A koronavírus-járvány miatt a tudomány egyre több, egyébként békeidőben szigorúan szakmai szemeknek szánt folyamatai kerülnek nagyobb, laikus közönség elé – ez rengeteg zavarodáshoz és félreértéshez vezet, ahogy történt nemrég azzal kapcsolatban is, hogy a világ egyik vezető orvosi szaklapja, a The Lancet mit jelentetett meg a kínai Sinopharm vakcinával kapcsolatban. A témáról itt és itt írtunk, de talán szükség van mélyebb betekintésre is a tudományos tanulmányok és levelek publikálásába ahhoz, hogy megértsük, mi történik ilyenkor egy szaklapban. Ehhez Kemenesi Gábor virológust hívtuk segítségül. A szakértővel arról beszélgettünk, hogyan zajlik pontosan a publikálási folyamat, mi a különbség a különböző szaklapok között, és hogy miért nem ugyanaz egy lektorált tanulmány, mint egy levélben kifejtett kutatási beszámoló.
„A tudományos eredményeket a kutatóknak cikk formájában kell összefoglalniuk, amelyben leírják a kutatást, a módszertant, az ábrákat, a méréseket, alátámasztják az eredményeket. Ami fontos: úgy kell összeállítani őket, hogy reprodukálható legyen a kísérlet” – mondta el a 24.hu-nak a virológus. Ha a cikk megvan, akkor kell kiválasztani azt, hogy melyik szaklaphoz adják be azt: nyilvánvalóan tudományterületnek megfelelő folyóiratot kell választani, de ezen belül is rengeteg más faktor játszhat szerepet abban, végül melyik lap lesz a befutó.
Ilyen faktor például az, hogy milyen a szaklap úgynevezett „impact factorja”, ami többek között abból a mérőszámból kerül kiszámításra, hogy a szakmában hányan idézték a benne megjelenő publikációkat. „Az impact factor azt mutatja meg, milyen egy-egy folyóirat idézettsége, „láthatósága” a tudományban. Ez logikus is, hiszen, ha valahol nagyon pörög ez az idézettség, ott gyakran jelennek meg fontos tanulmányok, és az egy magas presztízsű, nagy tudományos háttérrel bíró lap lesz” – mondta Kemenesi Gábor, megjegyezve, hogy azért az impact factor sem mindig korrekt, hiszen az újonnan megjelenő folyóiratok értelemszerűen alacsonyabb számról indulnak, mint a régi, neves szaklapok. „Az sem mindegy egy lapnál, hogy milyen a szerkesztőbizottsága, hiszen általában a nagynevű folyóiratoknál, mint például amilyen a Nature, a Science vagy a The Lancet, mindig a szakmában vezető emberek azok, akik szerkesztők és főszerkesztők.”
Ha egy szaklaphoz beérkezik egy cikk, az először a szerkesztőnél landol, aki átnézi, és megítéli, hogy illik-e a folyóirat témájába, illetve hogy tudományos szempontból releváns-e. Ha ez megvan, akkor jön a peer review nevű eljárás, amit konyhanyelven itthon csak lektorálásként szoktak emlegetni: ilyenkor független, a témában jártas tudósok átnézik és véleményezik a tanulmányt. A legnagyobb lapoknak van saját, bejáratott csapata erre, de ha nagyon különleges a téma, vagy valamilyen más tudományterületről is be kell vonni szakértőket, annyira interdiszciplináris a kutatás, akkor felkérhetnek másokat is. „Egyébként a bírálónak is presztízs, ha egy nagyobb lap felkéri, hogy lektoráljon egy cikket” – mondta a szakértő.
A lektorálás nagyjából mindenre kiterjed, például a kutatási módszertanra, a strukturáltságra, az eredményekre, a nyelvezetre vagy az ismételhetőségre. „Minden szempontból megvizsgálják a cikket, és bírálatot adnak róla. Egyszerre több bírálóhoz kerül ki a cikk, hogy többféle vélemény is beérkezzen, majd ezek alapján tesznek javaslatot: megjelenhet-e úgy, ahogy van – ez egyébként nagyon ritka –, vagy javítani kell rajta. A szerkesztő dönti el a végén, hogy kimehet-e a cikk, vagy sem.”
Ez a tudomány egyfajta minőségi kontrollja, olyan hagyomány, ami gyakorlatilag elhagyhatatlan.
Persze ez a folyamat sem hibabiztos, jelentek már meg hibás, sőt, egyszerűen hamis tanulmányok is nevesebb lapokban, de a folyamatra jellemző, hogy ezek előbb-utóbb kiesnek a rostán. Ezek közül a leghíresebb talán az oltások és az autizmus kapcsolatát „bizonyító” tanulmány volt, amelyet dr. Andrew Wakefield jegyzett, és pont a The Lancetben jelent meg. Hamar kiderült azonban, hogy Wakefield meghamisította a jegyzőkönyvet, ugyanis anyagi érdeke fűződött a kívánt eredményhez.
„A tudomány szépsége, hogy ezek előbb-utóbb kikopnak, a tudományos fékek nagyon jól működnek. És ez rá is világít arra, mi a baj a COVID-dal kapcsolatban: az egész tudományos folyamat hosszú időt ölel fel, de most mindenki mindent azonnal tudni akar, ami érthető” – mondta Kemenesi Gábor. Ennek köszönhetik a felemelkedésüket az elmúlt hónapokban egyre népszerűbbé vált preprint szerverek, mint amilyen a medRxiv, vagy a bioRxiv, de a nagy szaklapoknak is vannak saját preprint oldalaik.
„Egy preprint szerverre bárki feltöltheti a saját cikkét, senki nem nézi át, mi kerül ki. A szerver is csak annyira lektorálja, hogy formailag és nagyjából tartalmilag megfelelő-e, jól van-e tördelve, de ezen kívül kikötés nincs.
Egyébként a preprint szerverek is nagyon jók, kell a tudományban a gyorsaság is, a nagy lapok támogatják a létezésüket, de óvatosan kell belőlük következtetéseket levonni.
Alapvetően mind ezek a szerverek, mind pedig a szaklapok a szakmai közönségnek készülnek, akkora érdeklődés övezi azonban – érthetően – jelenleg a koronavírust, hogy laikusok is elkezdtek tudományos tanulmányokat elemezni releváns háttértudás nélkül. Ez pedig olyan szinten veszélyes lehet, hogy nem tudják kontextusában értelmezni a leírtakat, nem tudják, mi a különbség a tanulmány és a preprint között, és összekeverik a tudományos levelet a tudományos tanulmánnyal, mint ahogyan az a cikkünk elején említett Sinopharm-levéllel is történt.
A szaklapokban ugyanis gyakran vannak olyan rovatok (a The Lancet esetében például a Correspondence), amelyekben tudományos kutatásokról szóló rövid összefoglalók jelennek meg. „Menjünk vissza a történet elejére: kutatóként valamiért sürgős az eredményeim minél gyorsabb közlése, mert például egy akut és súlyos helyzethez fontos információk lehetnek benne, de hogy ezek a konklúziók megfelelően alátámasztottá váljanak, nagyobb mintaszámmal vagy bonyolultabb kísérletekkel, kellene még egy évnyi kutatás. De mégis azt gondolom, hogy ahol most tartok, érdekelheti a tudományos világot, ezért meg szeretném jelentetni valahol. Erre vannak az ilyen levelező rovatok, mint amilyen a Correspondence is” – magyarázta a szakember. Más folyóiratoknál a Rapid Communication, Short Communication, vagy akár a Letter kategória is megengedi ezt. „Ezek a rovatok arra is jók, hogy korábban megjelent tanulmányokat lehessen véleményezni bennük. De levélben lehet egy nagyon rövid kutatás eredményét is közölni, ilyen volt a Sinopharmmal kapcsolatban megjelent írás is. Ez egy 12+12 fős mintán zajló vizsgálat eredményét mutatja be, ami tudományos szempontból nem feltétlenül jelent nagy mintaszámot, de mégis érdekes, mert nagyon keveset tudunk még erről a vakcináról ebben az aspektusában.”
A szakma ezeket a folyamatokat nagyon jól ismeri, a laikus közönség nem – a koronavírus miatt azonban most mindenkit érdekel minden apró információ is, főleg, ha a vakcinákról beszélünk. „A laikus szemében minden egy szinten van, ha azt látja, hogy megjelent valahol, akkor az úgy is van. Mindegy, hogy preprintről beszélünk, levélről, vagy teljes cikkről, ez összemosódik. Pedig a tudományos publikáció egy bonyolult, hosszú folyamat, pontosan ez garantálja azt, hogy megfelelően alátámasztottak legyenek az eredmények.”
