Az ultrát tiszteljük, a lövészárokban nem szelfizünk!

Az olasz futballbajnokság első fordulója után a hazai és a nemzetközi sajtót is bejárta a hír, hogy a Lazio szurkolói „nem akarnak nőt látni a lelátón”. Noha az ultrák fénymásolt lapon terjesztett eredeti közleményében messze nem erről volt szó, a hír leegyszerűsítésének hatására a hazai internet népének egy része homofób tréfálkozásba és egymásnak feszülő, izzadt férfitesteket vizionáló gúnyolódásba kezdett, míg mások a lelátók szexista kultúrájáról értekeztek, és a női szurkolók egyenjogúságáért szálltak síkra.

Mivel – véleményem szerint – mindkét esetben a közlemény szövegének teljes félreértéséről van szó, talán nem árt az eredeti szórólapot szó szerint idézni:

A Curva Nord számunkra szent hely. Tiszteletben kell tartani egy ilyen környezet íratlan szabályait. Az első sorok, mint mindig, olyanok akár a lövészárkok. Ezekre nem engedünk be nőket, feleségeket és barátnőket, ezért arra kérjük őket, hogy a 10. sortól hátrébb foglaljanak helyet. Aki a stadiont egy Villa Borghesén eltöltött romantikus séta alternatívájaként használja, az találhat magának más helyet is az Olimpicóban.

Vagyis a Lazio ultrái nem a teljes stadionról, csupán a „keménymag” székhelyének számító északi karéj első sorairól beszéltek, ahová egyébként – mint az számtalan, a hírhez fűzött kommentárból kimaradt – gyerekeket sem szívesen engednek be. Hogy miért, arra maga a közlemény is világosan választ ad: a Curva Nord első sorai egyrészt „lövészárkok”, másrészt pedig „szent helyek” íratlan, de a közösség tagjai számára egyértelmű szabályokkal. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen levél, ami ezeknek az íratlan szabályoknak a betartását kéri az Olimpiai Stadion népétől, képes volt ekkora vihart kavarni?

A válasz első látásra egyértelmű: ha a szöveget eleve sztereotípiáink alapján akarjuk értelmezni, kirekesztő is lehet. Nyilván sokak érzékenységét sértheti a Lazio ultráinak kiállása az Olimpico íratlan szabályainak betartása mellett. Ám, meglehet, eközben pont az ultrák érzékenységére nem vagyunk tekintettel, amennyiben közleményüket gyerekes nyavalygásként, vagy szexista és kirekesztő textusként interpretáljuk. (Félreértés ne essék: a csapat szimpatizánsaként sem csupán a Lazio drukkereit védem, hiszen rossz hírnevükre jó néhány ezt megelőző akciójukkal is bőven rászolgáltak – talán elég csak a városi rangadó előtt osztogatott Roma-mezes Anne Frank-fotókra gondolni, amitől annak idején mind a játékosok, mind a klubvezetés azonnal elhatárolódtak.)

Jó tíz évvel ezelőtt Balázs Gábor írt mindmáig érvényes megállapításokkal bíró tanulmányt a Replika folyóiratba az olasz ultramozgalom történetéről. Érdemes ennek egyik gondolatát szó szerint is idéznünk:

Egy-egy futballklub nemcsak üzleti vállalkozás, egy-egy mérkőzés nem csupán médialátványosság, hanem a pályán csapatok képében kollektív identitások küzdenek egymással. A szociológia nyelvén szólva egy futballstadionban »jelentős tömegek egy zárt interaktív térben egy szimbolikus harc közvetett résztvevőivé válnak«.

Vagyis a futball nem csupán szórakozás, hanem identitásteremtő erő, a szurkolás pedig olyan öndefiníciós aktus, aminek természetes része a terület elfoglalása. Ebből az aspektusból nézve az ultra – és Ian Taylor brit szociológus szerint a huligán – nem csupán magával a csapattal azonosul, valamint azzal a szimbolikus térrel, ami rajongásának helyszíne, hanem a futball kommercianizálódásával szemben igyekszik ezeket megvédeni. Az ultra és a huligán a stadionon belül ezért fizikailag is elkülönül a szurkolótól, és hoz létre – ahogy Balázs Gábor írja – egy olyan autonóm társadalmi teret, amire a stadionon kívül meglehetősen kevés esélye lett volna.

