Sorost az egyetemével, Brüsszelt az Európai Unióval együtt lehet kiszorítani

Az „állítsuk meg Brüsszelt” és a Soros-megállítás hosszú kommunikációs kampánya, amely a CEU-ellenes jogalkotásban csúcsosodott ki, több hasonlóságot hordoz. Motivációjában, társadalom-lélektanában, következményeiben.

Hasonló a paradoxonja is. Ha ugyanis a Soros György által kialakított elitet következetesen háttérbe akarnánk szorítani, akkor a magyar társadalomnak a miniszterelnököt, vagy a CEU-n végzett kormányszóvivőt kellene félretolni.

Úgy tűnik Soros e tárgyban nem ért el többet, mint hogy a tehetségeseket pénzelte és oktattatta, akik aztán a maguk erejéből hatalomra jutottak (és innentől már hatalmukat pénzre is konvertálták). De hogy gondolkodásuk milyen ideológiai irányt vett, nos, azt épp Soros nem tudta befolyásolni, jóllehet, bizonnyal szeretné.

Így van ezzel Brüsszel is. Szeretné, ha az általa küldött pénz a demokrácia építését szolgálná, és mégis épp az EU-s pénz alakítja ki a korrupciós mechanizmusokat. Arra szocializál, hogy minél többen a pályázásban lássák az érvényesülés módját, a pályázatokat pedig úgy lehet a magunk számára sikeressé tenni, ha egyfelől kiépítjük a győzelemhez vezető kapcsolatrendszert, másfelől a már megnyert pénzt ”kreatív” módon használjuk fel.

Minél több pénz jön az EU-ból, annál korruptabbá válunk.

Mindenki ismeri azt a csoportgondolkodós logikát, hogy mit ugat ugyan egy watchdog civil szervezet a hatékonyságról, hiszen csak EU-s pénzről van szó. Mindannyian tudjuk, hogy az EU idióta célokra ad pénzt, amit nekünk át kell valamiképp ügyeskednünk hasznos társadalmi célokra. És mindannyian tudjuk, hogy az EU túl engedékeny, a korrupciós magánvagyonba csúszó pénzek ellenőrzése tekintetében. Az ellenőrzés rendkívül lassú, ráadásul rá van bízva a nemzeti hatóságokra. (Középtávon már ez is a nemzeti adminisztráció és nyomozóhatóságok saját értékrendszerének leépülését eredményezi.)

A nyitott társadalom elképzelésével Soros inkább kontraproduktív, mert legalábbis Magyarországon azok, akiknek hálásaknak kéne lenniük – talán épp ezért is – a bezárkózás felé kormányozzák az országot. Brüsszel pénzosztó felzárkóztatást segítő politikája középtávon hasonlóképp lehangoló eredményű: gondoljunk csak arra, hogy nemrég léptünk ki az Open Government Partnership  (Nyílt Kormányzati Együttműködés) nemzetközi korrupcióellenes szervezetből. Amiképp Soros, úgy Brüsszel is maga termeli ki az ellenségeit.

Bár Sorossal és Brüsszellel szemben van egy kisebbségi érzéses nemzeti nyavalyánk, ellenségképpé válásuk mögött természetesen több van, mint pszichológiai természetű hálátlanságunkat megmagyarázó racionalizálás. Soros a menekülteket támogatja, miként Brüsszel is. Utóbbi ráadásul állandóan kötelezettségszegési eljárással fenyeget, meg pénzügyi büntetéssel, ha nem úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül. Nem akarunk közösséget vállalni Európa terheivel, azaz – és ez az egész posztkommunista EU-s blokkra érvényes -, ha menekültekről van szó, mi nem akarunk európaiak lenni.

Soros, ha lehet, még tágabban gondolkodik, számára a csoport nem Európa, hanem az emberiség, így akit üldöznek, azt segíteni kell. Ennél nem több a bűne, és kétségtelen van ráció abban, hogy az embercsempészek alól úgy lehetne kihúzni a szőnyeget, ha legális befogadóutak nyílnának. (Nem olyanok, mint a magyar határnál, ahol ha valaki legálisan akar bejönni, akkor biztos nem kap menekültstátuszt.)

Sorossal a másik probléma a pénzügyi hatalma. Itt könnyű felállítani összeesküvés-elméleteket, mely szerint például a pénzügyi elit okozta a gazdasági válságot, mondjuk, 2008-ban, melynek ő is tagja kellett legyen. Csakhogy Soros épp figyelmeztetett, hogy ha nem történik valami, válság lesz. (Lásd az erről szóló könyvét.) Nehéz elhinni, hogy olyan ravasz volna, hogy kifelé figyelmeztet, veri a harangot, de máshonnan meg ebbe az irányba manipulál. A félelem viszont bennünk elég nagy úr ahhoz, hogy bűnbakot találjon benne a gazdasági válság meg a migrációs válság miatt is.

