A magyar-orosz csatáknak nagy hagyománya van, számos emlékezetes históriával gazdagítva színesítette a sporttörténelemmel foglalkozó könyveket is. A vízilabda szerető-társadalom valószínűleg ismeri az 1956-os Melbourne-i olimpián lezajló ‘Blood in the Water-story’-t, a legtöbb embernek meg is van a véleménye az esetről, különösebben viszont nem boncolgatnánk most a történetet.
Ott van még a 2000-es olimpiai döntő, ahol szintén a szborjanai egylettel futottunk össze Sydney-ben, s arattunk 13–6-os győzelmet felettük, amely azt eredményezte, hogy nem kevesebb mint 24 esztendő után ismételten az Olümposz-csúcsára ülhetett fel a magyar férfiválogatott.
Egy ilyen sikert nem lehet, s nem is posztunk felülmúlni, ám ha a pólós-társadalom apraja-nagyja már úgy is a szerb fővárosban zajló kontinenstornát követi, olvas vagy beszél róla, akkor nem csupán illik, hanem egyszerűen kötelességünknek tartjuk, hogy az idő fogas kerekét egészen 2002. augusztus 25-éig tekerjük vissza.
A szóban forgó napon rendezték meg a Világkupa-döntőt, ahol ugyanez a páros feszült egymásnak, mindkét alakulatnak friss emlékei voltak a másikról, ugyanis már a csoportmeccsek során is összecsaptak egymással, azt a párharcot 7–6-ra Alesandr Kabanov tanítványai húzták be. A finálé előszobájában, azaz az elődöntőben a mieink szoros meccsen fektették két vállra (7–5) Jugoszláviát, a döntőbeli riválisunk pedig 5–4-re győzte le Olaszországot.
A végső megmérettetés óriási izgalmakat ígért, a semleges szurkolókat nem érte csalódás, hiszen az ütközet egésze parázs és szenvedélyes csatát hozott. A felek végig fej-fej mellett haladva dobálták a nagyobbnál nagyobb, s fontosabbnál fontosabb gólokat. Az első két negyedet egyaránt 3–2-re hoztuk, az ellenlábasunk azonban összekapta magát a harmadik etapra, berámolt négyet, s döntetlennel fordulhattunk rá a mindent eldöntő játékrészre. Itt szintén sokáig egálban voltunk, ám az utolsó orosz támadást követően Csomakidze lövése utat talált Szécsi Zoltán kapujába, így 4000 ember előtt Oroszország nevét vésték fel a Világkupa serlegére a Tasmajdan uszodában.
Az akkori társaság másfajta erőt képviselt, mint a mai, a szövetségi kapitányi poszton azóta Dr. Kemény Dénest váltó egykori klasszis, Benedek Tibor -aki szintúgy tagja volt az akkori gárdának- emlékezetében még ott lehet az a bizonyos meccs. Amíg a mostani főpróbát a szborjanaiak könnyedén húzták be (17 –8) a törökökkel szemben, addig Varga Dénesék 8–8-as döntetlent játszottak Görögországgal. Ennek ellenére bízunk benne, hogy a belgrádi visszavágón a piros-fehér-zöld csapat tagjai úszhatnak ki elégedettebben a partra a 20.15-kor kezdődő mérkőzés lefújása után.
(Dzsubák Tamás, Belgrád)