Természetesen annak, hogy ez így alakult, elsősorban szociológiai okai vannak. Az ultramozgalom megszületésekor annak magját elsősorban az urbánus munkás-diák réteg tagjai adták, szimbolikája pedig – így Balázs – „a »normális« társadalommal szembeni provokációt volt hivatott reprezentálni, ráadásul gyakran ideológiailag nem túl koherensen.”

Vagyis a militáns szóhasználat és a sokszor a történelemből vett, stilizált szimbólumok használata nemcsak a közös identitás kifejezésére szolgált és a tagok közt meglévő bajtársiasság érzetét erősítette, hanem reprezentálta a stadion népének „másságát”, azt, hogy a lelátók terére más értékrend és más szabályok vonatkoznak, mint az azon kívüli világra.

Persze, ahogy azt a történész ironikusan megjegyzi, a meccsek közönségének bővülésével, a futball medializálódásával a sajtó sikeresen kriminalizálta az ultrát, és miközben a szándékos megbotránkoztatás szándékával írt szurkolói dalok és rigmusok militáns szóhasználatán szörnyülködött, az ultracsoportok egymással szembeni rivalizálásának leírására maga is hasonló kifejezéseket használt.

Ahogyan tény az is, hogy a nyolcvanas évektől kezdve a politika is felfedezte magának az ultramozgalomban meglévő erőszakpotenciált, és így ezek a csoportok sokszor a különböző oldalak kvázi paramilitáris csapataiként kezdtek el működni, ami a mozgalom mélyrepüléséhez és majdnem megszűnéséhez vezetett. A kétezres évek közepén meghirdetett „tisztulási folyamat” aztán (legalábbis Olaszországban) igyekezett száműzni a lelátóról a politikát, és egy világnézetileg független, félig-meddig ernyőszervezetként funkcionáló csoportba terelni az ultrákat. Persze az egyes szurkolói csoportokra ráégetett bélyeget nem ilyen egyszerű eltüntetni: ahogy a Livorno és a Bologna ultráit szélsőbaloldaliként, úgy a Lazio és az Inter ultráit szélsőjobboldaliként tartja számon a futball iránt érdeklődő közvélemény.

Valószínűleg ez is az oka annak, hogy a fenti közlemény szövegét az olasz és a nemzetközi sajtó egyaránt szélsőségesként és kirekesztőként interpretálta. Pedig A. Gergely András közelmúltban megjelent, Térhasználat és szimbolikus szuverenitás című tanulmánya is arra figyelmeztet minket, hogy bár „a tér mindig és mindannyiunk által átélhető”, mégis „egyike a legsajátabb, legszemélyesebb szféráinknak, létező entitásoknak, belakható szféráknak.”

Véleményem szerint az, aki úgy tör be ebbe a szimbolikus térbe, hogy annak sem a történetével, sem a szabályaival nincsen tisztában – ha úgy tetszik –, kulturális magánterület-sértést követ el. A szurkolót csupán jól felfogott fogyasztói érdekei vezérlik, és ez alapján osztaná újra önkényesen a stadion terét is. Ő a futballban csak szórakozást lát, és ebben az esetben nem hajlandó tiszteletben tartani egy hagyományokon nyugvó közösség íratlan törvényeit, ahogy nem tiszteli a futball közösségi, identitásteremtő erejét sem. Azzal, hogy a mainstream média ezt felkapja és hírré teszi, miközben nem számol azzal, hogy a szurkolásban mások a szabályok, mint a stadion terén kívül, a futball végzetes elüzletiesidését segíti elő.

A Lazio ultrái nem a nőket akarják kirekeszteni a stadionból. Ők mindössze annyit írtak, hogy a „lövészárkok” veszélyesek, és ennek a veszélynek nem szívesen teszik ki a „feleségeket és barátnőket”, és

ha valaki „a stadiont egy Villa Borghesén eltöltött romantikus séta alternatívájaként használja”, vagyis, ha a futballt puszta szórakozásnak fogja fel, annak nincs helye a Curva Nord első tíz sorában. Nem a stadionban, nem a szektorban, hanem az ultrák „megszentelt helyén”.

Mindezek után is fel lehet háborodni persze a szórólap szövegén, de evidens módon kell feltenni közben a kérdést:

kié itt a tér?

Barkóczi Balázs, az IDEA Intézet politológusa

Kiemelt kép: Filippo Monteforte / AFP