Szent István halála után először úgy tűnt, hogy a kormányrúd jó kezekben van kijelölt utódjánál, Orseolo Péternél, aki az országnagyok támogatásával folytatta a szent király ország- és egyházépítő munkáját. Aztán valami megszakadt. Az 1040-es évek első felében és közepén a Trónok harcának forgatókönyvét is megszégyenítő változatossággal követték egymást a meghökkentő fordulatok Magyarországon: forrongó indulatok, esküszegés, kitaszított özvegy királyné, „vadállati módon ordító” és „fecske módjára fecsegő” külföldiek, lázadás, királygyilkosság és császári hűbér, majd ismét belháború.
Teljes káosz az egész, főszerepben egy velencei ifjúval, akiről nagyjából annyit jegyez a történelmi köztudat, hogy eladta hazánkat a németnek. Ki volt Orseolo Péter, hogyan foglalhatta el Szent István trónját és miről szólt ez a zavaros néhány év? Tényleg a német-római császár hűbérévé tette a Magyar Királyságot? Dr. Bagi Dániel történészt, az ELTE BTK egyetemi tanárát, a Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék vezetőjét, a HUN-REN BTK TTI tudományos tanácsadóját kérdeztük.
István benne látta művének folytatóját
Péter apja Orseolo Ottó velencei dózse volt, anyja pedig István egyik lánytestvére, talán Ilona. Amikor II. Konrád még német-római királyként Itáliába ment, kezdeményezésére a velenceiek Ottó ellen fordultak, uralma olyannyira meggyengült, hogy a dózse jobbnak látta Konstantinápolyba menekülni, míg neje és fia a magyar uralkodónál keresett menedéket 1026-ban. Péter 15-16 éves lehetett ekkor.
Helyzetéből adódóan »tűzközelben« volt, a szűkebben vett családban, István környezetében nevelkedett, de trónörökösként természetesen csak Imre herceg 1031-es halála után merült fel a neve
– mondja a 24.hu-nak Bagi Dániel.
Valószínűleg István személyes döntése volt Péter öröklése, első királyunk az úgynevezett kijelölés jogával élve tett így. Miért? A források szerint nem talált méltóbb utódot a családjában, ami vélhetően azt jelenti, hogy a király unokaöccsében látta leginkább biztosítani fő céljainak beteljesítését: az egyházszervezet tovább építését és a vármegyerendszeren alapuló igazgatás megszilárdítását. A „kevésbé méltó” családtagok pedig Vazul és gyermekei lehettek. Ismeretes, hogy Vazul nem egyezett bele Péter jelölésébe, István pedig a jelek szerint rosszul tűrte, ha ellent mondtak neki:
Ily módon, az esetleges „konkurencia” félreállítása után Orseolo Péter hatalomátvétele gördülékenyen ment, és minden jel arra mutat, hogy István jól döntött.
Megszegte esküjét
Az 1038-ban trónra emelt Péter király folytatta az egyházszervezést, az ő nevéhez fűződik az óbudai prépostság megszervezése és feltehetően a pécsi székesegyház felépítése is. A külpolitikában szintén István nyomdokain haladva továbbra is ellenállt a birodalom hódító törekvéseinek, ennek érdekében Cseh- és Lengyelország irányában keresett szövetséget. Idővel azonban minden rosszra fordult.
A Képes krónika közismert beszámolója szerint Péter „német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival. Az erősségeket, őrhelyeket és várakat németek és olaszok őrizetére bízta”. Vagyis „idegenszívű” királyról, a magyarok háttérbe szorításáról, külföldiek helyzetbe emeléséről olvasunk, ami vitán felül könnyen emészthető és időtálló magyarázat, nyomós indok a király elleni fellépésre.
A történettudomány azonban sokkal árnyaltabban látja a helyzetet, mint az egyébként a XIV. századi krónikakompozíció, ahol a „német düh”-ről szóló feljegyzések bizonyíthatóan legkorábban a XII. században keletkeztek.
Péterrel kapcsolatban a magyar előkelők legnagyobb problémája az volt, hogy a király megszegte az esküjét
– emeli ki Bagi professzor.
Amikor ugyanis – még István életében – a magyar urak esküt tettek Péter támogatására, ő is megfogadta, hogy a méltóságviselőket megtartja a helyükön, és Gizella királyné úgyszintén maradhat a pozíciójában. A királykoronázáskor az esküket megújították. A hatalom gyakorlása ilyen kölcsönösségen alapult a középkorban, mindkét fél adott és kapott is valamit, hiszen csak a mesében létezik olyan, hogy a király a palotájában ülve egyedül kormányozza az országot. A XI. századi politikai rendszereket ezek az eskük és ígéretek tartották össze.
A kor igazi hatalmát a püspökök jelentették, az uralkodó viszont leváltott két püspököt, és mind többször került összetűzésbe az elit tagjaival. Emellett fittyet hányva a királynéi jogintézményre Gizellát eltávolította az udvarból, megfosztotta gazdasági és politikai hatalmától, majd Veszprémbe küldte, gyakorlatilag izolálta őt.
Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban? Egész egyszerűen felmondták esküjüket, amivel Péter légüres térbe került, az elit hűsége és lojalitása híján uralkodása lehetetlenné vált: nem volt más választása, mint korábbi ellenségéhez, a német-római császárhoz menekült.
