Megcáfoltak egy fontos elméletet a tatárjárásról

A magyarok országára törő mongol hadak 1241 tavaszán Muhinál szétszórták a feltartóztatásukra indult királyi sereget, majd télen átkeltek a Duna jegén. Nem tudni, ez pontosan mikor történt, de innentől kezdve az ellenség főerői már a nyugati országrészben tevékenykedtek. Ostrom alá fogták a konokul kitartó várakat, miközben egyes csapatok széltében-hosszában randalíroztak a Dunántúlon, egy jelentős egység pedig IV. Béla királyt igyekezett elfogni.

Karakorumból a Dunántúlra

Aztán váratlanul, valamikor 1242 márciusában (nem tudjuk, a hónap folyamán mikor) a Batu kán vezette teljes mongol had a Duna folyását követve a Balkán felé vette az irányt, és elhagyta hazánk területét. A távozás okára és időzítésére korábban a történész szakma csupán egyetlen közvetett bizonyíték alapján következtetett, ám ez annyira logikus és kézenfekvő volt, hogy látszólag értelmetlen lett volna megkérdőjelezni.

1241. december 11-én ugyanis meghalt Ögödej nagykán, a hírre pedig a magyarországi hadjáratot vezető Batu a birodalom fővárosába, Karakorumba indult. A birodalomalapító Dzsingisz unokájaként elvben ő is az esélyesek közé tartozott, de legalábbis részt akart venni a fontos döntésben. Így tanultuk az iskolában, sokáig ez volt a szakmailag elfogadott álláspont. Csakhogy a legújabb kutatások erősen megkérdőjelezik ezt a forgatókönyvet, hiszen

nem volt elég idő arra, hogy Ögödej halálhíre Karakorumból megérkezzen a Dunántúlra, majd Batu eldöntse, megszervezze az indulást, és még el is hagyja a Kárpát-medencét. De legalábbis nagyon kicsi erre az esély.

Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n. A folytatásban Dr. Uhrin Dorottya történésszel, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszék egyetemi tanársegédjével beszélgettünk arról, miért nem valószínű, hogy a tatárok a kánválasztás miatt hagyták el Magyarországot.

A harmadik fiú „örökölt”

Dzsingisz kán még életében rendelkezett a trónutódlásról oly módon, hogy mind a roppant kiterjedésű birodalom széthullását, mind a hatalomért vívott belharcokat megelőzze. A „szabály” szerint az első feleségétől, Börtétől származó elsőszülött fiú örökölt volna, ám a nagykán halála előtt felosztotta a birodalmát fiai között úgy, hogy mindőjük „fölé” a harmadikként született Ögödejt jelölte ki nagykánnak.

Hogy miért éppen őt? Mert az elsőszülött Dzsocsi származására árnyék vetült. Börte ugyanis már Dzsingisz asszonya volt, amikor a merkitek fogságába esett, ahonnan terhesen tért vissza – itt írtunk erről részletesen. Az uralkodó elismerte saját fiának, de a másodszülött Csagatáj nem: bátyját fattyúnak tartva nem ismerte el jogát a trónra, amivel komoly viszály lehetőségét teremtette meg.

A választás végül Ögödejre esett, Dzsingisznek sikerült családon belül és az előkelőkkel is kompromisszumot kötni, halála után akaratának megfelelően cselekedtek. Az uralkodóváltás zökkenőmentesen ment végbe, a testvérek nem törtek egymás ellen a későbbiekben sem

– mondja a 24.hu-nak Uhrin Dorottya.

Itt érdemes kitérni a negyedik, egyben legkisebb fiú, Toluj sorsára. Az egyik elsődleges korabeli forrás, a Mongolok titkos története szerint ugyanis Ögödej nagykán egy hadjárat után súlyosan megbetegedett, eszméleténél is alig volt. A sámánok „kiderítették”, az épp meghódított nép oltalmazó szellemei tombolnak, bosszúért lihegve a káni család egy tagjának életét követelik. Hogy megbékítsék őket, Toluj – állítólag önként – vállalta az áldozat szerepét, fenékig ivott egy méreggel teli poharat: a nagykán ezután visszanyerte egészségét.

Remek vezető, de kegyetlen ember

Ögödej, ha nem is örökölte apja zsenialitását, több forrás is karizmatikus személyiségnek írja le, akit szerettek a testvérei, a valóságban azonban a hercegek viszonya koránt sem volt ideális, igaz, az ellentéteiket kordában tudták tartani.

Világhódító, állandóan vérben gázoló, nagyhatalmú és büszke férfiakról beszélünk, elsődleges eszközük az erőszak volt – ehhez képest valóban nagy szó, hogy nem estek egymásnak, sőt a birodalom érdekében össze is tudtak dolgozni. Ögödej maga az italt szerette nagyon, és itt nem is igyekezett kompromisszumot kötni, halálát is idült alkoholizmus okozta a már említett, 1241. december 11-ei napon.

A Mongol Birodalom az uralkodása alatt élte egyik fénykorát. Keleti és nyugati irányban is erőteljesen folytatta a hódításokat, a leigázott területeket gyorsan és hatékonyan olvasztotta a birodalmába. Az egyes tartományok – mongolul uluszok – élére helytartókat nevezett ki rokonai köréből, megszervezte az adminisztrációt, a száraz tájakat kutak ásatásával virágzó vidékekké változtatta. Megtartotta a birodalom egységét, növelte a területét, törvényeket hozott, az adózást pedig úgy formálta, hogy a szegényeknek se kelljen nélkülözniük.

