Legősibb nemzeti jelképünk, egy ragadozó madár, amellyel a legtöbb ábrázoláson széttárt, óvó szárnyakkal koronával a fején, lábaival kardot tartva találkozunk. Mások szerint agresszív testtartásban, támadólag fellépve. Az utóbbi időben kapott hideget és meleget, volt náci jelképtől a nemzeti megújulás letéteményeséig minden. De “kicsoda” valójában a Turul, ha nem az aktuálpolitika szemüvegén keresztül nézzük?
Mondákról és legendákról lesz szó, a kínzó forráshiány nem igazán engedi objektív következtetések levonását.
A magas ég küldötte
A hun-magyar eredetet tényként kezelő krónikáink Attila pajzsán szerepeltetik először a madarat:
“Ethele király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak”
– írja Kézai Simon a XIII. századi Gesta Hungarorumban.
Címerállat. De miért épp madár? A pusztai népek gyakran tekintettek szent állatként a fenséges ragadozó madarakra – erejüket, gyorsaságukat, “bátorságukat” jócskán volt idejük megfigyelni. Az “égből érkező” lényeket értelemszerűen lehetett az istenek küldötteként, netán megszemélyesítőjeként is értelmezni.
És valóban, az Emese álmaként ismert történet isteni eredetet tulajdonít az Árpád-háznak. Anonymus így adja elő:
Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.
Vannak, akik szerint fenti leírást nem kell szó szerint érteni. Nem a Bibliából ismert isteni eredetről és szeplőtlen fogantatásról van szó, ahogy a keresztény szerző vallásos szűrőjén keresztül, minden hátsó szándék nélkül értelmezhette az azóta elveszett ősgesztában olvasottakat vagy a szájhagyományt. A sorok közt egyesek szerint az ősi, keleti hitvilág azon eleme köszön vissza, hogy a dinasztia sorsa felett “isteni lény” őrködik, így vigyázza a népet, az örökséget.
A honszerző
Mindenesetre a Turul Kézainál már az Árpádok névadó őse:
Azon kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb vala.
Ezek szerint tehát a Turul az Árpádok, a magyarság mitikus őse, jelképe, címerállata. Sőt, egy ősi monda szerint a madár vezette el őseinket “Attila örökségébe”, a Kárpát-medencébe.
Történt ugyanis, hogy a magyarok nagyfejedelme még levédiai tartózkodásuk alatt álmot látott. Óriási sasok támadtak állataikra, tépték, pusztították őket, az emberek hiába űzték el őket, mindig máshol csaptak le. Ekkor a magasból egy Turul vágott a sasok közé, az egyiket azonnal megölte, mire a többi elmenekült.
Erre elhatározták, hogy új hazát keresnek, elindulnak Attila király örökségét visszafoglalni, de az utat nem tudták. Ekkor ismét megjelent az égen a Turul, és lekiáltott a fejedelemnek, hogy mutatja az utat, kövessék.
Eddig az álom, amit jelként értelmeztek a magyarok, de egyelőre nem indultak útnak. Rövidesen súlyos dögvész pusztított jószágaik közt, a tetemeken ezrével lakmároztak a keselyűk. És a Turul a valóságban is megjelent, mint az álombeli sast, sújtotta halálra egy keselyűt, majd nyugatnak szállt.
Egyértelmű volt, hogy az álom valóra vált, a magyarok népe elindult a madár után. Amikor eltűnt a szemük elől tábort vertek, mikor újra megjelent, követték ismét. Pannóniába érve aztán a Turul nem tért vissza többé, ebből lehetett tudni, hogy elérték a földet, amit hun őseik hagytak rájuk.
A kerecsen
Ez az a történet, ami közelebb visz minket a mitikus madár “beazonosításához”. Annyi ugye bizonyos, hogy ragadozóról van szó, felmerült többféle sólyom, sas, karvaly és saskeselyű. Magából a Turul szóból kiindulva, és tekintve a pusztai népek szoros kapcsolatát a vadászsólymokhoz, nagy valószínűséggel sólyomról van szó.
Ha pedig fenti mondában szereplő leírást összevetjük természettudományos tényekkel, akkor igen erős a feltételezés: a turul nem más, mint a kerecsensólyom. A keleti puszták madara, elterjedési területe épp a Kárpát-medence nyugati határáig tart. Vagyis aki e sólyom röptét követve tart nyugat felé, ennél tovább nem juthat.
A kerecsen nem rak fészket, hanem például a nála sokkal méretesebb sasoktól veszi el: hihetetlen gyorsaságát kihasználva gyakori és agresszív támadásokkal űzi el otthonukból az eredeti tulajdonosokat. Ugyanilyen módszerrel zsákmányuktól is gyakran megfosztja őket. A keleti állattartó népek ráadásul valóban gyakran követik ma is a kerecsensólyom röptét újabb és újabb legelőket keresve. A madár fő zsákmányállata az ürge és az olyan kisrágcsálók, amelyek élőhelye egyben kiváló legelő is.
