Volt idő, mikor II. világháborús lövöldözős játékokkal Dunát lehetett volna rekeszteni, majd a korszak iránti érdeklődés megcsappant, így a legnagyobb sorozatok (CoD, Battlefield, Medal of Honor) a modern időkbe és a jövőbe helyezték a legújabb részeik cselekményét. A trendet tavaly a Battlefield I törte meg visszalépve az I. világháborúba, idén pedig a Call of Duty kanyarodott vissza a második világégéshez, hogy ismét amerikai katonaként harcolhassuk végig az európai hadszínteret.
Az általunk – belső nézetből – irányított karakter Ronald “Red” Daniels, akinek a D-Nap az első éles bevetése, és innentől tizenegy küldetésen át tart a nagy kaland, Normandiától Franciaországon és Belgiumon át egészen Németországig, ahol a Rajnán átkelve számunkra véget ér a háború.
MINDENT BELE!
A II. világháborút illetően a videojátékok terén persze már elég nehéz újat mutatni, és ezzel a Call of Duty WWII-t fejlesztő Sledgehammer Games is tisztában volt, így egy mindenhonnan összecsipegetett változatos egyveleggel igyekeztek a játékosok kedvére tenni. A végeredmény ugyan nem korszakalkotó, de minden hibája ellenére is szórakoztató, és
A nyitó küldetés ugyan nem veszi fel versenyt a Medal of Honor: Allied Assault hasonló szakaszával, viszont az új CoD egyik erőssége, hogy nem csak szimpla kézifegyveres lövöldözésre van lehetőségünk. Légvédelmi ágyúkkal vadászhatunk Stukákra, többször kell lopakodni, akadnak járműves részek, Párizsban egy francia ellenálló bőrébe bújunk, vadászgéppel védünk bombázókat, illetve tankba pattanunk, hogy egy német városka romos utcáin fogócskázzunk egy ránk vadászó Tigrissel.
Az alkotók ráadásul nemcsak a sztori szempontjából ugrottak vissza az időben, de a játékmenetet illetően is. A modern shooterekben nem kell az életerőt visszatöltő ládák után kajtatni, hiszen fedezékben automatikusan regenerálódunk. Nem úgy a WWII-ben, amibe visszakerült a manapság kissé ódivatúnak tetsző megoldást, aminek hála a kampány nem nélkülözi a jófajta kihívást, már Regular fokozaton sem.
Életerőt visszatöltő csomagokat találhatunk a pályákon elszórva, továbbá kérhetünk az egyik társunktól, és ez működik a munícióval és gránáttal is, sőt alkalmanként még légitámogatást behívó füstjelzőt, és az ellenfeleket világító aurával megjelölő „útmutatást” is igényelhetünk a bajtársainktól.
A pályákon a lövöldözés mellett gyűjthetünk relikviákat (összesen 33-at), továbbá minden szakaszon adott a lehetőség, hogy fedezékbe húzzuk a megsérült kollégákat. Ezek ugyan sokat nem tesznek hozzá a játékmenethez, de a 100%-ra törekvő bakáknak kellő motivációt nyújthat, hogy még egyszer végigmenjenek a nagyjából hatórás kampányon, másodszor már minden extrát teljesítve.
BAND OF BROTHERS LIGHT
A játékmenet fentebb ecsetelt részleteit leszámítva a CoD WWII egy hagyományos lövöldözős játék: mindig lehet nálunk két fegyver, két eltérő gránát, van közelharc, közepesen idegesítő quick time eventek (mikor időben kell nyomni a megfelelő gombot), jó pár különböző fegyvertípus (igen, lángszóró is), és szinte mindig scriptelt események közepette kell előre nyomulnunk,
A hagyományos egyjátékos kampányt az alkotók némi érzelmi töltettel igyekeztek emlékezetessé tenni, az HBO-féle Az elit alakulat mintájára, azonban a bajtársiassággal, barátsággal és személyes konfliktusokkal megtoldott történet nem közelíti az említett sorozat szintjét, inkább művi, mintsem szívbe markoló, és ezen az sem segít, hogy a sztorihoz olyan színészek adták az arcukat és hangjukat, mint Josh Duhamel (Transformers-filmek) és Jonathan Tucker (A texasi láncfűrészes, Túszdráma).