A Mongolok titkos története viszont négy negatívumot – úgynevezett főbűnöket – is kiemel. Mértéktelen bor- és kumiszfogyasztásán nyilván környezete is megütközött, máskülönben nem tartották volna fontosnak feljegyezni, ám ennél nagyobb szörnyűség is száradt a lelkén.

Amikor egy frissen meghódított nép, az ojrátok nem akartak nőket küldeni a háremébe, Ögödej több ezer, hét év alatti kislány megerőszakolására utasította katonáit, majd a lányokat és asszonyokat elhajtották és prostitúcióra kényszerítették.

Nem ér ide a futár, de el sem indult?

Felvéve történetünk fonalát, a nagykán egyik legnagyobb tette a kortársak és az utókor szemében is a postahálózat kiépítése volt. Az utak mentén 25–50 kilométerenként postaállomásokat létesíttetett, ahol a hírvivő már messziről, kürtszóval jelezte a közeledését, így a személyzet friss lóval, ellátmánnyal várta, hogy késlekedés nélkül folytathassa az útját. A gyors információáramlás a Mongol Birodalom sikerének egyik fontos záloga volt, hasonló hatékonyságot legközelebb az újkorban sikerült elérni.

Térjünk most vissza oda, hogy az általánosan elterjedt álláspont szerint a tatárok hirtelen távozásának oka Ögödej halála és Batu igyekezete volt, hogy személyesen vegyen részt az új uralkodó megválasztásán. Ehhez két kérdést érdemes tisztázni: ideérhetett-e a nagykán halálhíre még 1242 márciusában, illetve vajon mennyire igyekezett Batu „hazafelé”.

XIII. századi európai utazók a mongol postahálózat előnyeit is kihasználva a tavaszi és nyári kedvező időjárás mellett is 5–5,5 hónap alatt tették meg az utat Közép-Európából a mongol fővárosba, Karakorumba. A futár nyilván gyorsabban halad, de akkor is óriási a távolság, ráadásul tél volt. A mongolok magyarországi kivonulása témájából PhD-t író kanadai történész, Stephen Pow aprólékosan kiszámolta, hogy

ha a nagykán halálának másnapján, hajnalban útnak indították a futárt, akkor elméletben lehetséges, hogy talán március 31-re megérkezhetett a Dunántúlra.

Csakhogy nagyon valószínű: az a bizonyos hírvivő nem indult el másnap, sőt a következő napon, majd azt követően sem. Nézzük részleteiben.

Négy évig nem sikerült kánt választani

Ögödej (Batu nagybátyja) első vagy „fő” felesége nem szült örököst, ám második asszonya, Töregene öt fiúval ajándékozta meg, közülük volt a legidősebb Güjük. Töregene rendkívül erős akaratú, ambiciózus nő volt, komoly hatást gyakorolt a nagykánra, akinek halála után igen bonyolult helyzet állt elő.

Maga Ögödej Siremünt, kedvenc unokáját szemelte ki utódjának, Güjük elsőszülöttként formált jogot a trónra, de anyja is harcba szállt a hatalomért. Mindez pedig oda vezetett, hogy Ögödej halálát feltehetően napokig titkolták, arról egy ideig csak a legszűkebb környezete tudott – nem ismert, hogy végül mikor hozták nyilvánosságra, vagy küldtek futárokat a trónöröklésben érdekelteknek. A kánválasztó kurultáj összehívásának a kezdeményezése is csak 1243–44-ben kezdődhetett.

Ögödej halála után egyből rivalizálás alakult ki, hogy ki gyakorolja a régensi hatalmat: elsőként az első feleség, Möge, majd Töregene irányított. Úgy tűnik, utóbbi minden erejével a kánválasztás elodázásán volt, és sikerrel is járt: négy évig régensként kormányozta a birodalmat, Güjüköt csak 1246-ban sikerült megválasztani.

Nem a kánválasztás volt a fő ok

Batu Dzsocsi fia volt, miután apja korán, még Dzsingisz életében meghalt, így ő kapta a nyugati területeket, és vitte végig a nyugati irányú hódítást az orosz fejedelemségektől a kunokon át Magyarországig. Dzsingiszida hercegként mindenképp beleszólása volt a kánválasztásba, de semmiképpen nem érezhette magát esélyesnek a trónra. A legnagyobb favoritnak tartott Güjükkel ráadásul kifejezetten rossz viszonyt ápolt, így neki is érdeke volt a kánválasztás elodázása. Végül el sem ment a fontos eseményre.

Főleg úgy nem indokolt a sietsége, hogy távozásával – mondhatni – a célegyenesben adta fel egyik legfontosabb hódítását, kiengedte karmaiból a magyarok királyát. A kutatócsoport értékelése szerint tehát a Batu vezette mongol had

már Ögödej halálhírének érkezése előtt eldönthette Magyarország elhagyását, ha esetleg érkezett is hír az uralkodó rossz egészségéről, nem a kánválasztás volt a távozás fő oka.

Akkor mégis miért hagytak itt csapot-papot a tatárok annyi áldozat után, egy karnyújtásnyira a hódítás sikeres befejezésétől? Erre sorozatunk következő részeiben keressük a választ.