Bármivel is foglalkozz az életben, csináld olyan jól, hogy végül művészi szintre emelkedsz benne. Ennek kell lennie a célnak.
Arséne Wenger 35 éves edzői karrierje során mindvégig tartotta magát alapelvéhez – soha, egy pillanatra sem merült fel benne, hogy a futballnak lenne más célja is azon kívül, hogy értéket közvetítsen vele. „Nem veszünk szupersztárokat. Csináljuk őket” – szólt egy másik bon mot-ja, másutt. Csak nagyon ritkán beszélt a levegőbe.
Wenger, az Angliában névtelen senki
Amikor 1996-ban, alig ismert csodabogárként átvette az Arsenal irányítását, és filigrán alkatával, atomfizikusokra hajazó szemüvegkeretével belibbent az első sajtótájékoztatóra, senki nem tudta, mire számítson tőle. Korábban voltak ugyan sikerei az AS Monaco kispadján, de akkor már évek óta a világ elől elbújva, Japánban dolgozott. A városi legendából, amely szerint a London Evening Standard „Arsene Who?” címlappal jelent meg másnap, ezzel együtt egy szó sem igaz, ennek ellenére tény: bőven voltak vele szemben fenntartások.
Úgy nézett ki, mint egy tanár a gimiből. (Tony Adams)
Az Arsenal George Graham irányításával ugyan 1989-ben és 1991-ben is bajnokságot nyert, de játékstílusa maga volt az ósdi borzalom. „Boring, boring Arsenal” énekelték az ellenfelek drukkerei, amire még maguk az Ágyús-szurkolók is csak annyit tudtak felelni: „1-0 az Arsenalnak, 1-0 az Arsenalnak….”. Az Arsenal maga volt a maszkulin angolság, sörcsappal az öltözőben, és olyan, igazi nehézfiúkkal a keretben, mint a Keown, Adams, Dixon, Bould, Winterburn-fémjelezte védelem, vagy az anno a semmiből berobbanó ösztönös csatárzseni, Ian Wright.
Egy magas, vékony férfinak látszott, akiben semmi nincs meg abból, amit az ember egy edzőtől elsőre elvárna
– emlékezett vissza Lee Dixon a kezdetekre. Aztán szépen lassan jöttek az első jelek. Arról, hogy itt valami különleges épül.
Például az étrend. Wenger vezette be, ő volt az első menedzser Angliában, aki azt mondta: nem mindegy, hogy mikor, és mit esznek a játékosok. Pénteken tészta. Párolt hal, főtt csirke, könnyű desszert. Brokkoli. Mindezt közösen, edzés után, a teljes csapatnak. Hülyének nézték, de működni kezdett. A játékosok majd kicsattantak az erőtől, mindenki frisebb, élesebb, pontosabb lett.
Aztán jöttek az igazolások. Wenger rájött, hogy a lassan, de annál biztosabban erősödő angol liga pénzügyi lehetőségeivel érdemes lenne szétnézni a külföldi piacokon. A franciát ismerte mint a tenyerét, hát belevágott. Nicolas Anelka, Emanuel Petit, Patrick Vieira, Thierry Henry sültek ki a dologból, de vannak olyanok, akik esküdni mernének rá, hogy
1998-ban, első teljes szezonja végén a bajnokságot és az FA-kupát is megnyerte a csapattal. A következő hat év aztán folyamatosan a Manchester United és az Arsenal öldöklő küzdelméről szólt Angliában: a szigeten lényegében egyedül Wenger tudott versenyre kelni Alex Ferguson jéghideg, metsző professzionalizmusával. Inspirálták egymást, hatottak egymásra. Ha nincs Wenger, szinte biztosan nincs BL-győztes United sem, de ha nincsen a triplázó Man United, akkor jó eséllyel nem születik meg a veretlen Arsenal a bajnokságban.
Wenger, a paradigmaváltó edző
Arséne Wenger építette a legjobb csapatokat, amelyek ellen Angliában játszottam. Az 1998-as Arsenal fantasztikus volt. A legnagyobb bók talán az, ha elárulom: olyan futballt hozott a Premier League-be, ami a mi játékunkat is megváltoztatta. Kénytelenek voltunk fejlődni, hogy legyőzhessük őket
– így szól Gary Neville, a legnagyobb ellenfél, az MU ikonjának jellemzése. Wenger ugyanis villámgyors, elképesztően gyönyörű focit honosított meg az Arsenalnál. A Highbury gyepén úgy suhant a labda, mint fehér golyó a billiárdasztalon, miközben olyan páratlan tehetségű játékosok bántak vele művészi igényességgel, mint Robert Pirés, Thierry Henry, Cesc Fabregas, Freddie Ljungberg, Dennis Bergkamp, vagy José-Antonio Reyes. A győzelemhez azonban más is kellett: mentális és fizikai erő, élesség, keménység. Határozottság. Olyan játékosokkal a csapatban, mint Jens Lehmann, Sol Campbell, vagy Patrick Vieira, az Arsenal ebben sem szenvedett hiányt.
