Elsőre egyáltalán nem tűnt jó ötletnek még egy bőrt lehúzni egy olyan sorozatról, amely bármilyen szórakoztató is volt, mégiscsak egy lezárt történetet mesélt el. A Fehér Lótusz egyébként is a fiktív hawaii luxusszálló neve volt, ahol az első évad játszódott, mi értelme máshol, más emberekkel elmesélni egy teljesen másik sztorit ugyanezzel a címmel? Csakhogy az HBO nemcsak arra érzett rá, hogy Mike White szatirikus sorozatából bírnánk még többet nézni, de azt is jól sejtették, hogy White át tudja menteni ezt a hangvételt bárhová máshová is – például Szicíliába, ahol a második évad játszódik.
A Fehér Lótusz tavalyi sikeréhez hozzájárult, hogy rendkívül divatos témát dolgozott fel: a társadalmi különbségek és az osztályharc különösen hálás mostanság, és korunk legünnepeltebb filmjei közül több is ezt próbálja bemutatni. A Fehér Lótusz első évada azonban nagyrészt sikerrel kerülte el azokat a csapdákat, amikbe például az Élősködők vagy bizony még A szomorúság háromszöge is belesétált, és csak nagyon kicsit volt didaktikus. White ráadásul remekül eltalált, életszerű karaktereket skiccelt fel, akiknek nagyon szórakoztató volt nézni a szenvedését a paradicsomi környezetben. Még úgy is, hogy kicsit hosszabbra nyúlt a sztori a kelleténél.
A sorozat azonban bombasiker lett, és sztárt csinál Mike White-ból, aki ehhez a sikerhez addig leginkább Richard Linklater Rocksuli című filmjének forgatókönyvírójaként járt a legközelebb. Azon kívül főleg tévés munkái voltak, de még az egyébként több díjjal is jutalmazott Megvilágosultam című sorozata sem lett ilyen népszerű, mint A Fehér Lótusz – sőt, nagyon messze volt tőle. White-ot is meglepte a siker, és a folytatás lehetősége is, végül aztán beleegyezett, hogy antológia-sorozatként folytassák tovább. Így került az évad Szicíliába, két szereplő pedig maradt: a vagyona ellenére folyton boldogtalan és látványosan szenvedő Tanya (Jennifer Coolidge), és az első évadban megismert férje, Greg (Jon Gries), utóbbi azonban csak rövid ideig van jelen. A többiek pedig dúsgazdag amerikai turisták, akik egy taorminai luxusszállóba érkeznek, illetve most is megismerjük a kiszolgáló személyzet tagjait, valamint két helyi lányt, akik pénzes kuncsaftokat keresnek.
Csakhogy ez az évad egész más irányt vesz, ugyanis a társadalmi különbségek helyett most „a szexualitás sötét oldala” került a középpontba, ám egyáltalán nem öncélúan, hanem sok, kisebb-nagyobb dráma segítségével. Míg az első évad inkább volt szatirikus karakterdráma, ahol nem annyira a cselekmény volt a lényeges, ez a mostani sokkal tudatosabban szerkesztett sztoriszálakat bogozott össze és szálazott szét, számos konfliktus vitte előre a cselekményt. Ez helyenként kifejezetten izgalmas, amit az első évadról kevésbé lehet elmondani. Pedig a szerkezet most is hasonló: a legelején megtudtuk, hogy valaki(k) meghalt(ak) a szereplők közül, aztán hét részen keresztül lehetett találgatni, hogy ki lesz az. Csakhogy a hűtlenséget és a féltékenységet vizsgáló White most sorozatosan rendkívül kellemetlen szituációkba sodorja a szereplőit, vagy éppen lassan, de biztosan terelgeti őket valamiféle katasztrófa felé.
Már az elején nyilvánvaló, hogy baj lehet abból, hogy a két tech bro, Cameron és Ethan hiába régi haverok a college-ból, ha ők is és a feleségeik is homlokegyenest különbözőek: Cameron (Theo James) egy klasszikus alfahím, annak minden magabiztosságával, és mellette még simlis is, míg Ethan (Will Sharpe) introvertált, intelligens, klasszikus nerd, aki frissen tört be az elitbe a cégével, viszont utóbbival veszélybe sodorja a kapcsolatát feleségével, Harperrel (Aubrey Plaza). Velük szemben a gazdag, fehér, kaliforniai álompár, Cameron és Daphne (Meghann Fahy) házassága tökéletes, legalábbis látszatra. Aztán annak se lehet jó vége, hogy a szexfüggő Dominic Di Grassót (Michael Imperioli) az sem tántorítja el attól, hogy prostituáltakkal szórakozzon, hogy romokban a házassága, és vele utazik a kínosan viselkedő apja (F. Murray Abraham) és az idealista fia (Adam DiMarco) is. Ők az őseiket keresik Olaszországban, de aztán az utazás az ő kapcsolatukat is alaposan próbára teszi. Végül itt van az első évadból megismert Tanya, akit a férje mellett elkísért asszisztense, az ügyefogyott Portia (Haley Lu Richardson) is. A szállóvendégekhez csatlakozik aztán a szexmunkából élő fiatal Lucia (Simone Tabasco) és barátnője, az énekesnőnek készülő Mia (Beatrice Grannò), továbbá később megismerjük a dekadens, életunt angol Quentint (Tom Hollander), és vidám, meleg férfiakból álló társaságát, no meg az unokaöccsét, a hibátlan essexi akcentusával a többiektől igencsak elütő, West Ham-huligán Jacket (Leo Woodall).
