Varga Jennifer / 24.hu
Kultúra

On the Spot: Magyarország és Európa sajnos egyre szűkebbnek és sötétebbnek tűnik

Épp hazaértek Borneóról, egy forgatásról – de csak félig. Mivel ugyanis a gyereket már nem lehetett több időre kivenni a suliból, így a pár kettévált: S. Takács András egy 2024-es film forgatásán dolgozik Isztambulban, Cseke Eszter pedig hazatért a gyerekekkel, és egy másik film utómunkájával foglalkozik Balin. A Törökország-Indonézia-Magyarország tengelyen kiégésről és reményről, traumatikus magyar kórházi szülésről és indonéz bábáról, kiirtott maláj erdőkről és újjászülető óceániai partszakaszokról, valamint a távolban megszületett magyarságfogalomról is beszélgettünk az On the Spot alkotópárosával.

Kezdésképpen beszéljünk kicsit a Vissza a természethez című új sorozatról. Hogy jött a téma?

Cseke Eszter: A téma már az első gyerekünk születése körül megvolt, de aztán öt éven keresztül dolgoztunk a Born in Auschwitz című filmünkön – közben gyártottunk más sorozatokat is –, és mire bemutattuk, kitört a Covid. A járvány közben olvastuk Dan Buettner, a National Geographic újságírója könyvét a kék zónák százéves lakóiról, akik sokáig, egészségesen és boldogan élnek. Azt gondoltuk, hogy a Covid után pont ilyen történetekre lesz szükség, ebből lett A hosszú élet titkai című sorozatunk, amely az új sorozattal együtt szintén elérhető az RTL+-on. De már nagyon régóta szerettünk volna a környezetvédelemmel foglalkozni. Most a gyerekeinkkel együtt fedezzük fel a világ azon pontjait, ahol a természet csodáit még tetten lehet érni, vagy ahol a pusztulást követően, amit az ember véghezvitt, sikerült visszafordítani a folyamatot. Mert amit mi, emberek szétrombolunk ezen a világon, azt a természet általában be tudja gyógyítani, csak ezt jellemzően nem hisszük el, mert annyira mindenhatónak képzeljük magunkat. Megrendítő volt látni, hogy akár tizenöt-húsz év távlatában hogyan regenerálódott a természet, és hogyan gyógyultak be a sebei.

RTL Az On The Spot: Vissza a természethez forgatása.

S. Takács András: Valójában nem a Földet kell megmentenünk, mert a Föld, köszöni, jól lesz – mi nem leszünk jól azoktól a körülményektől, amelyeket létrehoztunk, számunkra válik majd élhetetlenné. A természet pillanatok alatt elburjánzik majd, és visszavesz mindent, amit az ember megpróbált tönkretenni. Az már közel nem biztos, hogy az ember mindezt látni is fogja. És mióta gyerekeink vannak, nyilván még jobban aggaszt ez az egész minket is. Tíz évvel ezelőtt egy-egy On the Spot forgatáson bombák hullottak körülöttünk, most meg kakis pelenkákkal egyensúlyozunk két interjú között, de úgy tűnik, ez még nagyobb felelősség.

CsE: A forgatásaink valóban egy kisebbfajta cirkuszi karavánra emlékeztetnek, de a kakis pelenkákkal is a világ végén járunk.

Most jöttünk haza egy százharmincmillió éves esőerdőből, életünkben először jártunk olyan dzsungelben, ahol sosem volt fakitermelés. És ez – kakis pelenka ide vagy oda – elképesztő érzés volt, megérezni ezt a hihetetlen mélységet és távlatot.

Hiába jártunk fogalmam sincs, hány országban és mennyi dzsungelben, ilyen élményben nem volt még részünk. És ugyanígy mintha egy másik bolygón lettünk volna, amikor Pápua mellett Raja Ampat szigetvilágát fedeztük fel. Erről szól az új sorozatunk, a Vissza a természethez első két része. Nagy álma volt a fiunknak meg nekünk is, hogy eljuthassunk oda. Lemész a víz alá, és megsejted, hogy milyen lehetett a tengerek élővilága réges-régen – ez egyszerre volt felemelő és deprimáló is. De ugyanilyen kettős élmény, amikor a Komodói Nemzeti Park legutolsó utáni csücskében úszunk, mégis másodpercenként műanyag szemétbe ütközik a fejünk, és úgy snorkelezünk, hogy közben húzzuk ki a rengeteg szemetet a tengerből. Kínjában az ember nem tud mit csinálni, mint gyűjtögetni, még ha nem is hiszi senki, hogy egyedül meg tudja tisztítani az egészet. A szemétszedés egy ilyen tehetetlen kapálózás.

