A tudósok 99,9 százaléka egyetért abban, hogy a klímaváltozáshoz nagymértékben hozzájárul az emberi tevékenység. Mégis, a mai napig népes tábora van azoknak, akik úgy gondolják, a klímaváltozás teljesen természetes folyamat, és azok is sokan vannak, akik el sem hiszik, hogy van ilyen. Aztán ott van Bjørn Lomborg, aki nem vonja kétségbe a felmelegedést, és azt sem, hogy az emberi tevékenység is hozzájárul, egész egyszerűen csak azt mondja, hogy nincs ok a pánikra, nem olyan nagy ügy ez, vannak súlyosabb problémák, amikre koncentrálnunk kell, ráadásul a kibocsátáscsökkentés nem is a legjobb megoldás a klímaváltozás mérséklésére.
A dán író már a harmadik könyvét adja ki a témában, mindegyik nagyjából a fenti állítást járja körbe: oké, hogy van klímaváltozás, de nem kéne mindent feladnunk azért, hogy lassítsuk. Ez eddig teljesen jogos érvelés volna – hiszen a gazdaságra, az egészségügyre, az oktatásra, és egyéb, fenyegető veszélyekre is erőforrást kell hagyni, ezt az elmúlt két év a koronavírus-járvánnyal és az orosz-ukrán háborúval nagyon szépen meg is mutatta. Lomborg legfrissebb könyvével, a Téves Riasztással azonban nem az a probléma, hogy ezeket a kérdéseket boncolgatja, hanem az, hogy mindezt hamis adatokkal, érvelési hibákkal, ilyen célra alkalmatlan modellekkel és a tudományos kutatások félreértelmezésével teszi. Így pedig egy teljesen más konklúzióra jut, mint amire a tudomány általában: szerinte a 3,75 Celsius-fokos melegedés még ésszerű a ráfordított források fényében, és a megelőzést szinte teljesen elhagyva, kibocsátáscsökkentés helyett az innovációra kellene a nagyobb összegeket fordítani.
Alkalmazkodás a földi pokolhoz
Ez a 3,75 Celsius-fok William Nordhaus amerikai közgazdás úgynevezett DICE modelljei alapján jön ki. Nordhaus nagy név a szakmában, ő az egyetlen, aki klímaváltozással foglalkozó közgazdaságtani munkáért kapott Nobel-díjat még 2018-ban. A DICE (dinamikus integrált klíma-gazdasági modell) egy olyan értékelési modell, amely integrálja a közgazdaságtan, a szénciklus, az éghajlattudomány és a klímaváltozás becsült hatásait, lehetővé téve az éghajlatváltozás lassítása érdekében tett lépések szubjektíven feltételezett költségeinek és szubjektíven feltételezett előnyeinek mérlegelését. A szubjektív itt fontos szó: lehetetlen ugyanis objektíven előrejelezni ilyesmit, bármennyire is értünk a számok nyelvén.
A modell bizonyos területeken nagyon jól működik, de számos kritikát kapott kutatóktól, többek között Steve Keen ausztrál közgazdásztól, aki szerint a modell hibázik, mert azt állítja: a klímaváltozás a gazdaság 87 százalékát nem érinti, hamisan ábrázolja a természettudósok véleményét az éghajlati és természeti fordulópontokról, és magas diszkontrátával dolgozik, ezek pedig használhatatlanná teszik a globális felmelegedés okozta károk megbecslésében.
A DICE modellnek különböző verziói vannak, Thomas Sterner környezeti közgazdaságtan professzor szerint pedig a 2018-as adatok beletáplálásával igazolható a 2 Celsius-fokos melegedési target is. A modell ezen kívül nem alkalmazható megfelelően 3 Celsius-fokos melegedés felett, ennek ugyanis már beláthatatlan következményei, ezzel együtt pedig költségei is vannak. De tegyük fel, hogy a Lomborg által kiszámolt 3,75 fok egy reális melegedés a GDP-vesztés (vagy inkább a lassuló növekedés) arányában. Milyen világ várna ránk ekkor?
A The Economist vészjósló videót készített róla, hogyan kellene elképzelnünk a világot 3 fok felett, Nigel Arnell, a Readingi Egyetem klímatudománnyal foglalkozó professzora pedig kollégáival részletes tanulmányt írt arról, milyen hatásai lennének a különböző mértékű átlaghőmérséklet-emelkedésnek. A szerző a The Conversationön megjelent cikkében azt írja: 3 fok felett 80 százalékra nő az éves esély az extrém hőhullámokra, az árvizek esélye 4 százalékra, míg az aszályos időszak évente átlagosan a háromszorosára növekszik.
