Ha Neil Armstrong befuccsol, Scarlett Johansson akkor is elrepít a holdra

Amióta James Bond nyomozás közben betévedt egy elsötétített, sziklás díszletbe, ahol szorgos filmesek éppen a holdra szállást forgatták, a modern amerikai történelem e nagy eseménye kimeríthetetlen témát biztosít Hollywoodnak. A Gyémántok az örökkévalóságnak mindössze két évvel az Apollo-11 sikeres holdutazása után került a mozikba, de máris támaszkodhatott arra a népszerű összeesküvés-elméletre, hogy a holdra szállást csak megrendezték, mert az Egyesült Államok az űrprogram sikertelensége esetén sem engedhette meg magának, hogy a szovjetek előbb érjenek a holdra.

Eltelt több mint fél évszázad.

Az űrutazás körül hosszú ideje csend van, vagy legjobb esetben is elégedetlen mormogás: jó lenne, ha találnánk egy barátságos, lakható égitestet, ahol nincs negyven fok minden nyáron.

Ez egyelőre a science fiction kategóriája, de Greg Berlanti rendező inkább múltidéző, békebeli romantikus vígjátékot kínál, amelyben a Föld–Hold távolság leküzdése a szerelem beteljesülésével jár együtt.

Az 1969 forró nyarán, az Apollo-11 kilövését megelőző hetekben játszódó Vigyél a holdra frivolitását az adja, hogy a kibontakozó románc hátterében a megrendezett holdutazás jól ismert mendemondáját is feldolgozza. A hősnőt ugyanis éppen azért rendeli a NASA floridai bázisára egy puhakalapba és inkognitóba burkolózó kormányügynök, hogy reklámszakemberként segítsen a marketinghez kevésbé konyító mérnököknek és asztronautáknak világszenzációvá kerekíteni a holdutazást. Akkor is, ha az esetleg mégsem jönne össze, és a műteremben leforgatott változatot kell továbbítani a tévécsatornáknak. Nixon embere mintha már a következő évszázad politikai tudásával lenne felvértezve: mindegy, mi a valóság, amíg a róla szóló mesét ügyesen elmondják.

Innentől pedig már otthon érezheti magát a teljesen kiszámítható, az átlagnál mégis eggyel intelligensebb romantikus vígjátékok nézője.

Az Apollo-11 sikeres elindításáért felelős parancsnok, Cole és a NASA újdonsült marketingese, Kelly évődése a régi hollywoodi dilemmát eleveníti fel művészet és üzlet összebékítéséről.

Cole-t természetesen csak az elérendő cél vezérli, az ismeretlen, felfedezésre váró égitest, amelynek meghódításába olyan sokan belebuktak már. Kellynek pedig az a feladata, hogy pénzt szerezzen erre a nemes küldetésre, mert az amerikaiak a hatvanas évek végére kissé belefásultak az űrkutatásba, inkább a vietnámi háború, a polgárjogi tüntetéseken dühöngő ifjúság meg az elnök, Trükkös Dick gyanús üzelmei érdeklik őket.

A hold, ez a több oldalról bevilágítható szimbólum tehát egyszerre jelenti a két hős szerelmét, a hollywoodi típusú filmkészítést és végül, szerényen, saját magát, a kellemesen árnyékos égitestet.

Mi teszi a szokásosnál frissebbé, izgalmasabbá a kiskosztümös-szkafanderes szerelmi történetet, ha Kelly és Cole kapcsolatának alakulása az első percektől kezdve megjósolható? Leginkább Scarlett Johansson alakítása, aki látható örömmel hagyta maga mögött a Marvel-folytatásokat, és most hasonló, régimódi filmsztárokat idéző csáberővel uralja a teljes filmet, mint saját jeleneteit a legutóbbi Wes Anderson-filmben, az Asteroid Cityben.

Kelly a helyes reklámstratégia kigondolását, üdítő józansággal, a szélhámoskodással tartja egyenértékűnek. Amikor először meglátjuk, éppen várandósnak álcázza magát, mert az irodájába érkező autókereskedőket úgy nyerheti meg magának. Az amerikai reklámszakma jól jövedelmező hazugságainak természetét a Mad Men tárta fel kimerítő alapossággal, és Johansson karaktere is illene annak a sorozatnak a szereplői közé – igaz, nem a neurotikus Peggyre, inkább a gátlástalan és titkolózó Don Draperre hasonlít.

Channing Tatum nem kapott ennyire hálás szerepet, és óhatatlanul szürkébb is marad Johanssonnál. Első számú színészi ütőkártyáját, a sportolóalkatát jótékonyan ellensúlyozó, ironikus humort csak egy-két jelenetben tudja kijátszani, mert Cole-nak sajnos annyira fontos a nagy küldetés, hogy nem marad ideje viccelni. Ezzel együtt Tatum sem különbözik annyira az űrverseny idején készült romantikus vígjátékok férfisztárjaitól, csak éppen a rejtélyesség hiányzik belőle – ha Johanssonról kijelenthető, hogy sikerrel lép Doris Day örökébe, úgy Tatum karizmája egyértelműen halványabb, mint Rock Hudsoné.

Az első nagyjátékfilmes forgatókönyvét szállító Rose Gilroy és a műfajban már járatosnak mondható Berlanti ugyanakkor a mellékszereplőket is igyekeznek élettel megtölteni, saját törtenetecskéket, kisebb célokat adva nekik.

Persze senki nem tud olyan sokat kihozni három feltűnésből, mint Woody Harrelson, aki álnéven szervezkedő kormányügynökként a filmbeli film, a díszletek között leforgatott, fiktív holdra szállás éceszgébere lesz, így neki köszönhetjük a kamulandolás parádés nagyjelenetét.

Akad néhány ilyen remek ütemérzékkel előadott, szellemes részlet Berlanti filmjében, amelyek önmagukban is megérik a mozijegy árát. Nemcsak a hatvanas évekbeli ruhák és frizurák miatt érezhetjük úgy, hogy a Vigyél a holdra klasszikus hollywoodi értékeket képvisel, hanem a helyzetek egyszerűsége és könnyedsége miatt is. Amit látunk, felületes és alapvetően konzervatív – attól még, hogy Kellyék leforgatják a holdutazást, fel sem merül, hogy Neil Armstrongéknak ne sikerült volna az a valóságban is –, de határozottan megvan a maga sármja, humora és lendülete. Úgy érezzük, mostanában ennyi sem kevés.

Vigyél a holdra (Fly Me to the Moon), 2024, 132 perc. 24.hu: 7/10.