Különös dolog ez a sztár-kérdés: egyfelől, persze, a siker javarészt esély és szorgalom kérdése, de mégis, ha az embernek alkalma nyílik – márpedig az újságíróval ez időnként előfordul –, hogy személyesen is találkozzon néhány kimagaslóan sikeres, szem előtt lévő emberrel – nevezzük őket, mondjuk, hírességnek –, sokszor valóban megérezhető valami abból a megragadhatatlan pluszból, ami ezeket az embereket kiemelte a tömegből. Valami finom ragyogást, valami különös aurát, valamit, amitől az illetőre nem lehet nem figyelni. A legkülönbözőbb karakterekben bukkan fel ez, az aprócska Kerekes Vicában épp úgy érezhető, mint a hegyomlásnyi Liev Schreiberben – és Selma Blairben is ez az erő vonzza a figyelmet. Mondanánk, hogy nem értjük, hogy nem lett ő még ennél is nagyobb sztár – de már értjük, a róla szóló szuperközeli, leplezetlen dokumentumfilmből ugyanis ez is kiderül. A fókusz ugyanakkor nem ez: a 2021-es, de hozzánk csak most érkezett Bemutatjuk Selma Blairt elsősorban a színésznő szklerózis multiplexszel vívott iszonyú harcáról mesél, ám közben nem tud nem átszivárogni a réseken Blair személyisége. Az pedig már csak különös kegyelmi helyzet, hogy még igazi mélylélektant is kapunk mindezek mellé.
Selma Blair karrierje szépen indult, kis tévészerepekből kis filmszerepek, azokból nagyobbak lettek, ’98-ban a Rekviem egy nyomozóértban már főszereplő, egy évvel később, a korszakos Kegyetlen játékokban az egyik fő mellékszereplő volt. Ez utóbbi szerepben elég sokan meg is jegyezték maguknak, nem kis részben azért, mert volt egy emlékezetes csókjelenete Sarah Michelle Gellarral. A film minden szempontból kitörés volt, követte a korszak több hasonló tinirománca, ő volt Doktor Szöszi riválisa az áhított sikerért és pasiért egyaránt, a Pokolfajzatban is emlékezetes volt, teltek az évek a hollywoodi első vonaltól mindig egy leheletnyivel elmaradva, ám a média nem lankadó figyelme mellett – hát persze, igazi címlapra termett, kissé androgün, szexi karaktere címlapra termette. De a doksi minderről legfeljebb néhány villanásban emlékezik meg: ez nem egy karrierdoku, vagy „így jöttem”-film. A kiindulópont 2018, amikor Selma Blair az egy ideje már tartó rejtélyes testi tüneteire választ kapott: szklerózis multiplexben, ebben a főként az agyat és a gerincet érintő autoimmun betegségben szenved.
A diagnózis után nem sokkal Blair a nyilvánosság előtt is elmondta, hogy beteg, és ez mit jelent a mindennapjaira nézve, hogy fogyatékkal él, hogy időnként elesik, vagy alig tud járni, hogy nehezen képes beszélni, hogy elejt dolgokat, és hogy nyugodtan lehet neki segíteni, ha esetleg az utcán történik vele ilyesmi. Már akkor is nyíltan és sérülékenységét felvállalva beszélt betegségéről, és ez a szemlélet hatja át a dokumentumfilmet is. Blair nem píározza magát a betegség reklámarcává, nem heroizálja magát sem ő, sem a filmet rendező Rachel Fleit, nem vág diszkréten a kamera a már a nehezén túl lévő időszakokra, ellenkezőleg, belemegy az igazi sűrűjébe, a betegség kegyetlenségét és komikumát sem kihagyva a képletből – a rendező egyébként maga is autoimmun beteg, így alighanem van némi fogalma arról, Blair min megy keresztól.
