy enyhe áremelés következzék, míg a kormány korábbi ígérete nyomán a befektetők magas emelésben bíztak.

Kormánykörökből származó értesülésünk szerint a MEH augusztus derekán a következő javaslatot tette a gazdasági kabinet asztalára: 30 százalékkal emeljék az áram fogyasztói árát, növeljék (akár hat órai időtartamra) a felárral elszámolható csúcsidőt, szüntessék meg az éjszakai áram kedvezményes tarifáját. A csúcsidő kiterjesztése, a kedvezmény szűkítése az átlagos emeléssel együtt megközelítette volna a befektetők köreiben óvatosan emlegetett és kívánatosnak tartott 70 százalék körüli áremelést. Számítások szerint az éjszakai kedvezmény megszüntetése azzal járna, hogy pillanatok alatt fel kellene építeni egy 200 megawatt teljesítményű erőművet. A csúcsidős szolgáltatás pedig azt jelentené, hogy az ország összes árammérőjét cserélni kellene. A korábbinál bonyolultabb mérők azonban 10 ezer helyett 25 ezer forintba kerülnének. Ez országosan milliárd forintos nagyságrendű beruházást követelne.

A gazdasági kabinetben lezajlott vitát követő napokban Horn miniszterelnök konzultált Kuncze belügyminiszterrel, s meggyőződvén a kisebbik koalíciós párt támogatásáról, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az idén már nem emelnek energiaárat Magyarországon.

Dunai ipari miniszter nem bírta tovább idegekkel. Heteken át tartotta a kapcsolatot a külföldi tulajdonosok képviselőivel, tervezgették, hogy milyen fejlesztéseket lehet elindítani a jövő év elején, s közben a kemény áremelésre apelláltak. Horn miniszterelnök véleményének megismerése után Dunai lemondott. A kormány végül decemberre halasztotta a döntést, s újabb költségszámításokat rendelt.

Szakértők szerint politikai szempontból június-júliusban a legszerencsésebb energiaárat emelni. A fogyasztókhoz ugyanis két hónappal később érkezik a számla, amely legfeljebb hűsítő hatást válthat ki az indián nyár közepén. A januárra halasztott – akkor már ki tudja, hány százalékos – áremelés viszont éppen az adófizetéssel egy időben borzolja a kedélyeket.

Tavaly, amikor ugyancsak az év elején emelték a villamos energia árát, az akkor még a Magyar Villamos Művekhez tartozó társaságcsoport 6,1 milliárd forintos veszteséggel számolt. Mivel az emelés mértéke elmaradt a várttól, az év végére az összesített veszteség 16,6 milliárd lett. Az önállóvá vált (szervezetileg is a privatizációra felkészített) társaságok a hitelpiacon kerestek gyógyírt bajukra. Csak így tudták működtetni a rendszert. A karbantartások, fejlesztések természetesen elmaradtak. A villamos- és hőenergia-árak nem fedezték a ráfordításokat – ezzel és a cégek helyzetével teljesen tisztában voltak a külföldiek, akik jelentkeztek a privatizációs pályázatokra.

Egyszóval a külföldiek nem panaszkodhatnak: tudták, hogy mit vesznek.

A budapesti Elektromos Művek Rt. német tulajdonosai múlt szombati nyílt napjukon nem rejtették véka alá: a privatizációs pályázat információs memorandumában szereplő fejlesztéseket csak akkor tudják végrehajtani, ha lesz nyereségük. Azt mindenképpen vissza kívánják forgatni a társaságba, friss tőkét viszont semmiképp sem hoznak. Az Elmü csak a mostani elmaradt áremelésen egymilliárd forintot “bukott”. Veszteséget az új tulajdonosok nem finanszíroznak, ami persze normális álláspont.

Hírlik, hogy a privatizáció következő fordulójában az MVM Rt.-hez került Paksi Atomerőmű Rt. sem marad érintetlen. Pletykák szólnak arról, hogy bizonyos német, illetve francia cégcsoportok kvázi “fájdalomdíjként” osztozkodhatnak a paksi cég fele tulajdonán. Az elkötelezett szakemberek felháborodnak már a lehetőségen is, hogy az egyetlen hatékonyan, nyereségesen dolgozó energiaszolgáltatót “dobra verik”. A hazai villamosenergia-fogyasztásnak ma már több mint 40 százalékát megtermelő paksi társaság eladása amúgy is példátlan lenne, merthogy a világon egyetlen atomerőmű sincs magánkézben.