Norvég kutatók szerint 3 foknál az Arktisz nyáron teljesen elveszíti a jégtakaróját, ami jelentős élőhelyveszteséget jelent az itt élő állatok számára. Egy kifejezetten rossz eshetőség, hogy a permafroszt akár össze is omolhat, ami további láncreakciókat indíthat be. A mediterrán területeken lényegesen megnő a szárazság, az extrém aszályok előfordulásának esélye, a csapadék mennyisége csökken, és nagyon magas lesz a veszélye a vízhiánynak. Afrika déli területein drasztikusan nő a forró éjszakák száma, a hőhullámok várhatóan jelentős hatással lesznek a mezőgazdaságra, az állattenyésztésre, az emberi egészségre és a halálozási mutatókra. Nagyon magas lesz az alultápláltság kockázata azokban a társadalmakban, amelyek a száraz területeken a mezőgazdaságtól és az állattenyésztéstől függenek.
Ezek persze csak tudományos becslések, és a klímaváltozás elleni harc egy nagyon fontos aspektusát nem tartalmazzák: az alkalmazkodást. Ez Lomborg másik fontos érve a kibocsátáscsökkentés és a klímapánik ellen: a legtöbb tudományos kutatás nem számol az emberiség alkalmazkodóképességével, teljesen kihagyja a számításból azt, hogy képesek vagyunk gátakat építeni, lehűteni a városi környezetet, más növényeket termeszteni a megváltozott körülmények hatására. És ebben teljesen igaza is van: az elmúlt évekig sokkal nagyobb hangsúly terelődött a mitigációra, vagyis a felmelegedés mérséklésére, mint az adaptációra, vagyis a már meglévő és rosszabbodó körülményekhez való alkalmazkodásra. A 2021-es ENSZ klímakonferencián, a COP26-on azonban már egyértelművé vált, hogy komolyabb összegeket kell fordítani a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra is a megelőzés mellett.
Csakhogy Lomborg úgy gondolja, az alkalmazkodás a problémáink nagy részét megoldja, így nem gond, hogy 3,75 Celsius-fokos lesz a globális felmelegedés, mert majd az emberiség megtanul így is létezni. Ez egy bizonyos fokig valóban így is van, de kérdés, hogy meddig? Előfordulhat, hogy alkalmazkodunk a hőhullámokhoz, az emelkedő tengerszinthez, a szárazsághoz, a hirtelen esőzések okozta árvizekhez, de a természeti ökoszisztéma összeomlásához azonban már aligha. Ha pedig mégis sikerülne, elég sötét jövőképet fest, hogy egy mediterrán országban például a nyári napok jelentős részén nem léphetünk ki a perzselő hőségbe, csak a légkondicionált épületeinkben tudunk életben maradni. Ez sokkal sebezhetőbbé tenné a társadalmakat – ráadásul olyan láncreakciókat indíthatna el, amiket ma még nem látunk.
Vegyük például Lomborg megoldását a hőhullámokra: szerinte a klímaváltozás mérséklése helyett inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy a társadalmak gazdagabbak legyenek, hogy mindenkinek legyen légkondija, amit a forróságban tud használni. Csakhogy azt felejti el megemlíteni, hogy a légkondicionálás jelentősen hozzájárul a globális felmelegedéshez, ezzel pedig nemhogy segítenénk, de komolyan rontanánk is a helyzeten. Valóban alkalmazkodunk – de milyen áron?
Egész weboldalak készültek, hogy megcáfolják az állításait
Lomborg egyébként szimpatikus karakter, nagyon messze áll attól a képtől, ahogyan egy klímaszkeptikust elképzelnénk. Nem dobálózik összeesküvés-elméletekkel, ritkán beszél aktuálpolitikáról, rendszeresen kiemeli, hogy elismeri a tudományos eredményeket, és ezek alapján alkotja meg az elméleteit. Csakhogy azok a kutatók, akik az általa idézett tanulmányokat írják, rendszeresen nyilvánosság elé lépnek azzal, hogy Lomborg félreértelmezi az eredményeiket, vagy kiválogatja belőlük azokat az információkat, amelyek alátámasztják a hipotézisét, a többit pedig nem veszi figyelembe.