És közben azért mégis kirajzolódik ennek a nőnek a ragyogása – no persze nem olyan hollywoodiasan, átragyogva a legsúlyosabb rohamokon. Amikor gáz van, akkor gáz van, amivel fontos emlékeztetőt küld a film arról, hogy a betegség mi mindent vesz el az embertől. Ezt a film talán legmegrendítőbb jelenete gyönyörűen illusztrálja már egyből a film elején. Egy nyugodtabb pillanatában, amikor a betegség épp nem szorítja a torkát, Blair bohóckodva, elbűvölően összekészül az interjúhoz, izgalmas ruhát, turbánt húz, sminkel egy gyorsat, közben ízig-vérig primadonna – nem a modortalan fajtából, hanem az ellenállhatatlanból –, minden mozdulata varázslat. Fotelbe ül, ölében terápiás kiskutyája, mesél – aztán a kiskutya gondol egyet, leugrik az öléből, hogy csináljon valamit, amit a kiskutyák szoktak, Blair pedig egyetlen perc alatt, ahogy az állat megnyugtató közelsége megszakad, elkezd belefacsarodni a hirtelen felzaklatódott agya miatt fellobbanó betegségbe. Beszéde elmosódik, mozdulatai szétesnek, és az SM igazi réme kivicsorítja a fogát a világra. A színésznő ugyanakkor kitart, küzd a szikrát szóró idegvégződések kényszerítő erejével, és végigkommentálja ezt a rohamszerű állapotot. Egészen döbbenetes – ebből a pár percnyi jelenetből többet tudtunk meg a szklerózis multiplexről, és arról, micsoda emberi erő kell a puszta létezéshez is egy ilyen betegnek, mint bármilyen ismeretterjesztő anyagból, no nem mintha abból olyan sokat osztogatnának az átlagpopulációnak.
A film mégsem a nyomorúság, inkább a megátalkodott kiútkeresés körül forog. Blair körömmel kaparja ki magát a fényre, és elmegy a falig némi reményért. A remény ez esetben az őssejtterápia, ami nem varázsmegoldás, ami csak a gazdagok kiváltsága: a módszer olyan kockázatos, hogy sok országban kimondottan nem is javasolják az SM-es betegeknek. Blair mégis elkezdi a hosszadalmas folyamatot, minden rettegésnél és halálfélelemnél erősebb ugyanis benne a reményre való képesség, és főleg az a belső törvény, hogy kisfiát ne hagyja magára, hogy igazi kapcsolatuk legyen. Csodálatos is minden közös jelenetük. És ha már anyaság: a film másik különlegessége az, ahogyan Blair beemeli a történetbe saját anyasebét, beengedi a nézőt a rideg anya szeretetlensége, elvárástömegei által okozott károkba, teszi ezt mégis azzal megengedő szeretettel, ami arról árulkodik, hogy ez a belső munka nem tegnap kezdődött, amiatt Blair már közelebb van a békéhez, mint a fájdalomhoz vagy a dühhöz. Mind a kisfiával, mind az anyjával kapcsolatos apróságok intermezzók ezek csupán az őssejtterápia-folyamat réseiben, mégis ezekkel együtt rajzolódik ki a teljes kép, egy újradefiniált én, egy újrahangolt élet képe.
Így a Bemutatjuk Selma Blairt egyszerre megterhelően nehéz, és mégis felemelően szép filmélmény. Úgy érzékenyít, hogy kihagyja az érzékenyítő célú vállalkozásokra sokszor jellemző párás tekintetű meghatódást, és nem állítja azt sem, hogy egy súlyos betegségtől jobb emberré válna bárki – mondjuk azt sem, hogy rosszabbá. Emellett leveszi a tabut egy ritkán emlegetett betegségről, így könnyítve az érintettek és a laikusok dolgát egyaránt. Ráadásként pedig kapunk egy olyasfajta hősélményt is, amelyekre a képregényfilmek egy ideje kizárólagos jogot próbálnak formálni – miközben ez az igazi hősiesség: viharba kerülni, fájni, elbukni, újra feltápászkodni, menni tovább, ha sántítva az eséstől, akkor úgy. Csodálatos ez a dokumentumfilm, ott a helye a legjobb portrédokumentumfilmek között, a szintén a napokban érkezett Michael J. Fox-film, a Still tőszomszédságában.
A Bemutatjuk Selma Blairt az HBO Maxon nézhető magyar felirattal.