Wenger az 1999-2001 közötti fiaskókból (a United zsinórban háromszor lett bajnok, utolsó nekifutásra ráadásul korszakos, 18 pontra rúgó fölénnyel) azt a következtetést vonta le, hogy csapata még mindig nem eléggé erős támadásban ahhoz, hogy tartósan a legjobb lehessen Angliában. Elkezdte végleg a saját képére formálni az Arsenalt: ekkor érkezett a csapathoz Sol Campbell (2001), Edú, Lauren (2001), Gilberto Silva (2002), de bármilyen hihetetlen, az akkor még csak 16 éves Cesc Fabregas (2003) is. „Mindent az a gondolat vezérelt, hogy több gólt kell szerezni az ellenfélnél” – írta erről az időszakról Alex Flynn, az Arsenal: The making of a Super Club című kötet szerzője.
A szemléletváltás eredménye a valaha volt legjobb Arsenal, Wenger életművének bronzszobra, a veretlen bajnokcsapat lett. 2004-ben a csapat 28 győzelemmel, 12 döntetlennel és 0 vereséggel ért a Premier League csúcsára – ez korábban csupán egyetlen klubnak, az 1887-88-as Preston North Endnek sikerült Angliában, azóta pedig senkinek. Külföldön sem gyakori eset persze: ha a komolyabb európai bajnokságokat vizsgáljuk, arra jutunk, hogy Wenger bravúrja óta mindössze három esetben (Porto 2x, Juventus) fordult elő, hogy egy csapat veretlenül nyerje meg hazája bajnokságát.
2004-re a Premier League készen állt a szintlépésre. Wenger és Ferguson versenyfutása, az ebből kinövő nemzetközi sikerek, a folyamatosan növekvő TV-s szerződések egy új korszak hajnalát alapozták meg a bajnokságban. A következő évadban megérkezett a ligába a kontinens két legkapósabb fiatal menedzsere, Rafa Benítez és José Mourinho. Amit Wenger nyolc éve még nóvumként hozott Angliába – a taktikai rugalmasság, a külföldi piacok ismerete, a profi felkészítés –, nekik már természetesnek hatott. Ráadásul a bajnokság anyagi erőviszonyainak frontvonalai is mozgásba lendültek akkor, amikor 2003 nyarán az orosz multimilliárdos oligarcha, Roman Abramovics megvásárolta magának a Chelsea-t.
Wenger, a pénzügyi zseni
Wenger közgazdászként gyorsan realizálta, hogy az Arsenalnak csak akkor van esélye a csúcs közelében maradni, ha bevételeit is megpróbálja a Manchester United szintjére tornászni. Ehhez elengedhetetlennek látszott egy új stadion felépítése, mert a gyönyörű, ám borzasztóan kicsinyke Highbury a maga alig 38 ezres befogadóképességével nem tűnt alkalmasnak arra, hogy megalapozza egy európai topklub bevételeit.
Az Arsenal banki hitelt vett fel és beruházott az új otthonába – 2006 augusztusában költöztek az Emirates-be, amely London legnagyobb klubstadionja lett a maga cirka 60 ezres (59 867) befogadóképességével. A piacról finanszírozott beruházásnak ára volt: összébb kellett húzni a nadrágszíjat. Mindezt épp akkor, mikor a teljes liga őrült költekezésbe fogott,
Tény, rövid idő alatt úgy alakult ki az úgynevezett Big 4 – a United, a Chelsea, a Liverpool és az Arsenal négyese, amely megközelíthetetlennek látszott a tabella élén –, hogy Wenger messze nem tudott annyit költeni, mint riválisai, mégis mindvégig megőrizte az Arsenal helyét a közvetlen elitben. 2005-ben FA-kupát nyert, egy évre rá pedig a Real Madrid és a Juventus testén keresztül jutott a Bajnokok Ligája döntőjéig. Sokáig ott is vezetett a Barcelona ellen, ám a Jens Lehmann kiállítása miatt több mint egy félidőn át emberhátrányban játszó Arsenal végül két, hajrában kapott góllal alulmaradt Ronaldinhóékkal szemben. Ez volt Wenger egyetlen BL-fináléja a londoniakkal. A sorozatban egyébként összesen 86 meccset nyert meg, ez a legtöbb, amit egy végső győzelem nélküli edző magáénak mondhat a kupa történetében.
