Március elején nagy port kavart Tóth Andi bejelentése, miszerint az X-Faktor ötödik szériáját mindössze tizenöt évesen megnyerő énekesnő majdnem egy évtizedes karrierje után befejezi az éneklést. Félórás videójában őszintén vallott identitásválságáról, amelybe a porondon eltöltött tíz év során került, és arról is, hiába ölt rengeteg energiát a karrierjébe, úgy érzi, nem kíváncsiak a zenéjére.
Sorra szólaltak meg a döntés kapcsán a hazai zenei szcéna ismert arcai: a szakmában évtizedek óta alkotó művészek, többek közt Szikora Róbert, Csepregi Éva, Zalatnay Sarolta és Szulák Andrea is csalódottságának adott hangot, amiért egy fiatal, tehetséges énekesnő erre a lépésre kényszerül ma Magyarországon.
A fiatalabb generáció női előadói – köztük Tolvai Reni és a Blahalouisiana énekesnője, Schoblocher Barbara – ugyancsak megszólaltak az ügyben, mondván, hogy Tóth olyan dolgokra mutatott rá, amikkel minden énekesnő szembesül, aki a hazai zeneiparban akar boldogulni, csak éppen nem beszél róla: nehezített pályán haladnak. És bár egyelőre úgy tűnik, az énekesnő nem gondolta meg magát, pozitív hozadéka van a bejelentésnek: a női zenészek problémás helyzete egy időre bekerült a közbeszédbe. Az, hogy a női előadóknak sokkal nehezebb a dolguk a férfiak által dominált zeneiparban, évtizedek óta sokat, de nem eleget tárgyalt tény. Ezt talán az mutatja a legjobban, hogy jelenleg is jellemzően a férfi előadók tudnak megtölteni olyan, karrierszempontból mérföldkőnek tekinthető koncerthelyszíneket, mint amilyen a Papp László Aréna.
Azahriah, Krúbi, Dzsúdló, Beton.Hofi vagy akár a Carson Coma – néhány név azok közül, akiket a szaksajtó jelenleg a legnagyobb magyar húzóneveknek tart a zeneiparban. Látványosan hiányoznak közülük a nők. Pedig tehetséges női zenészekből távolról sincs hiány, mégis nehezebb számukra az előretörés, mint férfitársaiknak. A zeneipar férfiak által dominált mivoltát kár tagadni, a nemzetközi szcéna mégis hemzseg az olyan női szupersztároktól, mint Adele, Beyoncé vagy Taylor Swift.
– a nehéz és összetett kérdés megválaszolásához a szakma szereplőit hívtuk segítségül.
Zenélni jöttem, nem magyarázkodni
A hazai női előadóművészek helyzetébe úgy nyerhetünk pontos betekintést, ha a leginkább érintett szereplőit, azaz a magyar női előadókat kérdezzük tapasztalataikról, azokat, akik valóban a saját bőrükön érzik, mit jelent ma magyar énekesnőnek lenni. Jónás Vera énekes-dalszerző immár több mint egy évtizede tudhat magáénak sikeres zenészkarriert Magyarországon, de nevét és munkásságát egyes külföldi színtereken is ismerik. A jelenleg Németországban élő zenész szerint nehéz meghatározni, hogy ki számára lejt vagy emelkedik éppen ez a pálya, ő maga arra koncentrál, hogy a saját útján haladjon, ennek ellenére a nehézségekkel és a problémákkal ő is tisztában van.
Az énekesnő elmondta, sokszor került olyan helyzetbe, amikor egyedüli nőként magyarázkodnia kellett például a backstage előtt, hogy nem valakinek a barátnőjeként van ott, nem is egy másik előadóhoz érkezett, hanem „szintén zenész”: fellépni jött. Úgy tapasztalta, hogy a nőkkel – legyen szó előadókról, menedzserekről, szervezőkről vagy akár promóterekről – ebben a szcénában gyakran úgy bánnak, mintha gruppik lennének – pedig úgy véli, még ha ez így lenne is, akkor sem kellene magyarázkodni:
Sokszor rosszul érint, hogy meg kell magyaráznom, miért vagyok ott, ahol vagyok. (…) A férfiakat például akkor sem érinti semmilyen jellegű szégyen vagy megbélyegzés, ha a kedvenc előadójukkal akarnak találkozni. Fiatalabb koromban sokszor igyekeztem a kedvenc előadóimmal kapcsolatba lépni, hogy kérdezhessek tőlük, vagy akár csak inspirálódjak a jelenlétükben. Ha a zenész férfi volt, minden egyes alkalommal félreértésbe keveredtem. Többször ezért úgy védekeztem, hogy kézzel írt kottákkal érkeztem, és azonnal a tárgyra tértem, hogy bizonyítsam a látogatásom okát.