Érdekesség, hogy a küldetéseket összekötő átvezető animációkat viszont a magyar Digic Pictures készítette, és a munkájuk szó szerint a lenyűgöző kategóriába esik, főleg, ami a szuperközeliket illeti: mintha nem is animált szereplőket néznénk, hanem egy rendes filmet. A kampányt már a hihetetlenül profi és részletgazdag videók miatt is simán érdemes végigjátszani.
A CoD WWII sztori módja tehát nem váltja meg a világot, de azért így is bőven szórakoztató. Az autós részek és a lopakodás ugyan picit gagyi, illetve a hadivonatos pálya nagy attrakciója egyenesen nevetséges, de ennek ellenére a single player megállja a helyét, játszatja magát, és a kicsit hirtelen lezárás után az ember úgy áll fel a gép elől, hogy „ezt azért folytattam volna tovább”.
A NETEN VAN A JAVA
A Call of Duty persze nem csak a kampányból áll, az csak a bemelegítés a többszereplős módhoz. Utóbbi a WWII esetében pedig kifejezetten jól sikerült. Egyrészt van egy, a Destiny ihlette lobbi, ami nemcsak egy menü, hanem egy főhadiszállás az Omaha Beach mellett, ahol ládákat nyitogathatunk, jutalmakat gyűjthetünk be és különböző feladatokra vállalkozhatunk, amiket az online meccsek során kell teljesíteni.
Ami ennél fontosabb, hogy ezúttal már osztályt (Infantry, Airborne, Armored, Mountain, Expeditionary) is válaszhatunk a multis karakterünknek, ami eltérő felszerelést és kiegészítőket jelent a szintlépések során, arról nem is beszélve, hogy a választásunk a játékmódunkat is befolyásolja, hiszen egy mesterlövésszel (Mountain Divison) egész másképp harcolunk, mint a kifejezetten kezdőknek ajánlott Infantry osztállyal.
A pályák ügyesen vannak megtervezve, a küzdelmek szokás szerint tempósak és pumpálják az adrenalint, de ami a legjobb, hogy még a friss hús sem érzi elnyomva magát, hiszen mindenkinek terem babér, és a rendszer úgy van megalkotva, hogy folyamatosan jutalmazza a játékost. A szintlépés pörgősen történik, és szintén extrákkal jár, így
Ami a legjobb, hogy a multi kifejezetten addiktív: az osztályok felfedezése és a kilenc játékmód (Team Deathmatch, War, Domnation, Search and Destroy, Kill Confirmed, Gridrion, Free-for-All, Hardpoint, Capture the Flag) megismerése során mindenki megtalálhatja a számára szórakoztató multis élményt.
Aztán ha belejövünk, akkor a sikerélmény, a tonnányi megnyitható cucc és a rengeteg feladat könnyedén garantálja, hogy hajnalig üljünk a tévé/monitor előtt, azt hajtogatva, hogy „na még egy utolsó meccs”.
VÁR A CSATATÉR!
A Call of Duty WWII az egyjátékos kampány terén nem kiemelkedő, de kifejezetten jó érzés, hogy a megannyi szuperfegyveres epizód után ismét a II. világháborúban csatázhatunk, és a körítés, illetve a részben oldschool játékmenet garantálja, hogy szinte egy szuszra lenyomjuk a kampányt.
Az új CoD ugyan nincs olyan jó, mint a legendás második rész, és nem taglóz le annyira, mint az első Modern Warfare, de alapvetően egy jól összerakott játék, ami single player élményben sokkal többet nyújt, mint a tavalyi, szedett-vedett Battlefield I, multiplayerben pedig csont nélkül hozza azt, amivel vígan elleszünk a jövőre menetrendszerűen érkező következő rész megjelenéséig.
A Call of Duty WWII november 3-án jelent meg PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra. Tesztünket a PlayStation 4 Prós változat alapján készítettük.
TOVÁBBI JÁTÉKTESZTEK:
- Cukiságnak tűnik, de megkínoz, és szétcincálja az idegeinket (Cuphead)
- Gyerekmolesztáló papok szétpofozása ritkán ilyen szórakoztató (South Park: TFBW)
- Orkok vérében gázolva térünk vissza Középföldére (Middle-earth: Shadow of War)
- Apa halálát nem könnyű feldolgozni (Life is Strange: Before the Storm)
