Az irodalmi Nobel-díj apropóján sok szó esett Krasznahorkai László tragikus világlátásáról, a felvilágosodás ember- és művészeteszményének bukásáról, a civilizációs apokalipszis nagyívű vízióiról és mindezzel összefüggésben a bonyolultan indázó, védjegyszerű hosszúmondatokról.
Krasznahorkai jól leplezi, de az egyik legviccesebb mai írónk. A Sátántangó irodai jelenete, amelyben a pitiáner besúgó, Irimiás rosszindulattól csöpögő, mocskolódó jelentéseit kénytelen semleges bürokratanyelvre lefordítani két szerencsétlen fogalmazó, éppen úgy olvasható az államszocialista rendszer abszurd működésének kritikájaként, mint Esterházy Péter néhány évvel korábbi Termelési-regénye. És ugyanúgy ellenállhatatlanul humoros.
A Sátántangó Krasznahorkai első regénye, vagyis a szatirikus hangnem a kezdetektől az író stílusához tartozik. De csak az utóbbi években engedett nagyobb teret az aktualizáló, közéleti szatírának. A Herscht 07769 neonáci szervezkedése és az egyik regényhős Angela Merkellel folytatott, egyoldalú levelezése éppen úgy az itt és a most rögeszméit figurázta ki, mint a Zsömle odavan konspirációja a királyság visszaállításáról. Újabb regényeit Krasznahorkai hangsúlyosan, helyenként kissé erőltetetten a jelenhez horgonyozza. Az idő majd eldönti, lesz-e még jelentése évtizedek múlva Merkel vagy az új regényben Elon Musk említésének, de ma ezek az utalások azt mutatják, Krasznahorkai jellegzetes regényalakjai a mi világunkban élnek, szabadulásukat a mi hétköznapjainkból keresik.
