Ha nyitott szívvel jársz és olykor még az eszedet is használod, az élet nagyon érdekes dolgokat képes produkálni. Nézem a híradást, a megjelenő cikkeket, és azt érzem, tükröt tart elém a sors, hogy lássam, amit a saját békaperspektívámból nem láttam eddig. Tükör által homályosan vagy netán fényesen, ez itt a kérdés. Van miről gondolkodni, és van min átrágni magam.
A nagypapám, akit nagyon szerettem, egészen kislánykoromban azt mondta, olyan vagyok, mint az a bizonyos Cilike, akivel mindig történik valami. Szerintem egyébként mindannyian ilyenek vagyunk, de én szeretek a dolgok mögé nézni, mélyre menni, hogy értsek, megértsek valamit.
Érzelmileg elég intenzíven élem az életemet. Ami zömében jó, szeretem, hogy ilyen vagyok, de olykor olyasmi is megvisel, amit más talán észre sem vesz.
2015 decemberében döntettem úgy, hogy megírom. Hogy és részint elmesélem a magam történetét, részint körbejárom orvosilag, amit lehet. Akkor már három éve jól voltam, és úgy éreztem, sokat tudok majd segíteni azokon, akiket a dolog érint vagy úgy, mint beteget, vagy mint hozzátartozót. Nem vádoltam, nem okoltam senkit mindazért, ami megtörtént, és mondhatom, az írás és az egész felvállalás nagyon pozitívan lökött tovább a gyógyulás útján. Lépésről lépésre könnyebbedett az élet.
Ma már biztosan tudom, nem kis befektetés árán nemcsak tünetmentes vagyok, hanem meggyógyultam. A vállalás és az írás meghozta azt, amire remény sem volt évekig. A könyv tavaly áprilisban jelent meg Hányattatásaim címen.
Az én függőségemet evészavarnak hívják, a könyvem elég rendesen kivesézi ennek a kórképnek az összes lehetséges formáját, egyebek mellett a testképzavart.
Fotó: Thinkstock
Az írásomnak csak egy része a személyes vallomás, és nem is elsősorban az volt a szándékom, hogy kitárulkozzak. Inkább azért tettem, hogy példa legyen rá, méghozzá eléggé megfogható példa, hogy valaki, akit sikeresnek könyvelnek el, halad az életében, elismerik, az is megcsúszhat, beteggé válhat, de van megoldás és visszaút az egészségesek társadalmába.
Valaha nem kevés versenyt nyertem, vannak élményeim a győzelemről, de mindaz, amin a gyógyulás során végigmentem, amire rájöttem, segített az utamon, és abban reménykedtem, sőt reménykedem most is, hogy ezt mások is fel tudják használni.
Hogy mindez túl nagy álom? Meglehet, de azzal sosem volt problémám, hogy merjek álmodni, hogy célokat tűzzek ki, és elinduljak a megvalósítás útján.
Abban bíztam, hogy az én utam, ha módosításokkal is, de mások számára is járhatóvá teszi ezt a mindennek, csak könnyűnek nem mondható harcot. Álljon itt egy kis részlet a Hányattatásaimból, egy bizonyos helyzetről, hogy lásd, miről is van szó. Ha érdekelt vagy, nem kell magyaráznom, ha hozzátartozó, jó, ha nagyon figyelsz, mert válaszokra lelhetsz.
Az érem másik oldala
Azt találtam ki, megkísérlem megtalálni a pozitívumokat. Tehát nézzük a félig tele a pohár oldalát a tegnapi borulásnak.
Igaz, elbuktam, és ez minden, csak nem jó, de nem hánytam. Azt ugyan mostanában ritkán szoktam, viszont a többi kompenzálást meg elég gyakran, mondhatni napi szinten. Most viszont azt sem alkalmaztam,Orvos volnék, vagy mi a túró, ám rám természetesen nem vonatkoznak a másokra érvényes törvények.