A tengerszint-emelkedés az évszázad végére akár az egy métert is elérheti az ENSZ szerint, ez a legpesszimistább számítás. Ez egyáltalán nem kis probléma
– mondta Lomborg a 24.hu-nak a Téves Riasztás a Mathias Corvinus Collegium és a Klímapolitikai Intézet szervezésében zajló sajtóbemutatóján.
„Éppen ezért elég sok tudós kezdte kutatni, mi várható. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megnézzük, hány ember él olyan területen, amely az egy méteres emelkedés fenyegetett. Kiderült, hogy 187 millióan vannak. A kutatást az újságírók úgy dolgozták fel, hogy 187 millió embernek kell költöznie az évszázad végére. Sőt, a Rolling Stone azt írta, hogy 187 millióan fognak megfulladni a klímaváltozás miatt. Ez egyszerűen tévedés. Persze, hogy nem fognak, hiszen van 80 évünk felkészülni. Gátakat kell építenünk, amik pénzbe fognak kerülni, de nem jelentik a világ végét.
Egy olyan problémáról beszélünk, amit évtizedeink vannak megoldani.
Lomborg Scott Kulp és Benjamin Strauss kutatását idézi, és azt állítja, azoknak a száma, akiknek valóban költözniük kell majd 2100-ig a tengerszint-emelkedés hatására, csupán tízezrekben mérhető. Strauss korábban számos alkalommal megcáfolta már ezt az állítást, felhívva a figyelmet, hogy ugyan valóban adaptáció nélkül fenyeget 187 millió embert ez a probléma ilyen szinten, az azonban, hogy annyira csökkenteni tudjuk a hatásokat, hogy tízezreket veszélyeztessen csak közvetlenül, komoly hiba.
„Nagyon optimistának tűnik az az elképzelés, hogy ebben a században csak emberek tízezrei fognak áttelepedni a tengerszint-emelkedés miatt, amikor jelenleg körülbelül 5 millió ember él a dagályvonal felett. Fontos megjegyezni, hogy ma az árapály alatti szinten élő védett lakosság nagy része olyan településeken lakik, amelyek eleve ilyen alacsony tengerszint feletti magasságon alakultak ki, és ennek megfelelően tervezték őket. Míg a legsebezhetőbb városokat és területeket úgy alakították ki, hogy nem gondoltak a jelentősebb tengerparti alkalmazkodásra. Ennek kiküszöbölése valószínűleg nagyon drága lenne, legalább is ott, ahol egyáltalán megvalósítható” – írja a kutató, aki egyébként a Climate Central nonprofit hírszolgáltató szervezet vezető tudósa.
De nem ez az egyetlen alkalom, amikor olyan kutató szólalt fel Lomborggal szemben, akinek ő maga idézte a munkáját. David Victor, a San Diegó-i Kaliforniai Egytem kutatója például elmondta: Lomborg kontextusából kiragadva használta fel az eredményeiket, méghozzá olyan fals módon, amitől a kutatók óva intették. A The Guardian weboldalán megszólaltatott szakértő szerint erre akkor is felhívták a figyelmét, amikor elkérte a kutatás alapjait szolgáló adatokat.
A tanulmány modellek segítségével vizsgálta az államonkénti intézkedések révén történő kibocsátáscsökkentés módszereit és költségeit az országos megközelítésekkel összehasonlítva az USA-ban. Dr. Wei Peng, a tanulmány másik szerzője elmondta: e-mailt küldött Lomborgnak azzal, hogy a 95 százalékos kibocsátáscsökkentésre vonatkozó modellezési eredmények „nem jól kalibráltak, és a költségszám valószínűleg nem lesz jó”.
David Victort nagyon idegesítette, hogy felhasználtam a tanulmányukat, és publikáltam azt, amit valójában jelentett
– mondta Lomborg. „Arra hivatkoznak, hogy csak a tanulmány függelékében publikálták a kérdéses számokat, azt, hogy a 95 százalékos kibocsátáscsökkentés 11 ezer dollárjába kerül majd minden egyes amerikai állampolgárnak. Először azt mondták a The Guardiannek, hogy nem is publikáltak ilyen számokat, aztán meg azzal érveltek, hogy csak a függelékben találhatók meg. Csakhogy a függelék is átmegy szakmai lektoráláson, nem csak a fő szöveg.” Lomborgot azzal is gyanúsították, hogy csak azokat az adatokat válogatja ki az eredmények közül, amelyek az ő hipotézisét támasztják alá – erre csak annyit válaszolt, hogy szerinte egyszerűen kellemetlenül érzik magukat azért, mert kiadtak egy tanulmányt, ami azt mondja, hogy a 95 százalékos kibocsátáscsökkentés elképesztően drága lenne az Egyesült Államoknak.
