Emmi (Törőcsik Mari), az egykor híres énekesnő három elkeseredett nőt karol fel, és buzdítja őket zenekaralapításra. Segítségükre lesz a transzvesztita bártulajdonos (Kulka János), és egy haknigyáros is, majd egy szerencsés véletlennek köszönhetően az ötvenes évek női trióinak stílusában körbeturnézzák a Balatont. Mindegyiküknek megvan a maga lelki nyomora: Angéla (Törőcsik Franciska) fiatal, önbizalom-hiányos óvónő, aki nem mer ellent mondani a szüleinek; Kati (Ónodi Eszter) egy kvázi ex-megasztáros énekesnő, aki kisfiával, lakás nélkül tengődik, és még mindig arra vár, hogy nagy sztár legyen belőle; Rita (Csákányi Eszter), a korábbi operaénekes pedig távozik otthonából, miután kiderül, férje (Csuja Imre) megcsalja egy fiatalabb nővel. Innentől kezdve a hasonló filmek hasonló paneleiből építkezve nyomon követhetjük a trió nehéz összerázódását, a kiteljesedést, és a szükségszerű visszaesést. A dráma és a humor kéz a kézben járása mellett haladunk a végkifejlett felé, ahol mindenki elnyeri a jutalmát.
Hogy hol jön itt a mondanivaló? Az üzenet valahol ott leledzik, hogy ez a film valójában a fordulópontokról szól: három nő új lehetőséget kap az élettől a továbblépésre, ők pedig, nem szándékosan ugyan, de szinte mindent elkövetnek azért, hogy ezzel ne éljenek. Ha nem is direkt módon, de érzékeljük: a Swing a tehetségnek, a bizonytalanságnak és a lehetőségek elszalasztásának állít mementót. A film erőssége, hogy érzékletesen viszi színre ezeket a vívódásokat, amelyeket szinte mindenki érzett már, aki valaha is olyan munkába kezdett, ami valamilyen konkrét produktum elkészítésével járt, legyen szó zenéről, festményről, egy épületről, vagy akár egy Excel-táblázat kitöltéséről: jó-e az, amit csinálok?
Amióta megtanultam olvasni, rengeteg könyvet fogyasztok, nem vagyok válogatós: képregényt, ponyva sci-fit, verseskötetet vagy szépirodalmi műremeket egyaránt végigrágok. Legalább ilyen régóta él bennem a vágy, hogy egy szép napon az én nevem is ott szerepeljen egy könyv gerincén. Lassan betöltöm a harmincat, és erre még mindig nem került sor. Nem a mondanivaló hiánya, nem is a könyvkiadási trendek okolhatók azzal, hogy még nem lettem író, egyszerűen félek kitárulkozni, és tárgyiasult formában az asztalra helyezni egy részt magamból. Az érzés azért különös, mert egyébként az önkifejezéssel, a megnyílással sosem volt problémám – hiszen e sorok leírásával most is ezt teszem -, mégis annyira féltem „első gyermekemet”, hogy hajlamos vagyok túldajkálni. Ugyanígy a film szereplői is mind túldajkáltak valamit életükben, gyakorlatilag mindannyian az ábrándjaik rabjai, tudják, hogy mit akarnak, de félnek tenni érte.
Angéla még egy castingra sem mer elmenni, pedig énekesnő akar lenni. Kati nem mer megbízni az emberekben, pedig a kiegyensúlyozottabb élet maga és fia számára is fontos lenne, és énekesi pályáját is előre mozdíthatná. Rita feladott magából mindent, elnyomta operaénekesi ambíciót, hogy otthonülő feleség lehessen. A céljaik tehát megvannak, és nem a tehetség hiánya az, ami béklyóba köti őket, hanem a tehetetlenség, a konformizmus, és a kétkedés. Ismétlem, ennek a filmnek nem az a nagy erénye, hogy erre rávilágít – mert ezzel nem fedezte fel a spanyolviaszt -, hanem az, ahogyan teszi ezt.
A Swing is egy ilyen hosszan dajkált gyerek, hiszen Fazekas Csaba 2003-as első nagyjátékfilmje, a Boldog Születésnapot óta nem rendezett, s nagy bátorságra vall, hogy ilyen hosszú idő után egy zenés darabbal tért vissza. Sokáig készítette elő, s ugyan a dialógusokon lehetett volna még csiszolni, de látszik az odafigyelés. Jószándékból persze mások is készítettek már filmet, és nem mindig sült el jól, de a Swing esetében más a helyzet. Persze nagy kár, hogy a forgatókönyvben benne maradt egy-két feleslegesen kimondott szó, néhány bárgyú poén, Ónodi Eszter és Csákányi Eszter is lehetne bizonyos pontokon kevésbé ripacs, és a full kreatívot, kezdve a névválasztástól a plakátokon át az 50-es éveket megidézni kívánó intróig mindent le lehetne cserélni, de ezek a negatívumok még együtt sem érik el a cikiségnek azt a határát, ami már kiakasztaná a nézőt.
A film vállaltan szórakoztatni kíván, zenével, tánccal, humorral, így determináltan halad a happy end felé, de ezzel nincsen gond, mert a drámai pillanatok ellensúlyozzák a szirupfaktort. Kulka János tartalommal tölt meg egy kétdimenziós transzvesztita figurát, Mészáros Béla remekül hozza egyszerre a genya főnököt és a megértő havert, Törőcsik Mari meg olyat énekel, hogy egyszer majd ezzel adózik emléke előtt a köztévé (bár ez sosem fog megtörténni, mert Törőcsik Mari örökké fog élni és kész).
Nem állítom, hogy ez a valaha volt legzseniálisabb vígjáték, vagy zenés-táncos komédia, de hogy az utóbbi évek magyar szórakoztató filmes kínálatából kiemelkedik, az biztos. Senki se hagyja, hogy a plakát elriassza, a film tényleg jobb lesz, mint egy fingós poénokra építő Förtelmes Főnökök. Én pedig megyek, és végre befejezem a könyvem.
Swing – színes, magyar zenés, romantikus vígjáték, 117 perc, 2014. Értékelés: 10/8