Patrick Vieira, majd Thierry Henry távozása volt az első jele annak, hogy tartós címnélküliség következhet. Wenger ettől fogva az elemekkel és a természet törvényszerűségeivel küzdött, nem egyszer komolyan megnehezítve a sokkal gazdagabb, sokkal erősebb kerettel rendelkező topklubok dolgát. Máskor ellenben szinte önmaga paródiájába fordult át azzal, hogy nem volt hajlandó belátni: a technikailag, fizikailag és mentálisan is gyengébb állománnyal már nem játszhatja ugyanazt a romantikusan naiv futballt, ami naggyá tette egykor. Komikus odaadással ragaszkodott sok esetben középszerű, átlagos játékosokhoz, miközben megszokottá vált, hogy az egyes szezonok végén az Arsenal elveszti legjobbjait, akikből Wenger csinált szupersztárt – példának okáért Emannuel Adebayorból, Alexandr Hlebből, Samir Nasriból, Cesc Fabregasból, Robin van Persie-ből, Alex Songból.
Wenger, és a sikertelen feltámadás
2013-ban úgy tűnt, az akkor már lassan évtizedes sorminta megtörhet; az Arsenal költekezni kezdett. A klub hosszú évek következetes gazdálkodása, a stadionberuházás adósságtörlesztése után végre egyenesbe jött, és Mesut Özil, valamint Alexis Sanchez leigazolásával készült a Sir Alex Ferguson visszavonulása utáni időkre. Hiába. Az utóbbi öt szezon Wenger pályafutásának legcsúnyább buktáit hozta: a tartós lejtmenet lassan, de annál biztosabban vált tagadhatatlanná. Jött ugyan néhány FA-kupa győzelem (2014, 2015, 2017), de a bajnokságban a kaotikus, átmeneti időszak sem volt elég ahhoz, hogy Wenger újra a csúcs közelébe érjen. Ennek a hattyúdalnak a leglátványosabb epizódja a 2015/2016-os szezon lett, amelyben
A tavalyi 5. hely már masszív csalódás volt, egyben azt is jelentette: hosszú évtizedek tartós kvalifikációja után az Arsenal kiszorult a BL-induló csapatok sorából.
Már nem számított az sem, hogy Wenger korábban éveken át húzta fel kommunikációs stratégiáját arra az elemre, hogy a BL-indulás önmagában cél és eszköz egyszerre a klub víz felett tartásának érdekében. Hirtelen mindez már nem volt fontos, és az edző arról kezdett beszélni, így majd legalább tudnak a bajnokságra koncentrálni.
Nem sikerült. Az Arsenal jelenleg pontszámban közelebb áll a kiesőkhöz, mint a már bajnok, toronymagasan első Manchester City-hez a Premier League-ben. Előnye mindössze két pont a tabellán a Burnley előtt – a hatodik helyen. Wenger csapata az idei naptári évben még nem szerzett pontot idegenben, és egészen a tegnapi bejelentésig csaknem az összes drukker egyetértett abban, hiába hosszabbított tavaly nyáron újabb két évet a francia edző, a csapat vergődése lassan kínossá kezd válni. Wenger sorsa élő szerződése ellenére kérdésessé vált. Soha nem hittük volna, hogy ilyesmi előfordulhat.
Ráadásul egyre több jel utalt arra is, hogy a klub elkezdett tudatosan készülni a Wenger utáni életre. Télen a klub kinevezte a megfigyelői részleg új vezetőjét, a német Sven Mislintatot – állítólag kifejezetten Wenger ágálása ellenére. Új szelek kezdtek fújni a csapat háza táján, és egyre több helyütt merült fel a pletyka, miszerint, ha a francia nem megy magától, küldeni fogják. Méltatlan spekulációk keltek szárnyra arról, mennyire nem bízik már benne az öltöző, és hogy egyes játékosok nyíltan kimondták: nem kapnak segítséget a kispadról, ami megengedhetetlen.
Dőlni kezdett az angol futball egyik legszebb, legmívesebben megmunkált szobra.
Szerencsére idejében megtámasztották – így most pár hétig még újra régi fényében tündökölhet. Az Arsenalnál a keserűségbe forduló csalódottságot, a nihilista kilátástalanságot felváltja a tiszteletteljes búcsúzás hangulata. Az elkeseredett lázadás helyét a szeretetteljes emlékezés, a hála foglalja majd el a szurkolók lelkében. Már nem számítanak a sérelmek. Amúgy is: mindegyik annyira jelentéktelennek, annyira kisszerűnek tűnik ahhoz képest, amit Wenger adott ennek a klubnak, ennek a ligának, ennek az országnak, hogy szinte szóra sem érdemes. Egyik sem.
Jövő csütörtökön az Arsenal Európa Liga-elődöntőt játszik az Atlético Madriddal. Ez lesz Wenger utolsó nagy, európai oda-visszavágós párharca. Ha nyer, két legyet üthet egycsapásra: először nyerhet európai kupát az Arsenal élén (ráadásul Franciaországban, hiszen a döntőt Lyon rendezi), és utoljára még ismét kivívhatja a csapattal a Bajnokok Ligája részvétel jogát.
Aligha akad most olyan drukker, aki legalább a lelke mélyén ne drukkolna neki egy kicsit. Megérdemli. (Nyitókép: Fotó: Europress/NurPhoto/Kieran Galvin)