„Ez egy fontos kérdés, és beszélni kell róla. A klímaváltozásnak vannak drága következményei, de ugyanúgy a klímapolitikáknak is. Úgy gondolom, hogy előbb-utóbb rájövünk majd, hogy az emberek nem szeretnének fizetni a mitigációért. Az orosz-ukrán háború ezt szépen perspektívába helyezi. Ráadásul úgy gondolom, hogy kezdünk a határaira érni annak, amit klímapolitikával meg lehet oldani. Ezért mondom, hogy más megközelítésre van szükség.”
Lomborg arról is ír a könyvében, hogy a tengerszint-emelkedés által veszélyeztetett apró szigetek valójában nem tűnnek el, hanem feltöltődnek – ebben többek között Murray Ford és Paul Kench 2015-ös kutatását idézi. Bár a feltöltődés valós jelenség, és ez által akár növekedhet is egyes szigetországok nettó területe, Kench óva int attól, hogy ebből messzemenő következtetéseket vonjunk le.
„Sokszor állítják, hogy a szigetek passzív geológiai entitások, amelyek csak vannak, és lassan megfulladnak az emelkedő tengerszint miatt. A mi munkánk azt mutatja, hogy a szigetek nem statikusak, hanem dinamikusak. Mozognak, növekedhetnek. Tehát pusztán az, hogy a tenger szintje emelkedik, még nem jelenti a végzetet minden egyes atoll számára. Bár ezek a szigetek a feltöltődés miatt a jövőben is fennmaradhatnak, a változások továbbra is érinthetik az olyan kérdéseket, mint az édesvíz mennyisége és a mezőgazdaság, ami potenciálisan sokkal nehezebbé teheti az életet az ezeken a szigeteken élőknek a mai körülményekhez képest” – írja a szakértő. Az olyan marketingfogások, mint amikor Tuvalu minisztere térdig vízben állva szólítja meg a COP26 résztvevőit, arra jók, hogy felhívják a figyelmet a problémákra. Attól, hogy nem szó szerint fogja elönteni a víz a szigetet, a tengerszint-emelkedés még komolyan fenyegeti a helyiek életminőségét.
Cáfolták meg Lomborg állításait már azzal kapcsolatban is, hogy a felmelegedés tulajdonképpen életeket ment meg, mert a hideg több embert öl meg, mint a meleg. A szerző azon konklúziója, miszerint évente több mint 100 ezer embert ment meg a globális felmelegedés, egy tanulmány félreértelmezésén alapul – írják a szakértők. A kérdéses tanulmány a The Lancet szakfolyóiratban jelent meg. Yuming Guo, a második szerző a Climate Feedback kérdésére elmondta: „2000 és 2019 között csökkent a hideg okozta halálozás, a hőség okozta halálozás pedig nőtt, ami az összes halálozás nettó csökkenését okozta. Nem helyes azonban az értelmezés, hogy ez a nettó csökkenés az éghajlatváltozás számlájára írható. Mi mindössze megbecsültük a nem optimális hőmérsékletekhez kapcsolódó halálozási teher változását, de nem végeztünk további elemzést annak vizsgálatára, hogy ez a változás a klímaváltozásnak vagy más tényezőknek köszönhető-e.”
Lomborg állításait, vagy éppen az ebből levont következtetéseit rendre cáfolják meg tényellenőrző oldalak, és nemcsak tudományos, hanem közgazdasági szempontból is elemezték már, hol hibázik. Sőt, egy egész weboldal is foglalkozik azzal, hogy hol fut zátonyra az érvelése – bár ezt egy ideje már nem frissítették.
Nyúljunk bele a Föld klímájába?