Jónás nem hisz a kvótákban: a nők térnyerésének nem a kötelezően kiszabott százalékoktól kellene függenie, sokkal fontosabb lenne, ha önmagában megjelenne az igény erre, mégis megdöbbentőnek tartja, hogy bizonyos grémiumokban, előadói listákon egyáltalán nincsenek nők.
Nagyon kellemetlen, amikor bizonyos szakmai körökbe egy nő sincs meghívva, a legutóbb ilyen a Petőfi Zenei Tanács volt. Ami a legdurvább ebben, hogy hallgattam beszélgetéseket, podcastokat ezzel kapcsolatban, és ott is viszonylag kevesen említik meg ennek a problematikáját. Ez egy nagyon fontos tényező abban, hogy miért nincsenek nők ezeken a listákon – amíg erre nincs igény, addig ez nem fog változni. Nem beszélve arról, hogy azt gondolom, a nőkkel való egyenlőbb reprezentáció nem csak nekünk hoz könnyebbséget, a férfiaknak is jobb lenne a helyzetük.
Jónás gyakran emel szót a témában, ám azt is megfigyelte, hogy az ilyen kerekasztal-beszélgetéseken, az ezt taglaló írásokban jellemzően nőket kérdeznek, holott egy férfiak által dominált szakmában elengedhetetlen, hogy a másik nem is megszólaljon, kiálljon az ügyért.
Nagy szükségünk van arra, hogy legyenek olyan férfiak, akik beleállnak ezekbe témákba, és igényt tartanak arra, hogy ez változzon. Úgy érzem, azzal, hogy a saját helyünkről próbáljuk a saját értékünket, helyzetünket bizonygatni, csak a hisztis picsa jelzőre tehetünk szert. Tavaly nyáron harcos feministaként, lázadó forradalmárként aposztrofált néhány zenésztársam. Csupa olyan jelző, amelyeket egy önmagáért kiálló férfi soha nem kapna a nyakába
– véli a zenész, és mindezt azzal állította párhuzamba, hogy anno az afroamerikaiak egyenjogúságáért vívott küzdelem során is rendkívül sokat számított, hogy a fehérek is tüntettek, kiálltak a feketék jogaiért. Jónás az oktatás szerepét és a tudatos nevelés fontosságát is kiemelte, amit még mindig átitat az a gondolat, hol is van a nők helye – nem feltétlenül a hangszerek és dalszövegek mellett, valamilyen szinten még mindig ez van belekódolva a társadalomba. Úgy véli, hogy külföldön azért más a helyzet, mert „az angolszász világban a nők egyszerűen előbb ébredtek, előbb indították el az üvegplafon áttörését.”
Külföldön – Jónás jelenlegi otthonát, Németországot hozta fel példának – például szóba sem jöhetne az, hogy egy szakmai csoportosulásból kimaradjanak a nők, és nem azért, mert kötelező jelleggel kellene a női hang is, hanem mert már elképzelhetetlen, hogy egy zenei közösség ne nőkből és férfiakból álljon vegyesen.
A kapcsolatépítés nehézségei és a hálószobapop
Barna Emília, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense szociológusként több mint egy évtizede kutatja a populáris zenei színtereket, az ehhez köthető társadalmi tendenciákat, különös tekintettel a téma gender szempontú megközelítésére, így ő abban segített megvilágítani a helyzetet, hogy miben gyökerezhetnek a rendszerszintű egyenlőtlenségek.