Felületes megközelítés szerint a mostani halasztás miatt a kormány magyarázkodásra kényszerül a befektetők előtt. A Horn-kabinet berkeiben némi zavar támadt (Suchman lapzártáig lebegtetett jelölése az ipari miniszteri tisztségre, államtitkár utáni kutatás ugyanehhez a tárcához, újabb kormánybiztos megbízása a költségvizsgálat felülbírálására, a Mol-részvények árfolyamesésének elemzése). Talán ezzel magyarázható, hogy elmulasztottak rámutatni: a kormány az 1997. január 1-jén kezdődő évre ígérte a 8 százalékos profitot garantáló árat, addig még meghozhatja a szükséges döntéseket. A zavar igazi oka valószínűleg az, hogy a kormány tagjai tudják a legjobban: a villamosipari cégekre kötött adásvételi szerződések tökéletlenek, pusztán azok alapján nehéz lenne beváltani a közvélemény előtt tett (korszerűsítési és környezetvédelmi) ígéreteket, ráadásul egyes állami tisztségviselők szavahihetősége is kérdőjelessé vált.

Energia-rendszerváltás

Az európai integrációs folyamat egyik döntő fontosságú eleme a kontinentális villamosenergia-rendszerhez (UCPTE) történő idei csatlakozás. Ebben a rendszerben minimális frekvencia- és feszültségingadozás fordulhat elő, és minden tagállamnak megfelelő tartalékenergiát kell biztosítania. A magyar hálózat erőművi kapacitása 7300 MW, a benne rejlő tartalék 15-20 százalék körüli lehet. Az igénybevételt befolyásoló tényezők közül kiemelkedik az ipari termelés 1990-93 közötti visszaesése, s a villamos energia felhasználásának ebből eredő csökkenése. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) másfél évvel ezelőtti becslése szerint az ezredfordulón az 1989-es mértéknek megfelelő villamos energiára lesz szüksége a magyar iparnak, s addigra a hazai erőművi kapacitás egyötödét korszerűbb technológiával kellene felváltani. A beruházások körülbelül 300 milliárd forintba kerülnének. Ilyen költségű beruházásra pedig erőtlennek látszott az állam, a privatizáció szükségszerű volt.

Azonban magán- és cégfogyasztókat s a politikai és a szakmai közvéleményt egyaránt foglalkoztatta, hogy miként garantálhatók a hazai érdekek a külföldi befektetőkkel szemben. Megoldásként az egy részvényhez kötött többletjogok (aranyrészvény) lefektetése, az új árformula (a saját eszközök 8 százalékát meg nem haladó profit jogszabályi rögzítése), a fejlesztési kötelezettségek előírása szerepelt a kormány stratégiájában.

Az első konfliktus Pál László miniszterségének végső szakaszában – idén május-júniusban – robbant ki. Pál több kormányülésen is rámutatott: a villamosenergia-rendszerről szóló joganyag pongyola, pontosabb szabályokat kell alkotni. A vonatkozó ágazati törvény szerint a villamosipari szolgáltató csak akkor vásárolhat drágább forrásból energiát, ha az olcsóbb beszerzési lehetőségeket már kimerítette. A hazai piacon a Paksi Atomerőmű Rt. által termelt áram a legolcsóbb, Paks kapacitása egynegyede az egész erőművi kapacitásnak. Előfordulhat, hogy egy-két szolgáltató cég leköti az atomerőmű teljes kapacitását, a többieknek már csak drágább áram jut. Ennek következtében az ország különböző területein jelentősen eltérhet a villanyáram díja, a különböző szolgáltatók külön elbánást követelhetnek költségeik elismerésekor, a 8 százalékos profitráta kiszámításakor.

Pál akkori gondolatmenete szerint ez a körülmény nem ösztönözné a szolgáltató cégeket további fejlesztésre – sokkal inkább Paks becserkészésére, illetve arra, hogy a mindenkori kormányt nyomás alatt tartsák. Az ő terve szerint integrált villamosipari rendszer kialakításával, az erőművek előbbi (korszerűsítési terveket tartalmazó), a szolgáltatók utóbbi privatizációjával lehetett volna mérsékelni a problémát. Horn miniszterelnök azonban 1995 nyarán a külföldről lassan csordogáló működőtőke, a halmozódó államháztartási deficit s a fenyegetően instabil folyó fizetési mérleg miatt már türelmetlenebb volt annál, semhogy a Pál által vázolt bonyolult jogalkotási programba kezdjen. Menesztette miniszterét, behozta a kormányba a fegyelmezett technokrataként ismert Dunai Imrét az IKM élére, valamint az 1990 óta a törvényhozásban küzdő Suchman Tamást a privatizáció felgyorsítása érdekében.