A főszereplők persze most is mocskosul gazdagok, de ez már nem olyan lényeges része a forgatókönyvnek, hogy ötpercenként az orrunk alá kellene dörgölni, mint az első évadban. Annál is inkább, mert az évadot mozgató érzelmek átéléséhez nem kell vagyonosnak lenni: szerelem, vágy, féltékenység, csalódás, és főleg hazugságok és elhallgatások, melyek az összes cselekményszálban fontos szerepet játszanak. Mindezeket azonban White igen hatásosan és élvezetesen mutatja be, így A Fehér Lótusz egyszerre nagyon vicces és izgalmas is, pláne, hogy nincs egyetlen pozitív vagy negatív szereplője sem a sorozatnak, és mindegyik karaktert meg lehet kedvelni vagy éppen gyűlölni valamiért. Persze, vannak fokozatok, Cameronnal például nehéz együttérezni, míg a naiv Albie Di Grasso szerencsétlenkedései láttán nincs ember, akinek ne esne meg rajta a szíve. Olyan érzésünk is támadhat, hogy White valójában szereti ezeket a szereplőit, annyira érzékletesen mutatja be őket.
Ebben segít az is, hogy a színészei is elsőrangúak: a főleg indie filmekből ismert Aubrey Plazának ez lehet a nagy áttörése, olyan kitűnően alakítja a frusztrált, cinikus és bizony sokszor undok Harpert. De egész biztosan megjegyzik a producerek Will Sharpe nevét is, aki egészen más karakter alakított az eddigi legismertebb szerepét adó Giri/Haji sorozatban, míg a Maffiózókból ismert Michael Imperiolit vagy pláne F. Murray Abrahamet nem kell bemutatni. White-nak (aki rendezi is a részeket) külön érzéke van a vizualitáshoz is, néha szabályos képorgiákat komponált a szicíliai természeti képekből, városképekből vagy az épületeket díszítő freskókból, melyeknek több a funkciója sima eye-candynél egy ilyen barokk operát idéző történetben – pláne, ha tudjuk, mennyire boldogtalan a legtöbb szereplő ezek között a festői díszletek között.
Az olasz helyszín olyan értelemben is inspiráló lehetett White számára, hogy a sorozat hangvétele helyenként a hatvanas-hetvenes évek frivol olasz társadalmi szatíráit idézi, máskor pedig egy az egyben újrajátssza Antonioni A kaland című filmklasszikusának egyik híres jelenetét. Az utolsó epizódra azonban annyi feszültség gyülemlik fel, hogy kicsit elüt a többi résztől a komolyabb hangvételével és kevesebb humorával, pedig azért A Fehér Lótuszon elsősorban nevetni szeretünk, még ha ez nem is a legtriviálisabb humor általában (jut azért olyan is: hogyan lehetne elfeledni az első részben folyton szellentő Di Grasso nagypapát?). De ezen kívül tényleg kevés panaszunk lehet, mert van ebben az évadban minden, amitől egy sorozat jól működik.
A Fehér Lótusz most is tesz róla, hogy félreérthetetlenül 2022-es sorozat legyen, hiszen a párbeszédekre ugyanúgy rányomja a bélyegét a korra annyira jellemző világvége-hangulat, mint az olyan utalások, például Albie Z-generációs kritikája A keresztapával szemben. De már nem érezteti velünk lépten-nyomon, hogy mi itt most bizony privilegizált helyzetű embereket látunk, miközben empatikusabb a többi, nem az 1 százalékhoz tartozó szereplővel is.
Ha minden igaz, lesz még egy évad A Fehér Lótuszból, és most már egyáltalán nem is érezzük ezt problémásnak.
A Fehér Lótusz (The White Lotus), 2. évad, 2022, 7 epizód, HBO Max. 24.hu: 9/10
