Több generáció megannyi tagja ábrándozott arról, hogy Szepesi lesz. A fiúk magukban gombfociztak – mint magam is –, és üvöltve közvetítették az elképzelt meccseket, mondjuk, a magyar–olaszt, és belevisították a levegőbe: „Farkas lő, gól, 2:1 ide!”
Mert Szepesi György és Farkas János korában még simán el lehetett gondolni, hogy legyőzzük az olaszokat. (Miként nyertünk is ellenük 1965-ben úgy, hogy a bajnok Vasas legjobbjait az angyalföldi klub kikérte, az MLSZ pedig elengedte a Közép-európai Kupa négyes döntőjére. Kettős siker született az itáliaiakkal szemben, mivel az első helyért a Vasas a Fiorentinát múlta felül 1:0-ra.) Szóval, az olaszok elleni diadal nem pusztán álom volt, ám
Jelzem, ő is gyerekesen kezdett: cipős dobozt tartott a szája elé, abba beszélt első válogatott mérkőzésének közvetítése, az 1945. augusztus 20-án rendezett magyar–osztrák előtt. A zuglói Lendvai utcában gyakorolt, maga elé vetítve az elgondolt jeleneteket, és a kimenetel annyiban egyezett a vízióval, hogy a magyar csapat nyert, méghozzá fölényesen (5:2).
A nagy utak összetalálkoznak: Peléé a cipőpucolással, Szepesié a Bagarol pasztás szelencével indult… Hogy a legendás szpíker mire vitte, azt nemzedékek tudják, azt viszont már kevesebben sejtik: 1949-ben kis híján véget ért a karrierje.
A magyar–osztrákon húsz perc múltán elment a hangja, mert a meccs előtt megivott egy pohár hideg sört. (Ilyet később soha nem tett.) Gulyás Gyula ugrott be helyette, s még úgy is félő volt, Szepesi nem állhat vissza a mikrofon mellé, hogy néhány hónappal korábban megváltoztatták miatta a rádió műsorrendjét. Az asztalitenisz-vb női döntője, a Farkas–Hrusakova találkozó elhúzódott, a riporter pedig kijárta: az éjféli hírek helyett a stockholmi meccs hajrája hangozzék fel az éterben. Hű, hogyan remeghettek a falak: Farkas Gizi világbajnok!
Bemondásai szállóigékké váltak. „Lőj, Dömötör!” – kiáltozta 1964-ben, a magyar–szovjet pólódöntőn (5:2); „Nem félünk a Farkastól!” – zengte 1966-ban, az 1966-os labdarúgó-világbajnokságon rendezett 3:1-es magyar–brazilon a klasszis csatár fenomenális kapásgólja után; „Jönnek a csehszlovákok!” – fújt riadót 1969-ben, Marseille-ben, a keserű emlékű vb-pótselejtezőn. Az 1963-as Honvéd–FTC rangadó második félidejében meg a Népstadionba hívta azokat, akik otthon maradtak – „csak” 65 ezer néző volt aznap –, mert szerinte mindenkinek látnia kellett volna, milyen csodálatosan futballozik a mérkőzést 7:2-re nyerő kispesti csapat…
A ferencvárosi drukkerek sokáig haragudtak rá emiatt – jóllehet nem Honvéd-, hanem, mert Angyalföld és Újpest határán nevelkedett, Vasas-drukker volt –, mások pedig azért kritizálták, mert nála akkor is „centikkel ment mellé” a labda, ha az méterekkel kerülte el a kaput. (Ám hihető volt, amit mondott, mert olyan labdarúgók seregéről beszélhetett, akik ritkán lőttek méterekkel mellé.)
Népszerűsége mindemellett a leghíresebb futballistákéval vetekedett: a televízió térnyerése után hosszú évekig lehalkították a tévét az emberek, és változatlanul a rádió meccstudósítását, pontosabban „a tizenkettedik játékost” hallgatták.
Fotó: MTI/Kollányi Péter
A legjobban szerinte az 1955-ös magyar–osztrákon (6:1) beszélt, a legszebben pedig az 1966-os magyar–osztrák (3:1) előtt cselekedett: kiutazott Bécsbe, hogy a Mátyás pincéből borjúpörköltet vigyen súlyos beteg kollégájának-barátjának, Heribert Meiselnek, aki a meccs napján meghalt.
Megannyi bánata akadt még: „Bernnél nálam nincs szomorúbb” – említette gyakran az 1954-es vb-döntőről. Irapuatót már szövetségi elnökként érte meg („gyenge kezű futballvezető voltam” – summázott), és a Magyar Rádió hiába tartott 1995-ben, első válogatott közvetítése ötvenedik évfordulóján nonstop Szepesi-napot, a Siófokra telepített magyar–izraeli találkozó 2-0-ás vereséggel zárult. Ez volt az utolsó kilencvenperces közvetítése, és nem neki kellett volna elnézést kérnie az eredmény miatt…
Azon túl, hogy Magyarország hangja volt, tizenkét könyvet írt, és már 1963-ban „Gól, gól, 2000 goooól!” címmel tette közzé az egyiket. Valaha volt legnagyobb megtiszteltetéseim közé sorolom: két kötetben is a szerzőtársává avatott (legjobb barátjával, Lukács Lászlóval, a Népszabadság – hozzá hasonlóan – nemzetközi tekintélyű rovatvezetőjével egyetemben).
Szerintem jelképes, hogy a Mese utcában lakott, mert az élete kész fabula. Nyolcvanegyben még azt is sikerült elérnie: negyedszázadnyi távollét után hazajöjjön Puskás Ferenc. Igaz, Szepesi már 1973-ban, Belgrádban, a vízilabda-vb döntője után élő adásban szólaltatta meg a pólós csúcstalálkozóra ellátogató „Öcsit”.
De nem csinált nagy faksznit abból, amivel iskolát teremtett.
„Nem lettem a tudományos akadémia elnöke, miként világhírű operaénekes sem. Sportriporter voltam, se több, se kevesebb”
– vallotta.
Alázata ellenére a mikrofon Puskásától búcsúzunk.
Londonban 1953-ban „százötezer néző zúgása, moraja töltötte meg a hatalmas arénát”; most ki tudja, hány millió sóhaj tölti meg a légteret…
Hegyi Iván
Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