Dunai korabeli nyilatkozataiból kihámozható, hogy rövid távon két célt tűzött ki maga elé: hozzájárulni a pénzügyi egyensúly visszaszerzéséhez, valamint a külföldi befektetők visszacsalogatásához. Ebben tökéletes partnerre talált Suchmanban, aki karácsonyra már produkált: hat villamosipari szolgáltató és két erőmű kisebbségi pakettjait (a gázszolgáltató cégek mellett) eladta. A megszerzett vételár feletti örvendezés időszakában sokadrangú problémaként sem merült fel, hogy milyen fejlesztési kötelezettségek hárulnak majd az erőművek tulajdonosaira, miként érvényesíthetik a fejlesztési ráfordításokat a szolgáltató cégekkel szemben, s ki számolja ki pontosan, hogy mennyi a szolgáltató cégek indokolt ráfordítása.

A felügyelőbizottság

Az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága (FEB) a privatizációs üzletkötés után nyomban hozzálátott a villamosipari társaságok részvényeire kötött adásvételi szerződések ellenőrzéséhez. A testület idén nyáron véglegesített jelentése eddig nem került nyilvánosságra. A Figyelő által megismert dokumentum tanúsága szerint a privatizációs szerződésekben nem sikerült olyan mértékben érvényt szerezni az eladó (a Magyar Állam) elképzeléseinek, mint ahogy arról akár Horn miniszterelnök, akár Suchman miniszter a nyilvánosság előtt beszélt.

A leginkább szembeötlő probléma a további befektetésekre adott garancia. A szerződésekben nem szerepel semmiféle – sem az eladó és a vevő közös, sem a két fél által külön és részletezve tett – kötelezettségvállalás a jövőbeni fejlesztésekre. Ez azért is megbotránkoztató, mert a vonatkozó kormányhatározatban ez mint fejlesztési követelmény szerepelt, részletesen lebontva az egyes erőművi cégekre és azok teljesítményére. A szerződésben alkalmazott formula a nemzetközi magánjogban bevett fordulatot tartalmazza: “a vevő minden ésszerű erőfeszítést megtesz” – mást azonban nem.

Egy állam villamosipari rendszerének részbeni eladása azonban nem olyan mindennapi adásvételi ügylet, amelyben a szokványos és egyébként vita esetén értelmezhetetlen fordulatot lenne indokolt alkalmazni. Szó sincs a szerződésekben arról, hogy a vevők pótlólagos tőkebevonással, a magyar tulajdonosokkal közösen indítanák el a fentebb említett korszerűsítési követelménynek megfelelő fejlesztéseket. Az új tulajdonosok nyugodtan spekulálhatnak arra, hogy a társaságokban az állam által megszabott, 8 százalékos profitot tartalmazó ár alkalmazásával felhalmozódhat annyi tőke, amennyivel bele lehet vágni a fejlesztések finanszírozásába.

A FEB jelentéséből az derül ki: a privatizációs szerződések vonatkozó részei az előzetes kormányhatározat előírása ellenére sem alkalmasak arra, hogy a tarifa meghatározásából eredő első vitát az eladó és a vevő egymás között – végső esetben esetleg bíróság előtt – eldöntsék. Nem csoda, ha a FEB arra az elemi kötelességére figyelmeztette az ÁPV Rt. igazgatóságát: ezek után figyeljen oda, és hajtassa végre a kormány és a saját határozatait saját apparátusával. Azonkívül, hogy az alkalmazott és idézett kötelezettségvállalási közhely ellentmond az előzetes kormány- és igazgatósági határozatoknak, ráadásul még az enyhe megfogalmazásba ütköző döntésekre sem szerepel szankció.

A következő bökkenő: a privatizációs stratégia alapján az első befektetőknek vállalniuk kellett volna, hogy öt éven belül nem adják tovább a most megvásárolt részvénycsomagot. A privatizációs alku során ez a tilalom valahogy elillant. A szerződések szerint az új tulajdonosok a saját, 100 százalékos tulajdonukban lévő leányvállalatuknak az eladó (a Magyar Állam, illetve képviselője) beleegyezése nélkül is továbbadhatják a részvényeket, s onnan szabad az út… Továbbá az új tulajdonosok az eladó beleegyezése nélkül megterhelhetik a cégeket, ha finanszírozási probléma támad. Külön érdekesség, hogy az áremelés mostani elhalasztása s a decemberi emelés mértékének bizonytalansága miatt megromlik-e a magyar kormány és a befektetők közötti kapcsolat annyira, hogy a befektetők ezzel a szerződéses klauzulával fenyegessék meg a kormányt.

