Erdély az év őszére szinte polgárháborúba sodródott. A román határőrség felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, megindult a román népfelkelés, majd Puchner Antal erdélyi főparancsnok októberben ostromállapotot hirdetett az országrészben.
Az önvédelem alapja a tüzérség lett volna: „Az Arttiléria (tüzérség) azon fő fegyverneme a hadseregnek, mely lövegeinek hatása által a győzelmet előkészíti és eldönti” – fogalmazott a korabeli honvéd tüzérség számára készült szabályzat. Ám épp ez volt az, ami Székelyföldről hiányzott.
Eleinte kinevették
Ekkor lépett a színre Gábor Áron, a szót pedig átadjuk Orbán Balázsnak, aki az események után alig két évtizeddel, 1868-73 között adta ki a Székelyföld leírása című, hatkötetes munkáját.
Gábor Áron székely katonacsalád fiaként már alig 18 évesen, 1831-ben bevonult a háromszéki határőrezredbe, ahol ágyúkezelői kiképzést kapott. Hiába volt tehetséges, feljebb nem léphetett, ám a fellelhető kézikönyvekből önmaga képezte tovább magát.
Igen nagy kedve volt műtani tanulmányainak folytatására, de ebben is meggátolta az ezredparancsnokság, mely a székelyből az értelmi fejlettség elölésével gépet akart alakitani.
Leszerelése után birtokára visszavonulva asztalosmesterként kereste kenyerét, “de e mellett természeti hajlamainál fogva gépminták készitésével s más találmányokkal is foglalkozott”, emiatt pedig “ismerősei, rokonai gúnyolódtak vele, mint egy olyan eszelőssel, ki valósithatlan dolgokon töri fejét s oknélküliségekre fecsérli idejét”.
Orbán Balázs szerint, ha a forradalom nem jön,
Gábor Áron egy örökre feledett, mi több, kortársaitól lenézett, kinevetett egyén maradott volna.
De nem így történt. A harc hírére többször felajánlotta szolgálatait, de sokáig nem vették komolyan. Egész addig, míg szinte egész Erdély elestével Puchner megadásra szólította fel Háromszék településeit.
Nap mint nap gyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, ahol “merültek fel oly hangok is, hogy miután egész Erdély s a többi székely székek megadták magukat, mit tehet egyedül Háromszék; felhozatott az is, hogy nincs ágyu, nincs lőkészlet, mi nélkül harczot folytatni képtelenség”.
Magát ajánlotta céltáblának
Ekkor a terem egyik sarkából “egy czondrába öltözött, izmos, középtermetü, kerek képü szakálos férfi emelkedett fel s szót kért: mihez a nagy zúgás miatt bajjal juthatott csak, de végre csend állván be, igy szólott: »Uraim! hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell«”.
A gyűlés felzúdult: „Éljen Gábor Áron”, „Harczolunk utolsó csepp vérig”! Majd ismét a kétségbeesés hangjai kerekedtek felül. “Gábor Áron magasztos egyszerüségében, a lelkesülés és öntudatos hősiesség tüzével szemben előlépve, feleletként mondá:
»Uraim, kedves polgártársak! semmi mást nem kérek, minthogy a fülei vashámorhoz utazhassak azon felhatalmazással, hogy ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Szent-György piaczán 6 ágyu nem lesz felállítva, s ha azokkal a próbalövésnél czélt nem találok, akkor én magam állok 10 lépésnyire az ágyu elibe czéltáblának«.
Szelíd, megnyerő, de szigorú
A hat ágyú két hét múlva készen állt, és “az önbizalomnak oly nagy mérvét fejté ki Háromszék népénél, hogy az e percztől fogva legyőzhetetlenné vált”. A nép hordta a harangokat a ágyúkhoz, Gábor Áron pedig nemcsak a műhelyi munkával foglalatoskodott, “nemcsak tüzéreket tanitott és idomitott, hanem maga is tüzérőrnagyi minőségben részt vett a csatákban, ott volt ő a legöldöklőbb golyózápor közt, fiatal gyakorlatlan tüzéreit bátoritva, a vész között oktatva, hogy azokat kezelési ügyességre és példája által rettenthetlenségre tanitsa”.
Gábor Áron minden vagyonát pénzzé tette, hogy támogassa a szabadságharcot, spártai életmódja és munkabírása legendás volt.
“Modora, bánásmódja mindenki, még alárendeltjei irányában is szelid, megnyerő volt; de a mellett a kötelesség teljesitésében követelően szigoru, s főleg ha valaki elhanyagolta hazája iránti kötelmeit, akkor könnyen haragra lobbant. Midőn ágyuit öntötte s szereltette fel, éjjel-napal talpon volt, s egy iránytüvel járt folyton a munkások között; kit aluva talált, azt kimélytelenül feldöfödte.”
Kozákok taposták a sírját
A harc új lendületet vett, Erdély egy időre felszabadult. Gábor Áron pedig hősi halált halt 1849. július 2-án. Háromszék 6000 katonája Uzon és Kökös között sorakozott fel azon a napon. “…ott volt Gábor Áron is ágyuival, s nagyban folyt be arra, hogy a csata győzelmesen végződjék, de midőn a futó ellent kartácsolná, egy ágyugolyó leterité s véget vetett dicső s magasztos életének.”
Tüzérei Eresztvényen temették el, majd visszatértek a küzdelembe. “Míg ők ott harczoltak, azalatt kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sirhantját, s lovaikkal egyenesre tánczoltatták azt, igy akarván vad dühökben boszut állni annak hamvai felett, kit, míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek” – írja Orbán Balázs.
