Amikor kikap a válogatott, rögtön megindul a gyalázkodás, falábúzás, felelőskeresés, kapitánykirúgás, újcsapatravanszükségezés és az orbánviktorinkábbköltsönkultúrára kórus. Pedig ez a magatartás helytelen, ha jéghegynek ütközünk, attól még az úti cél nem változik, menni kell tovább, még ha süllyed is a hajó.
Több stadionra van szükségünk, mert a stadion jó. Eltereli a figyelmet a játékról, amit benne mutatnak. Mint a West Endben a szökőkút, lenyűgözve vándorol tekintetünk a háromszoros áron forgalmazott kínai pólókról az ezüstösen csillogó víztömegre.
Új stadionokra van szükségünk, hogy végre a játékos kijárókat is akadálymentesítsék, hogy a segítséggel élő játékosok is ki tudjanak jutni a gyepre. Új eredménykijelzők kellenek, amik képesek relativizálni az állást. 3:0, de taktikában és stratégiában is jobbak vagyunk, ráadásul sérültjeink is vannak, állhat majd a gigantikus kijelzőkön a magyarázkodás rovatban. A nézők tudni fogják, hogy miért maradunk alul. Ezután fontos, hogy a lelátók is feliratozva legyenek, így az esetleges külföldi csapat nyelvén is érthető lesz a gyalázkodás, rögtön Google Translate fordítja a transzparensek és rigmusok szövegét, hogy a szurkolóknak ne kelljen szótárazással fáradniuk, sőt a csúnya szavakat ki is csillagozza.
A stadion jó, mert nagy. Sokan felvetik, hogyha egy kis stadion sem telik meg, miért jó, ha egy nagy stadionban úgy látszik, hogy senki sem jött el. Ezek a kishitűek és ostobák nem értik, hogy ezután minden szurkoló egyesével elkülöníthető lesz, ezzel megelőzve a huliganizmust. Egy szektor, egy szurkoló. Egyedül senki sem tud verekedni és a kórussá szerveződés is megnehezül. Ráadásul minél távolabbról nézzük a magyar futballt, annál jobbnak tűnhet.
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd
Legyen óriási a stadion, mert ilyen fizetésekkel a játékosok nem rohangálhatnak egy libalegelőn, ez megalázó számukra. Mintha Placido Domingo egy italbolt előtt mutatná be tehetségét. A stadion a futball szentélye, nem holmi gyep, fapadokkal körülvéve.
Az új stadionokban vezessék be a playback szurkolókat is. Egy hangmérnök keverje be a megfelelő közönségmorajt és UEFA kompatibilis rigmusokat. „Magyar-afroamerikai két jó barát, együtt rúgja a pálya porát” – hangzik majd öt nyelven a szurkolás, amire egy spontán „Kispesti romákok, szép jó napot kívánok!” szólam felel.
És az új stadion székeinek 90 százaléka legyen Videoton-páholy, ahova mindenki befér, aki találkozni akar a mindenkori miniszterelnökkel. Az ülések mellett szotyiszökőkúttal, amiben bármikor meg lehet mártani a műanyagpoharat, a háttérben lacikonyha és lefüggönyözött lobbifülkék.
Minden tíz falu építsen egy stadiont, hiszen előbb-utóbb úgyis elengedik az adósságát, aquaparkja meg már amúgy is van. Sőt a vízilabda, a kézilabda és a kajak-kenu versenyek is költözzenek futballstadionba, hátha összekeverik őket. A stadionok megváltoztatják a valóságot, spirituális jelentőséggel bírnak, mint a Stonehenge. Ahogy az ötösre süt a nap a nyári napéjegyenlőség idején és 6:3 arányban metszi, megértjük, miért volt rájuk szükség. Spirituálisan. A futball nem üzlet, hanem áldozat, amit azért mutatunk be, hogy valaki odafönt végre megszánjon minket. Lekerüljön rólunk a turáni átok, kitörjünk abból a csapdából, amibe a mindig előző kormányok ejtettek minket, fel tudjuk emelni fejünket, és végre valakik legyünk. Tizenegy férfi, aki túl GDP-n, IMF-en és más ellenséges betűszavakon meg tudja mutatni, hogy mi képesek vagyunk valamire. Gólt rúgni, győzni – vagy ha ezekre nem is, felépíteni azt a helyet, ahol ezt csinálják. Tudunk stadiont építeni, betonozni, vakolni és eredménykijelezni. Itt összetartozunk, legalábbis a két szurkolótábor külön-külön, tudjuk, ki léphet be köreinkbe, mert van beléptető rendszer, és a győztes több pontot kap. Aki rossz, azt pedig kitiltják.
Legyünk mindannyian egy stadion, épüljünk be az alapokba, izmaink tartsák a lelátót, mint megannyi Atlasz! És a politikusok, a csapattulajdonosok, játékosok és az arra érdemesek szaladgáljanak rajtunk, mert megérdemlik.