Barna szerint a magyarországi zeneipar egyik specifikuma, hogy a népszerűsítés terén az élőszereplős fellépések nyomnak a legtöbbet a latban. Magyarán az van igazán jó pozícióban, aki fesztiválokon, koncerteken tud játszani minél nagyobb közönség előtt, ebből kifolyólag a koncert- és fesztiválszervezők a szakma nagyhatalmú szereplői. Az számít, kit ismersz – hangzik a szórakoztatóiparral kapcsolatos közhely, és a szociológus a kutatásai során is erre jutott: „A zeneiparban gyakorlatilag ez a legfontosabb erőforrás. Ha a menedzsert nem ismeri a szervező, vagy nincsenek jóban, akkor az általa képviselt előadó is hátrányba kerül.” És ugyan a menedzserek egyre nagyobb része nő, a szervezői réteg továbbra is férfidominált – minél feljebb tekintünk, annál aránytalanabb a nemek eloszlása. A szakmai kapcsolatépítés, a haverkodás jellegzetes terepei a koncertek utáni, sokszor hajnalig tartó, iszogatással egybekötött bulik – olyan terek, amelyek a nők számára sok esetben nem feltétlenül komfortosak, főleg család mellett nehezen illeszthetők be az életvitelükbe, így ők nagyobb eséllyel maradnak ki az előrejutás szempontjából oly fontos szakmai kapcsolatépítésekből. „Egy női énekes-dalszerző, akit szintén nő menedzselt, nekem úgy fogalmazta ezt meg, hogy dupla hátrányban van” – teszi hozzá a szociológus.
A hátrány lefaragására tett kísérlet lehet az egész rendszer megkerülése. Barna egyik, 2014-ben megjelent tanulmányában (A hálószoba, a stúdió és a közösségi média találkozása) érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet: a hálószobapopnak is nevezett műfaj – azaz nem professzionális stúdiókörülmények közt, hanem otthon, privát környezetben felvett zenék – értékes surranópálya lehet a női előadók számára. Mindez azonban magában hordoz néhány ellentmondást is: ha underground műfajként tekintünk a hálószobapopra, akkor éppen az a lényege, hogy nem törekszik a fősodorba, így vélhetően nem ez termeli ki majd a jövő magyar női szupersztárjait. Ráadásul ez a vonal elsősorban azok számára a könnyebb, szabadabb út, akik – ahogy Barna egyik interjúalanya fogalmazott – „viszonylag költséges hobbiként” művelik a zenét mellékállásban. A szociológus szerint az otthoni alkotásnak azonban most műfajtól függetlenül még nagyobb jelentősége van:
A populáris zene mai környezetében, amikor a kormány ilyen mértékű kontrollt gyakorol a lehetőségek és erőforrások felett, mint amit tapasztalunk, nem lehet eltúlozni a jelentőségét annak, hogy legyen underground, legyenek a művészeti alkotásnak olyan relatíve autonóm terei, amelyek közösségiek és mentesek azoktól a korlátoktól, amelyekbe a mainstream szorul. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az underground közegekben ne patriarchális viszonyok uralkodnának. Vannak feminista közösségi törekvések is, de ez tulajdonképpen underground az undergroundon belül.
Férfiakról író férfiak, avagy az újságírók felelőssége
A női előadók előretörésének esélyeit tovább rontja, hogy nemcsak a szervezői-menedzseri szféra, de az egyre kevésbé hangsúlyos, ám nyomokban még létező szakújságírás is erősen férfidominált. Ennek gyökereit nemcsak a már tárgyalt okokban kell keresni, hanem abban a szakmába észrevétlenül bebetonozódó automatizmusban, miszerint a férfiak jellemzően férfiakról írnak. Barna szerint ez a jelenség illeszkedik abba a trendbe, amely a rockújságírás hatvanas évekbeli megszületése óta jellemzi a szaksajtót: „A zenei újságírók, kritikusok nagy része is férfi, akik többségében férfi előadókat emelnek ki, róluk írnak részletesen szakmai szempontok szerint, a női előadók pedig, ha előkerülnek is, sok esetben csak »kisszínesként«, ritka érdekességként, vagy éppen heteroszexuális férfiszemszögből, a megjelenésükre koncentrálva, illetve »ahhoz képest« értékelve őket, hogy nők.”