De ha nem a kibocsátáscsökkentésre, mire kellene koncentrálnunk Lomborg szerint? Egész egyszerűen két dologra: a szénadóra, ami magával vonna egy megfelelő mennyiségű kibocsátáscsökkentést is, valamint az innovációra, ami nagyban segítheti az alkalmazkodást. A szénadó egy közgazdaságtani tényező, amiről rengeteg pro és kontra elképzelés született, az innováció viszont már érdekesebb kérdés. Lomborg szerint például érdemes lenne az atomenergiára és az energiatárolásra fókuszálni, ami valóban ésszerű prioritásnak tűnik. Ugyanígy megemlíti például a fúziós energiát is, ami talán a jövő legbizonytalanabb zöldenergiás projektje: úgy ölünk bele dollármilliárdokat az ITER-be például, hogy egyelőre nem tudjuk, képes lesz-e valóban hatásosan rácsatlakozni az áramhálózatra. Lomborg szerint a geomérnöki tevékenységet sem szabadna elvetni, ami már erősen megosztja a kutatókat, többek között azért is, mert egyelőre biztonságosan, hosszú távon fenntartható módon nem lehet megvalósítani – és lehet, hogy soha nem is leszünk majd rá képesek.
Az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó kormányközeli testülete egyébként pontosan a klímaváltozás társadalmakra és természeti rendszerekre vonatkozó hatásait vizsgálta legfrissebb jelentésében. Lomborg úgy gondolja, hogy az eredmények részben őt igazolják. „Az egész nagyjából megerősítette, amit már tudunk. Igen, a klímaváltozás megtörténik. Nem, nem ez lesz a világ vége. A jelentés második része elég furcsa, az egész felépítése az. Először megnézzük az emberi hatásokat, majd különvesszük az alkalmazkodást. Ez egy nagyon mesterséges megközelítés. Tudósként van értelme, politikai szempontból azonban az első rész nem releváns. Nincs értelme a hatásokat adaptáció nélkül vizsgálni” – mondta.
A szerző szerint ahelyett, hogy a mitigációt erőltetnénk, azzal kellene foglalkoznunk, hogy a bolygó gazdagabbá váljon, magasabb legyen a GDP a jelenleg szegényebb országokban is, és ezáltal több pénzt tudjunk az alkalmazkodásra is költeni.
Úgy gondolom, hogy mindenhez alkalmazkodni fogunk, a világ egyszerűen csak így működik.
„Az én véleményem az, hogy az adaptációs képességünket alulbecsüljük, mert ahogyan gazdagodunk, úgy van egyre jobb lehetőségünk az alkalmazkodáshoz. Az ENSZ szerint a szegényebb országokban ez egyelőre nehezebben megy, ezért kell arra koncentrálnunk, hogy őket is gazdagabbá tegyük. Persze nem fogunk tudni mindenhez alkalmazkodni, ezért van szükségünk mitigációra is, de nem ilyen arányban. Meg kell néznünk, mi történik, ha egyáltalán nem teszünk a megelőzés érdekében semmit – valószínűleg nem lesz jó a helyzet. De ha csak erre koncentrálunk, minden mástól vesszük el az erőforrást, ami viszont nem helyes megközelítés. És erről jelenleg nem beszélünk eleget.”
Lomborg gyakran publikálta könyve állításait újságcikkek formájában is, így nem nehéz rábukkanni a legmarkánsabb állításainak cáfolataira. Elismert kutatók hívják fel a figyelmet érvelési hibáira: szelektív gondolkodásra vagy mazsolázásra (az álláspontunkkal összeegyeztethetetlen tényeket, bizonyítékokat figyelmen kívül hagyjuk), elterelésre (úgy fogalmazunk, hogy másfele tereljük a témát), de az összeesküvés-elméletekkel is rezonál néha, amikor a sajtó szándékos ferdítéséről vagy a klímaaktivisták túlzásairól ír.
Pedig a kérdéskör, amit felvet, nagyon fontos: mennyit kell áldoznunk mitigációra, és mennyit adaptációra ahhoz, hogy minél inkább meg tudjuk őrizni az emberi civilizáció jelenlegi állapotát? Milyen egyéb szempontokat kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy optimalizáljuk a klímaváltozás elleni harcot? Milyen technológiai innovációkra kellene több figyelmet és erőforrást fordítanunk? A probléma itt nem a kérdések felvetésével, hanem ugyanazzal van, amivel Lomborg a klímaaktivistákat gyanúsítja: a ferdítéssel, a beszűkült látásmóddal, és az egyszerű megoldások propagálásával. Ahogyan nem lehet azonnal zéró kibocsátásra állítani a bolygó minden országát, úgy nem lehet légkondicionáló berendezésekkel sem megoldani a klímaváltozás problémáját. Az igazság valószínűleg valahol a két véglet közötti skálán mozog.