Logikus lépés tehát, hogy megszabaduljunk egy olyan intézménytől, melynek ő a létrehozója és ideológusa, és minden olyan pénzre, melynek ő a forrása, rásüssük a „gyanús, vigyázz Soros támogatja” pecsétet. De jusson erre a sorsra minden demokratikus államtól, sőt aztán majd az EU-tól kapott pénz is.

Sajnos a civil üldözés erősen összefügg aktuálpolitikai hatalmi érdekekkel is. A váltógazdaságra épülő demokráciákban a hatalomból kiszoruló elitek – míg vissza nem hozza őket a nép -, valahol „meghúzzák” magukat. Ez lehet a közigazgatás, a tudományos élet, a civil szervezetek és legritkább esetben valamilyen szakma, esetleg a piac.

Ha elzárjuk a visszahúzódás lehetőségeit, mert például központosítjuk az állam szolgáltató szervezeteit, akkor az is elérhető, hogy a vezető pozíciókból teljesen kiszorítjuk az egyébként szakmailag a feladatra alkalmasokat (lásd például az egészségügyi szektort, aktuálisan például az ÁNTSZ-t). Ha a közigazgatásban dolgozókat lecseréljük 30 év alattiakra, szintén elzárunk egy másik menekülési útvonalat, a minisztériumokat. (Vajon Navracsics Tibor – aki most kiállt a CEU mellett –  már úgy gondolja, hogy a közigazgatás átszervezésében egy nemkívánatos mechanizmus kezére is játszott?) Ha elérjük, hogy a Norvég Civil Alap feladja, hogy pénzt adjon – „jól” haladunk, hogy elessünk 60 milliárd forinttól -, valamint elérjük, hogy a Soros pénzek büdösek legyenek, akkor a civil pályára visszavonulókat zárjuk el a megélhetési lehetőségtől. (Norvégiában például a politikából kiszorulók leggyakoribb csatornája a bőségesen államilag támogatott civil szektor.)

Ha megszűnnek az egyetemi autonómiák, akkor a politikai ellenzék kiszorul a felsőoktatásból. És így tovább. (A CEU-tüntetést támogatásáról biztosító tudományos élet az MTA elnökétől az ELTE rektoráig pontosan tudja, hogy először a politika csak a körükbe visszahúzódó ellenzéki értelmiséget, később az ezzel gyanúsíthatókat távolítaná el, végezetül pedig a saját embereit ültetné be, melynek viszont már semmi tudományos szempontja nem volna.) A piacgazdaságunk sem olyan erős, hogy oda tömegével vissza tudnának húzódni. Gyakorlatilag így elüldözhető, vagy ha elég idős már, akkor elszegényíthető és kivéreztethető a másik elit. A Soros-ellenességnek tehát ez a hazai politikai mozgatórugója. Nem elegáns, de a bebörtönzéseknél és a kivégzéseknél humánusabb.

Nem nehéz kitalálni – például a CEU-s szimpátiatüntetés résztvevőinek számából -, hogy attól még, hogy az ellenzéki eliteket sikerül megsemmisíteni, az ellenzéki érzeteket nem. S ha egy társadalomban nincs meg a csatornája a feltámadó vágyak érvényesítésének, akkor abból robbanás lehet.

Két módon tudnák ezt a robbanást elkerülhetővé tenni az ellenzéki pártok. Vagy úgy, hogy átalakíttatják a választási rendszert arányossá – erről Haraszti Miklós adott legutóbb interjút az ÉS-nek (2017. márc. 31.) -, vagy úgy, hogy az ellenzékiek előválasztásokat tartanak, és az így kikerült győztes irányítását elfogadják. (Erről többek közt a Méltányosság Politikaelemző Központban lévő barátaim szoktak nyilatkozni.) Szerencsére bármennyi rendszerátalakítás is történik, a politikai pluralizmus kőbevésett a demokráciánkban, szerencsétlenségünkre mi magyarok viszont semmit sem tudunk arról, hogy miképp kell konszenzust építeni, mi ennek a módja, és így tovább. Az ezzel való illúziókkal történő leszámolás hozta is meg a FIDESZ  kétharmadát.

De addig is, amíg a pártok rájönnek mit tegyenek, s a magyar nép újra nem kezd bízni a konszenzuális lehetőségekben,  a Soros-ellenes logikák, csakúgy mint a Brüsszel-ellenesek, nagyszerűen működnek. Sorost végül is úgy lehet megállítani, hogy pénzével és egyetemével együtt kiszorítjuk. Brüsszelt pedig úgy, hogy az Európai Uniót szorítjuk ki Magyarországról.