Hozzáteszi, hogy a rockot mint uralkodó műfajt Magyarországon is felváltotta a hiphop és különösen annak alműfaja, a trap, de az ugyancsak nagyon erősen férfiak által dominált műfaj. Ezen a terepen a női előadóknak kifejezetten nehéz a helyzetük, főleg azért, mert jellemzően háttér- vagy refrénénekesi szerepet töltenek be, a jogdíjbevételből jellemzően még akkor sem kapnak részesedést, ha maguk írják a saját részüket. Akad, aki ebben az ellenszélben is igyekszik a saját lábára állni – róluk viszont kevesebbet írnak, így ismét a kapcsolati rendszerek problémájánál kötünk ki, amiben az újságírók felelőssége is óriási.
Ők ugyanúgy fontos kapuőrök, mint a szervezők: az, hogy milyen műfaj és azon belük kik jutnak el nagyobb közönséghez, rajtuk is éppúgy múlik. Ugyanakkor ma Magyarországon alig van zenei sajtó, és ami van is, azt férfiak uralják. A személyes kapcsolatok egyébként itt is számítanak, sokszor az újságíró, kritikus is haveri viszonyban van a férfi előadóval, akivel aztán interjút készít.
És bár nyilvánvalóan nem okolhatók az újságíró férfiak a női magyar szupersztárok hiányáért, több mint beszédes, hogy a zeneiparról szóló cikkeket és a jelenlegi legnagyobb magyar sztárokat összegyűjtő listákat nagyrészt férfiak írják, döntő többségben valóban férfi előadók kerülnek be, és jellemzően nem reflektálnak arra, mi is a helyzet a női előadókkal. Barna üdítő kivételként Csepelyi Adriennt emelte ki, a WMN újságírója nemrég a témában írt cikkéhez csupa hazai női előadók zenéiből összeállított playlistet is csatolt.
Beszélünk róla, csak nem jut el mindenkihez
Az, hogy egyre hallhatóbb diskurzus folyik a nők helyzetéről a zeneiparban a zajos visszavonulások és énekesnők elkeserítő vallomásai mellett annak is köszönhető, hogy tematikus szimpóziumok, kerekasztal-beszélgetések segítségével irányul rá a figyelem. Barna gyakran részt vesz ilyeneken, és ugyan abban egyetért, hogy ezek jótékony befolyását nem lehet elvitatni, úgy véli, hogy „hatásuk nagyon korlátozott”. Eleve csak egy nagyon szűk szegmense van ilyenkor jelen a zeneipari szakmának (vagy éppen az akadémiai közegnek, ha szimpóziumról beszélünk), és inkább arra jó, hogy a szakmabeliek megveregetik kicsit egymás vállát – ez nem cinizmus, de a problémák ennél jóval mélyebbek, a zeneipar hatalmi struktúráját, érdekrendszerét alapjaitól kellene felforgatni ahhoz, hogy változás történjen.
Az, hogy mennyire színes, változatos a fesztiválok kínálata, fontos kérdés, és egyáltalán nem csak genderszempontból, de ahhoz, hogy tartósan legyen a szakmában elég női zenész vagy háttérmunkás, jobb munkakörülményekre, kiszámíthatóbb életpályákra, az informális, személyes kapcsolatoktól kevésbé függő lehetőségekre lenne szükség.
A szociológus az akadémiai program szervezőjeként és előadóként közreműködött a többi közt a 2020-ban rendezett Musica Femina International szimpóziumon is, amely a CEU és az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál szervezőivel karöltve valósult meg, és amelyen tudományos előadások mellett olyan alkotókkal együtt járták körül a nők helyzetét a zeneiparban, mint Palya Bea és Süveg Márk Saiid. A zeneipari találkozó a Kreatív Európa együttműködés részeként ért el Magyarországra, melyben Szálka Zsuzsanna fesztiváligazgató mellett kiemelkedő szerepe volt Gryllus Samunak is, aki amellett, hogy zeneszerző, a 2014-ben életre hívott fesztivál művészeti vezetője is. Gryllust a program nemzetközi szervezői kérték fel – így került egyedüli férfiként a kezdeményezés vezetőségébe.