A császár támogatásával
A császárságot „hivatalosan” is megalapító I. Ottó 962 utáni terjeszkedési stratégiájának alapjául az úgynevezett birodalmi egyházszervezet kiépítése szolgált. Ez azt jelentette, hogy a birodalom, illetve a császár püspökségeket hozott létre határain kívül is, és ezeket alárendelte az uralkodói hatalomnak. Aki ebből ki tudott maradni, mint például Szent István, az önállóan alapított püspökségeket, ami a korban a szuverenitás záloga volt. A birodalom 1002 után megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot, és II. Henrik rögtön megtámadta Lengyelországot, illetve érvényesítette a jogait Csehországban is. Magyarország ebből szerencsére kimaradt: II. Henrik a magyar király sógora volt, ezért nem kellett tartani alávetési törekvésektől. Utódja, II. Konrád azonban 1026-tól már megkísérelte hazánkra is kiterjeszteni befolyását, Szent Istvánnak 1030-ban fegyverrel kellett megvédenie az országot.
Miként említettük, a német befolyási kísérleteknek Péter is ellenállt egészen 1041-ig, majd miután a magyarok elűzték, teljesen logikusan vezetett útja a német udvarba: III. Henrik befogadta őt, előrevetítve, hogy a császár Cseh- és Lengyelország után a Magyar Királyságot is fennhatósága alá akarja vonni. A magyarok mindeközben maguk közül kerestek új királyt, és István sógorát, Aba Sámuelt emelték trónra, aki 1042-ben megtámadta a birodalom határvidékét.
íElőször tárgyalni próbáltak, ezek kudarcában vízválasztó jelentősége volt, hogy kiderült: III. Henrik vissza akarja hozni Péter királyt, ami 1042-1043-ban háborúhoz vezetett a birodalom és Magyarország között
– mondja a történész.
Itthon Aba Sámuel még Péternél is durvábban lépett fel a vezető réteggel szemben, és a kutatás egy vonulatának véleménye szerint le akarta rombolni a Szent István által felépített művet, míg mások úgy vélik, Aba az őskeresztény elvekhez akart visszatérni. Mindenesetre támogatói elpártoltak mellőle, és behívták ellene III. Henriket az országba, aki 1044 júliusában a ménfői csatában megsemmisítő vereséget mért a királyra. A krónikák alapján a menekülő Abát elfogták és kivégezték. A helyzet persze igen zavaros lehetett, mert a német évkönyvek elmondása alapján nem egy püspök Aba mellett állt a csatatéren, ami talán arra utal, hogy Péter visszatérését sem támogatták annyian.
A császári udvarból diktáltak
Megakadályozni persze nem tudták. A csatában a németek elragadták a királyi hatalom korabeli legfőbb jelképét, a III. Ottótól származó királylándzsát, amelyet III. Henrik a király koronájával együtt hamarosan elküldött Rómába. Megállapodásuk értelmében trónjáért cserébe Péter bevezette a bajor jogot, miközben a csata után egyébként III. Henrik saját maga ültette trónra Székesfehérvárott, és megkísérelte kibékíteni a magyar elittel. 1045 pünkösdjén aztán a császár ismét megjelent Magyarországon,
A köztudatban elterjedt, hogy fenti aktussal hűbérül adta a németnek a Magyar Királyságot, de ez a kifejezés nem teljesen pontosan írja le a valóságot. A hűbériség egy jogi kapcsolat volt két szabad ember között, amely a XII. századra tisztult le teljesen. Nagyon leegyszerűsítve: valaki birtokot ad bérbe, ám nem pénzért, hanem valamely szolgáltatásért cserébe, kölcsönös előnyökön és kötelezettségeken alapuló (a hűbérúr például köteles oltalmat nyújtani hűbéresének) viszonyrendszerről van szó. Volt persze olyan kapcsolat, amelyben a hűbérbirtok egy ország volt, mint például Ausztria a Német-Római Birodalom perifériáján.
Vélelmezhetően itt inkább arról lehet szó, hogy III. Henrik császár – folytatva elődei munkáját – a birodalom függésébe akarta vonni Magyarországot. Nem szabad elfelejteni, hogy uralma alatt érte el a csúcspontját az a hatalomgyakorlási modell, amelyet még I. Ottó vezetett be 962 körül.
Ez inkább az önálló uralom elvesztése felé vezető út volt
– emeli ki Bagi Dániel.
Ez már aztán tényleg sok volt a magyaroknak, még abban az évben széleskörű összefogás szerveződött, Szent Gellért csanádi püspök vezetésével hazahívták Kijevből Vazul fiait, és pogánylázadás tört ki az országban. András herceg 1046-ban legyőzte Orseolo Pétert, személyével az Árpád-ház visszaszerezte a főhatalmat. Péter ismét menekülőre fogta, sorsáról két változatot ismerünk.
A kevésbé valószínű úgy szól, hogy bár megvakították, de biztos helyre küldték, azaz tovább élt. Bagi professzor viszont a másik verziót tartja elfogadhatóbbnak, miszerint András elfogta Pétert, majd megvakíttatta, hogy egyszer és mindenkorra megfossza az uralkodás lehetőségétől. A középkor viszonyai között pedig Orseolo Péter feltehetően rövid időn belül belehalt a beavatkozásba, halálának ideje így 1046.
