Bárhogy is forgatjuk a naptárt, kétségtelen: eljött Titusz napja – nem egy gyakori név kishazánkban, de bárki kapásból rávágja Dugovics Tituszt. Mi is rá gondoltunk elsőként, és évszázadokon átívelő történetére, ami annyira jellemzően magyar, hogy kötelező megemlékezni róla.
Minden azzal kezdődött, hogy Mehmed szultán a kor egyik legnagyobb hadseregét vezette Magyarország, egyben a nyugati keresztény világ kapuja, Nándorfehérvár ellen. Kevésen múlt, de végül Hunyadi, Vitéz Mihály és Kapisztrán vitézeinek hősiessége nyomán a magyar-szerb sereg világraszóló diadalt aratott.
A mélybe veti magát
Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója jegyezte fel az ostrom utolsó napjáról, amikor a harc már a város piacterén dühöngött:
Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.
Bonfini mester kísértetiesen hasonló sorokat vet papírra egy későbbi esemény során is, amikor a török Jajca várának visszafoglalásával próbálkozott:
Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki.
Nem tudjuk, ki volt
Nem mi hagytuk ki, a hős neve egyik helyen sem szerepel. Nyilvánvaló az is, hogy a XV. század végén a magyar köztudatban élt egy vitéz, aki valahol, valamikor a mélybe vetette magát a zászlót kitűzni készülő törökkel.
Csakhogy későbbi szerzőknél e momentum akkor sem köszön vissza, ha sokuk forrásként használta Bonfini művét. A történeti népszerűsítő munkák viszont a XVIII. század utolsó évtizedeiben ismét felfedezték a történetet, a magyar vitéz hőstette pedig lassanként közismertté vált, alakja bekerült a “legnagyobbak” közé.
Elsőként a szepességi szász Johann Karl Unger nevezte meg a XVIII-XIX. század fordulóján írt balladájában: Hans Körmend, vagyis Körmendi János. Nem tudjuk, honnan vette ezt, feltehetően ő maga találta ki…
“Magyar mód el holt”
Dugovics Titusz karrierje az 1824. esztendőben indult. Ekkor jelent meg a Tudományos Gyűjteményben Döbrentei Gábor cikke ezzel a címmel: Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta. Az értekezés alapjául Döbrentei egy 1815-ös szombathelyi látogatásán alapult, ahol egy barátjától megtudta: végre kiderült a hős valódi neve.
A titok tudója a vármegye egyik esküdtje, Dugovics Imre volt, aki megmutatta Mátyás király egy 1459-es adománylevelét.
Két másik bizonyítékról is ma már tudjuk, hogy nem lehetnek hitelesek. Az egyik egy 1588-ban kelt oklevél, ami utal Titusz nándorfehérvári hőstettére, és egy 1705-ös levél Bercsényi Miklós aláírásával. A kuruc generális Dugovics Györgyről tett említést,
kinek Tit Eleje Belgrádi toronnál Magyar mód el holt.
Imre biztosra ment
Döbrentei viszont nem tudhatta, így jóvoltából a Dugovics Titusz név a köztudatban mára elválaszthatatlanul összeforrt a nándorfehérvári hőstettel.
De miért volt erre szüksége? Nem tudni pontosan, de minden bizonnyal összefüggésben állhatott azzal a perrel, amely épp akkoriban folyt, és nemességét, ezzel együtt adómentességét, előjogait kérdőjelezte meg. Ez végül számára pozitívan zárult, de ugye jobb biztosra menni. Az is lehet, ezzel akarta elejét venni a későbbi pletykáknak, netán nagyobb dicsőségre vágyott egy kis ügyeskedés révén.