A szerződések szövegezése körüli kapkodásnak tudható be, hogy az egyes cégek részvényesei közötti erőviszonyokat szabályozó részvényesi megállapodás a FEB értékelése szerint olyan formában korlátozná a befektetők szavazati jogát, ami ellentétes a társaságok alapító okirataival. A FEB azt indítványozta, hogy gyorsan módosítsák az alapító okiratokat. Ezeknek a tárgyalásoknak a lefolytatásához nyilván a mostaninál nyugodtabb légkörre lenne szükség. Mindenesetre kiderült, hogy a nevezetes “aranyrészvény” kifejezés mögötti tartalmat minden politikai ígéret ellenére sem sikerült tökéletesen a szerződésekbe foglalni.

A FEB elégedetten nyugtázta, hogy a kontraktusok az előzetes kormány- és ÁPV Rt.-beli döntéseknek megfelelően tartalmazzák az állami kötelezettségvállalásokat. Az ÁPV Rt. a szerződések aláírását követő három éven át az erőművi részvények vételárának 25, az áramszolgáltató cégek vételárának 10 százalékáig felel a szerződéskötés előtti környezeti okból származó károkért. Az önkormányzatok követeléseiből eredő kötelezettségek teljes mértékben az ÁPV Rt.-t terhelik.

Vétkes elszólás

Az első villamosipari szerződéscsomag vizsgálata, a FEB megállapításai a jelek szerint cseppet sem ösztökélték következetesebb üzletvitelre az ÁPV Rt.-t. Három hete a HVG megszellőztette: a Tiszai Erőmű Rt. többségi részesedésének megvásárlásakor az amerikai befektetők (AES Summit Ltd.) abban egyeztek meg az eladó ÁPV Rt.-vel, hogy a 110 millió dolláros vételáron kívül további 33 millió dollárt fizetnek, ha a kormány a 8 százalékos profitot garantáló mértékben emeli a villanyáram árát. Künszler Béla, az ÁPV Rt. illetékes ügyvezető igazgatója nyomban cáfolta a különalkut, a feltevést kategorikusan visszautasította. A befektetők hangnemének keményedésére utal, hogy a kormány halasztó döntése után az amerikaiak képviselője a nyilvánosság előtt keresztbe verte Künszlert, s kijelentette: igenis van ilyen megállapodás cége és az eladó között. A precedens arra utal: a kormány habozása, következetlen taktikázása esetén a befektetők nem riadnak vissza attól, hogy nyilvánosságra hozzanak olyan szerződési részleteket, amelyeket a magyar fél eddig elhallgatott.

Érdemes visszaemlékezni 1995 őszére. Akkoriban Suchman miniszter minden energiáját latba vetette, hogy elfogadtassa a közvéleménnyel azt a valóban nagy horderejű lépést, amelyet a kormány a privatizáció felgyorsítása érdekében a villamos- és a gáziparban megtett. A villamosipari alkalmazottak szakszervezeti szövetsége nem tapsolt a privatizáció hírére; átszervezésektől, elbocsátásoktól tartottak. Ilyen hangulatban könnyen lábra kaphatnak a privatizációval szemben álló erők. Suchman miniszter rövid tárgyalássorozat után nagyúri gesztust tett: 9 milliárd forintot ígért oda az ágazati szakszervezetnek a privatizációs bevételből, hogy külön foglalkoztatási alapot szervezhessenek. A 9 milliárdról a szakszervezeti bizalmik ma is csak álmodhatnak, Suchman miniszter meg azt ígérte, hogy szeptemberben visszatérnek a dologra – elvben!

A villamosipari privatizáció eddigi szakaszának fejleményei azt támasztják alá, hogy az áramszolgáltató cégek kisebbségi részeinek eladásával megnehezült a tőkeigényesebb felújításra szoruló erőművek eladása. Indokolt volt az az előzetes aggodalom is, miszerint az árképzésben elmaradt döntések már nem pótolhatók szakmai-pénzügyi vagy szociális feszültségek nélkül. Homályban maradt néhány részlet. Miért titkolódzik a szerződések értékeléséről a törvényhozásnak felelős miniszterelnök? Mi indokolja, hogy – a Figyelő értesülése szerint – két villamosipari cég esetében a vevő az adásvételi szerződésben meghatározottnál jóval magasabb vételárat fizetett ki? Az eddig nyilvánosságra került információk alapján feltehető, hogy az üzletkötések idején a befektetők tengernyi ígéretet kaptak, s azokhoz képest a mostani, csupán két hónapos késedelem már több, mint bosszantó.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.