„Emlékszem, az első találkozáskor volt egy bemutatkozó kör, elmondtam, hogy zeneszerző vagyok, férfi vagyok, de sosem gondoltam arra, hogy ez akkora specialitás lenne. Kicsit somolyogtak ezen, eltelt két év, és megértettem, hogy igazuk van. A szakmámban férfiként sok szempontból privilegizált helyzetben vagyok” – idézi fel a zeneszerző, hozzátéve, hogy a témában szakmabeli, hozzáértő nőktől lehet a legtöbbet megtudni a témáról:
Ha egy férfi azt mondja, hogy nincs probléma, azt nem szabad elhinni.
Bár Gryllus állítása szerint nyolcvan százalékában komolyzenei projektekben vesz részt, olyan univerzális mechanizmusokról beszélt, amely általánosságban az egész zeneipart is jellemzik:
Ha megnézi az ember egy komolyzenei műsor programját bárhol, nyolcvan százalékban halott fehér férfiak munkássága van benne. Mondhatjuk, hogy ők hozták létre azt a miliőt, amiben ez a zene egyáltalán létjogosult, de miért pont ők? Azért, mert ők voltak ebben a pozícióban, olyan társadalmat éltek, ahol a nők nem jutottak ilyen szerephez.
A komolyzenére hatványozottan jellemző a férfidominancia, a filharmonikus zenekarokat régebben jellemzően csak férfiak alkották – a bécsi filharmonikusok például 1997-től vettek csak fel nőket állandó zenésznek –, de az utóbbi évtizedekben ezen a téren is megindult a változás. Ezzel kapcsolatban Gryllusnak a Musica Femina szimpóziumon jutott tudomására egy franciaországi ügy, amely jól mutatja, hogy ha az aktuális kultúrpolitika kiemelten fontosnak tartja a nemi egyenlőséget, akkor nagyon hamar meg lehet reformálni még azokat a műfajokat is, amelyeket addig tesztoszterontúltengés jellemzett. A szimpóziumon egy neves francia jazzkutató, Marie Buscatto a fesztivál prospektusának egyik fotóját látva – a csupa férfiakból álló Modern Art Orchestra szerepelt rajta – érdekes jelenségről számolt be: Franciaországban komoly port kavart az állami rádió jazz-zenekarának kálváriája, amely hagyományosan csak férfiakból állt. A kormány az egyenlőség jegyében kikötötte, hogy legalább fele-fele arányban alkossák a zenekart női és férfi zenészek. A másik oldal azzal érvelt, hogy túl kevés a női jazz-zenész, nincs olyan merítés, amelyből ki lehetne választani az átlagon felüli tehetségeket, az állam részéről azonban egy meglehetősen szigorú ultimátum volt a válasz: ebben a formában nem összeegyeztethető a zenekar működése a kultúrafinanszírozással, így megvonják tőlük az állami támogatást.
Láss csodát, az évad elejére a zenekar fele nő lett. Ez nyilván azoknak a férfiaknak, akiket ezért kirúgtak, rossz érzés volt, de muszáj történelmi perspektívában nézni ezt, különben megbolondulsz, ha mellé azt érzed, micsoda egyenlőtlenség van.
Gryllus egyetért azzal, amit a program magyar szekciója, a Musica Femina Hungary egyik kisfilmjében Harcsa Veronika mondott: kell egy túlzó hullám ahhoz, hogy később beálljon egy norma. Hozzáállásával – amelyre a szimpózium szemléletformáló hatást gyakorolt – igyekszik megtörni az eddigi automatizmusokat, hogy mielőbb letisztuljon a fejekben, normalizálódjon a nők helyzete a zeneiparban. Gryllus szerint fontos kérdés az is, hogy létezik-e egyáltalán bármilyen női művészet, amelynek más a strukturáltsága, más a gondolkodásmódja, és hogy kell ezzel bánni a kultúratámogatás esetében.
Az illékony élvonal
És amíg a reflektorfényben – vagy épp annak hiányában – az énekesnők állnak, nem szabad megfeledkezni a színfalak mögött álló nőkről, az ő körük is egyre bővül. Ezen a terepen Tóth Barbara, a 30Y turnémenedzsere, a boebeck és a Felső Tízezer menedzsere segített eligazodni. Tóth emellett Marton Zsanettel együtt tavaly alapította meg saját produkciós cégét, a BSIDEMUSIC-ot amely forprofit tevékenységei mellett „egy szolidáris, egymásra figyelő, empatikus és mentálisan ép hazai zeneipari gondolat elültetését” tűzte célul, és amely többek közt olyan fejlesztősorozatot is életre hívott, melyben egy pszichológus közreműködésével igyekeznek az ipar szereplőiben kialakítani az igényt a reflektívebb munkára, együttműködésre – ennek fontos része az is, hogy a zeneiparban dolgozó nők helyzetére is ráirányítsák a figyelmet.
Tóth úgy véli ugyanis, hogy nemcsak női szupersztárok nincsenek, hanem úgy általánosságban véve igazán nagy magyar szupersztárok sem. „Trendek vannak, népszerű előadók vannak, de a magyar élvonal nagyon illékony, és jól körülhatárolt keretei vannak az elérhető népszerűségnek.”
Szakmabeliként úgy látja, igenis akadnak szép számmal női előadók akár a mainstreamben, akár az undergroundban, ám tagadhatatlan, hogy kevesebben vannak.
Nyilván a példák nem ellensúlyozzák a tendenciát, összességében szerintem mélyebb, oktatási és szocializációs oka van annak, hogy kevesebb női zenész van. A magyar oktatási rendszerben gyakorlatilag nonegzisztens a hangszeres, főképp a könnyűzenei hangszeres zenei nevelés, így a hozzáférhetőség terei is szűkülnek
– véli, hozzátéve, hogy különféle programok – a HANOSZ és Hangfoglaló Program közös interaktív utazókiállítását, a Hangszert a kézbe című kezdeményezést emelte ki, amelynek köszönhetően már több mint százezer gyerek és fiatal foghatott először a kezébe hangszert – sokat segíthetnek abban, hogy az ilyen irányú edukáció már fiatalon átformálja a gyerekek látásmódját. Tóth szerint a szakmában dolgozó nők helyzete sem fekete-fehér, nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy minden tekintetben nehéz ezen a pályán boldogulni.
„Persze ha a kérdés arra irányult, hogy nehezebb-e egy férfiak uralta iparágban – társadalomban? világban? – nőként működni, akkor arra azt tudom mondani, hogy nem: jól kell dolgozni, megfelelni a belső és a külső elvárásoknak. Ha viszont arra, hogy nehezebb-e az elvégzett tényleges és az azon túlmutató érzelmi munkát láthatóvá tenni, és esetleg azzal elismerést vagy eredményeket elérni, arra már azt mondanám, hogy igen, talán. Ha pedig a kérdés azt jelenti, hogy van-e különbség egy tárgyalási vagy egyeztetési folyamatban csak azért, mert nő vagyok, akkor arra azt mondom: igen, előfordul” – véli a menedzser. Ő is kiemelte a jelenség egyik nagy dilemmáját, miszerint egy ideális világban fel sem merülne, hogy az iparág szereplője – álljon a színpad egyik vagy másik oldalán – munkájának megítélését, a szakmában elfoglalt helyét bármilyen szempontból befolyásolja a neme, ehhez azonban a mellékelt ábra szerint még hosszú út vezet:
Azokat a programokat és kezdeményezéseket támogatom nagyon, amik nemcsak arról szólnak, hogy nők vagyunk, hanem ténylegesen elvégzett munkáról, ötletekről, projektekről, vagy bármilyen szakmai, zenei témáról beszélnek, viszont ügyelve arra, hogy a benne szereplő nézőpontok és személyek megmutassák az adott ügy teljes diverzitását. Azaz amik a dologról szólnak, nem az egyes perspektívák magamutogatásáról.
Mit lehetne tenni?
Nem is a női előadók láthatóságát tartom a legfontosabb kérdésnek, hanem azt, hogy aki alkot vagy háttérmunkásként segíti az alkotókat, milyen körülmények között tud létezni, dolgozni, hogyan tud megmaradni a zeneiparban. A mai magyar populáris zenei szakma borzasztóan egyenlőtlen, a zenészek többsége nem tud megélni a zenélésből, aki pedig igen, az sokszor nagyon súlyos kompromisszumok árán – ezek lehetnek politikai értelemben vett kompromisszumok, vagy éppen a megélhetéssel, az életpályák kiszámíthatatlanságával kapcsolatos terhek
– mondja Barna Emília utalva Tóth Andi visszavonulásának példájára is. A fiatal énekesnő az erről közzétett videójában arról mesélt, hogy befutása után olyan problémákkal küzdött, mint a lakhatás, a zeneipari intézményrendszert pedig nem jellemzi a felelősségvállalás – ez utóbbi a szociológus szerint a megoldás egyik kulcskérdése is lehet.