Más. Nem ettem magam halálra, vagyis nem kattant be a „most már úgyis mindegy, akkor legalább teleeszem magam” reflex. (Mekkora baromság, így, hogy leírom, sokkal jobban érzékelem.)
Bizonyára ép ésszel nem is lehet felfogni, de ez a betegség épp az eszedet veszi el, azt hiszem. Ennek érdemes lesz utánanézni. Vagyis hol és mikor viselkedek vagy viselkedsz akár te eszementen? Íme, az első kérdés.
Látod, megy ez, csak csinálni kell, és megfigyelni és tudatosítani, és főleg és elsősorban segíteni magadon. Érted, amit mondok? Te vagy a megoldás.
Mert Úristen, kettővel több, mint tegnap, és az maga a kénköves pokol.
Ugye nem ismeretlen az érzés? Nos, akkor itt a következő kérdés: mi múlik azon, hogy hány kiló vagy?
Fotó: Thinkstock
És a következő is. Kitől hallottad és mikor azt először, igen ELŐSZÖR, hogy ez lényeges. Adj rá időt magadnak, és válaszolj, ha tudsz. Az sem baj, ha nincs rá válasz.
Jövök-megyek a lakásban, néha belenézek a tükörbe.
Testképzavar, ez a neve. Tudom, hogy így van. Hogy miért és honnan ered, és megint: miért ilyen döbbenetesen fontos ez a kérdés.
Bepréselem magam a gatyámba, újabb kihívás, nincs mese, menthetetlenül elhíztam, ezt érzem, miközben megpróbálom megőrizni a józan eszemet. Ugye kontrollálod a ruhába való beleférést te is, na látod, van egy jó hírem, nem vagy egyedül.
Leülök dolgozni. Megy az írás, haladok. Elmegyek sportolni, az is jó, akkor is, ha úgy mondják, ez is a kompenzálás egyik módja. Ebben felmentést adok magamnak, bár tudom, akár igaz is lehet (és erről még beszélünk majd), de nekem legalább van komoly hivatkozási alapom a hihetetlen eredményes sportmúltammal.
Futok, és jár az agyam, amikor egyszer csak eszembe jut.
Vigyázz magadra, vigyázok magamra. Örökbe kellene fogadni magadat, örökbe kéne fogadnom magamat. És akkor egyszer csak az kattan be: de hiszen ezt nagyon régen nem teszem, és szerintem te sem.
Mikor is volt ilyen utoljára? Amikor Mócit vártam, a fiamat. Negyvenkét éve.
Na és te hogy állsz ezzel? Mennyire kell visszamenned az időben, hány óra, nap, hónap, év van a tarsolyodban, ez a kérdés.
És itt a segítség is. Mielőtt bármit teszel, állj meg egy perce vagy kettőre, vagy egy időre, és tedd fel a kérdést: Zabálás, hányás, gyógyszer, altató vagy bármi egyéb? Ugye nem?
Legyen ez a szűrő. Én így döntöttem. Mert amikor babát vártál vagy vársz, nem kockáztatsz. Ne kockáztasd a saját életedet se. A saját egészségedet se, mert kell, hogy érjél magadnak ennyit.
És ne hidd el, amit mondanak, azt se, amit én írok, csak próbáld ki.
Én is azt teszem, és majd elmesélem holnap, mire jutottam a próbálkozással.
Hát ennyi! És hidd el, mindez nem kevés, és nem könnyű, de megcsináljuk!
Hiszen az út hegyekből és völgyekből áll, ez a mai már a negyedik nap lesz, és tudom, bízom benne, hogy sikerül. Mindig a következő nap, mindig egy lépés, és eljutunk a célhoz.
És tudom neked is sikerül.
Semmi bonyolult nincs ebben: fel kell vállalnod magad, és merned kell rálépni az útra, amit a sajátodnak érzel.
Vállalni csatákat, a veszteségeket és összeomlásokat, ugyanis akadályokon át vezet az út a csillagokig – és a csillagok távol vannak.
Kiemelt képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock
