Ma már csak a filmeken látjuk őket, és legfeljebb rémálmainkban vagy videojátékokon kényszerülünk agyevő zombikkal és vérszívó vámpírokkal megküzdeni. Nem is olyan régen viszont a mindennapok valóságához tartozott – ha az ember hisz valamiben, a valóság másodlagossá válik.
Az élőhalottat el kell égetni
A középkori Európában mindenki számára egyértelmű volt, hogy a halál után az ember vagy a pokolba, vagy a mennyországba kerül, utóbbit sokszor kitérővel a tisztítótűzön keresztül. Ám azzal is tisztában voltak, hogy valamiért néhány lélek a földön marad, ők sírjaikból kikelve élőhalottként járkálnak, terrorizálják az élőket.
Az érintettek az egyházhoz fordultak, ahol nagyon is komolyan vették a problémát – derül ki a Múlt-kor egy XII. századi angol történeti munkát idéző cikkéből. Amikor például egy testes férfi tért vissza feleségéhez, és nemcsak halálra rémítette az asszonyt, hanem hatalmas súlyával csaknem halálra zúzta, az ügy a lincolni püspök elé került.
Tanácsadói felhívták a figyelmet, hogy gyakori esetről van szó, és az áldozatok:
egészen addig nem találtak nyugalomra, amíg a testét annak az átkozottnak elő nem ásták és el nem égették.
A püspök levélben szólította fel a főesperest az ügy kivizsgálásra, és végül nem volt szükség máglyára: a koporsót felnyitották, a halott mellére rátették az egyházi vezető levelét, majd visszahantolták. A férfi soha többé nem tért vissza az élők közé.
Középkori zombivadászok
De az emberek saját magukat is meg tudták védeni. A skóciai Berwick városában egy bűnöző tért vissza élőhalottként, és nem elég, hogy folyamatosan ugató kutyák falkája kísérte, halálos járványt terjesztett, fertőzővé és romlottá vált körülötte a levegő.
Állítólag ő maga mondogatta bolyongásai során a lakosoknak, hogy csak úgy szabadulhatnak meg tőle, ha testét elégetik. Erre összefogott a tíz legbátrabb fiatal, életerős férfi, kihantolták a gazfickó testét, feldarabolták és elégették. Többé senki nem látta.
Máskor egy bűnös életet élt pap tért vissza, és egykori szeretőjét zaklatta, a nő egy szerzeteshez fordult. Ő egy csatabárdot vágott az élőhalottba, majd követte vissza sírjáig, előásta a testét és elégette.
Téglát kell tenni a vámpír szájába
Ezzel át is térhetünk a vámpírokra, akiket eleink is nagyon komolyan vettek: a Balkánon egészen a XX. század elejéig divatban volt a “vámpírgyanús” emberek speciális temetése. A lényeg az volt, hogy a halott ne kelhessen életre, ezért például vasrúddal vagy kihegyezett bottal többször átszúrták testüket, szívüket.
Csehországban például olyan sírokat tártak fel, amelyekben a halottakra méretes sziklát gördítettek, nehogy kimásszanak.
Elterjedt vélekedésvolt, hogy a pestises halottak mellé temetett vámpírok “szomszédjaikat” fogyasztva nyernek erőt, hogy végül az élőkre támadhassanak.
A közösség tagjaiban gyakorlatilag bárki félelmet keltett, akinek élete vagy halála rejtélyes, titokzatos volt. Vámpírként temettek például öngyilkosokat, gyógyítókat, vagy utólag végezték el a szertartást, ha az élők arra panaszkodtak, az elhunyt zaklatja őket.
Nem tettek mást, mint hittek a saját szemüknek
Ilyenkor felnyitották a sírt, és amit láttak, az sokszor alátámasztotta hiedelmeiket. A XII. században például egy nő arra panaszkodott, a Melrose-apátságban eltemetett pap hónapokkal halála után terrorizálta őt. A sírt felnyitották, és valóban: a testből friss vér szivárgott. Ez a fajta babonás félelem évezredekre nyúlik vissza, a kereszténység pedig – tekintve, hogy a vérszívókat Krisztus antitézisének hitték – csak erősítette.
Hogy ne hinne az ember annak, amit a saját szemével lát? Ma már jól ismerjük a jelenséget és tudjuk, teljesen természetes. Jól lezárt koporsóban, főleg télvíz idején eltemetett test nem indul azonnal bomlásnak. Ha hetek, hónapok múltán felnyitják, szörnyű látvány tárul az ember elé:
A belső szervek bomlása gázt termel, ami felfújja a testet, a különböző nedvek pedig a természetes kijáraton, a szájon át távoznak.