„Hogy mit kellene tenni? Pont ezt a fajta szolidaritási hálót és érdekvédelmi rendszert erősíteni. Ez történhetne szakszervezeti vonalon, de informálisabb, alulról szerveződő módokon is. Sok tényező nehezíti az összefogást: a sztárrendszer individualizál, amire a digitális platformokon történő verseny még inkább ráerősít – ez ellen tehát aktívan kell dolgozni. Az, hogy a fősodorban kevés nő látható, csak a jéghegy csúcsa, és én azt tanácsolnám, hogy ne is ebből induljunk ki, hanem hogy a zeneiparban dolgozó, alkotó vagy alkotókat háttérmunkásként segítő nők milyen mindennapi problémákkal szembesülnek – ez lehet anyagi, időmenedzsment, a munkájuk láthatatlansága és ebből fakadóan a megbecsülés hiánya –, és mit lehet tenni összefogással ezek enyhítésére. Érdemes akár a szűk zenei közegből is kitekinteni, más, hasonló problémákkal küzdő kulturális munkásokkal összefogni. Vagy ahogy a kata megszüntetése megmutatta, az érdekközösség felismerhető adott helyzetben például a kulturális közegen kívüli egyéni vállalkozókkal is. Underground vonalon jó hír, hogy a budapesti Ladyfest néhány év kihagyás után újra szerveződik – ez egy fontos példája a női előadókat kiemelő, női alkotóközösségeket és közönséget szervező kezdeményezéseknek” – mondja Barna.
Gryllus Samu a szociológushoz hasonlóan ugyancsak a kapuőrök jelentőségét emelte ki mint a pozitív irányú változás kulcsát:
A kapuőr szerep az, ami nagyon erős. Ezért elkeserítő, amikor létrejön ez az amúgy részben tényleg nagyszerű emberekből álló Petőfi Zenei Tanács, amelybe nem sikerül egyetlen egy nőt sem beválasztani. Negyven és nyolcvan év közötti férfiak reprezentálják a könnyűzenei életet. Ez valamennyire magyar sajátosság.
Tóth Barbara szerint az is sokat segítene a helyzeten, ha a rendszerszintű törekvések mellett a zeneiparban a szakmai kapcsolatokon belül is tudatosabban törekednének a szereplők a változásra:
Átfogó megoldási javaslatom ugyan nincs, adok pár tippet egy élhetőbb hazai zeneiparhoz: fogj kezet a női munkatársakkal is, ne adj nekik kevesebb fizetést, figyelj arra, hogy a teljes stábod (zenész, crew, férfi, nő) kapjon megerősítést, figyelmet és visszacsatolást, ne csak kifelé ítélj, legyél befelé is reflektív, merj kérni és elfogadni segítséget.
Jónás Vera szintén az oktatás fontosságát emelte ki, másrészt azt, hogy nemcsak a nőknek kéne felemelniük a hangjukat, hanem a férfiaknak és a döntéshozóknak is:
Bármilyen kisebbség vagy elnyomott csoport ügye mellé kellenek olyanok, akik a többséget képviselik, és mondjuk a zenében, ahol többségben férfiak dolgoznak, kell, hogy legyen egy olyan hang, ami azért is lobbizik, hogy legyenek nők a szakmában. Nem mondom, hogy ne lennének már most, nekem nagyon sok olyan kollégám van, mind zenész, mind háttérember, akinek ez fontos, és tesz is érte, de valószínűleg még nem elég ahhoz, hogy ez átüssön egy falat. Végső soron fontos nyilván megemlíteni azt is, hogy a kedves döntéshozó politikusainknál sem ártana egy kicsit felvilágosultabb világkép azzal kapcsolatban, hogy hova valók a nők. Lásd például a Petőfi Zenei Tanácsot, ami a vérciki kategóriában élen jár.