STA: De közben mégsem az, mert például a Misool-sziget környékén, ahol forgattunk, havonta tizenhét tonna szemetet gyűjtenek össze a vadőrök, partról partra hajózva. Enélkül a világ legcsodálatosabb tengerpartjai ki se látszanának a szeméttől. Én nagyon örülök, hogy a fiunk is beállt a parton szemetet szedni, meg mi is, mert legalább minimálisan kivettük a részünket. Persze a mi kis kéthetes ott tartózkodásunk csepp a tengerben, de nem árt, ha tudatosul, hogy mennyi az a tizenhét tonna. Egyébként pont itt forgatták a David Attenborough-féle Our Planet-sorozat tengeri epizódjának legszebb jeleneteit is.

Ezzel együtt kicsit visszás végkicsengés az, hogy egyszemélyes hadseregeken múlik a környezetvédelem sikere.

CsE: A végkicsengésektől általában ódzkodni szoktunk, mert annyi minden van, amit figyelembe kell venni, de mi mindenhol azt láttuk, hogy a kis hadseregek nagyon sokat tudnak véghez vinni. És talán több értelme van ezekhez csatlakozni, mint azt várni, hogy jöjjön a nagy megoldás fentről. Azt nem tudom magamévá tenni. Azt viszont igen, hogy két ember odament Raja Ampat egyik legdélebbi részére, látta, hogy van ott egy cápauszony-feldolgozó üzem, és már szinte az összes cápát kipusztították. Ez a házaspár – a Misool Alapítvány alapítói – tizenöt éve egy öko-resortot építettek a cápavadászok szigetén, és mire megnyitottak, az indonéz kormány kijelölte Raja Ampat természetvédelmi zónáit, ők pedig a turizmus bevételéből finanszírozzák a környezetvédelmet. Az elmúlt másfél évtizedben pedig visszatértek a cápák, és helyreállt az ökoszisztéma. Ezek a történetek tényleg visszaadják a hitemet. Magyarországon is sok ilyen projekt van, amihez lehet csatlakozni. Nyilván a pusztítás mértéke óriási, itt, Indonéziában különösen élesen látjuk, hogy mennyire durva a helyzet. Ha valaki klímaszorongani akar, költözzön ide! De a szorongásból muszáj elindulni valamerre, főleg, ha az embernek kisgyerekei vannak, mert őket nevelve nem lehet napi szinten attól rettegni, hogy mindjárt kipusztulunk. Nekünk nagyon sokat segített ebben ez a forgatási folyamat, és reméljük, hogy ez a filmekből is átjön.

Varga Jennifer / 24.hu

Gondolom, a gyerekeknek is – főleg a nagyobbnak, mert a pici, ugye, még nagyon pici – a szemléletét erősen formálja, hogy ennyire kis koruktól látják azt, hogy felnőttként is lehet folyamatosan és kicsit megszállottan, leállíthatatlanul dolgozni a helyzet javításáért.

STA: Csupa elszánt emberrel találkozik, aki tenni akar valamit, hogy egy kicsit jobb hely legyen a szűkebb vagy tágabb környezete. És azt hiszem, legalább ennyire fontos, hogy azt is látja, hogy a szülei még kíváncsiak. Mert ugye a gyerekek ösztönösen kíváncsiak, csak ezt nagyon hamar letöri a rendszer, mindenhol a világon, kivéve ott, ahol külön odafigyelnek rá, hogy ne tegyék. Nem tudok jobb szót, óriási áldás a családunknak, hogy együtt fedezhetjük fel a világot, ráadásul a legjobb szakértőktől tanulhatunk, kész „világ-egyetem”.

És talán az is sokat ad a gyerekeknek, hogy úgy nőnek fel, hogy ha az erdőről vagy a természetvédelemről beszélgetünk, akkor akár két héten belül száz manta rájával úszunk az Indiai-óceánban vagy vadon élő orangutánokkal találkozunk.

Szóba is hozták, és bennem is megfogalmazódott, hogy kirajzolódik az On The Spot érdeklődésének átalakulása a sötét, nehéz és veszélyes témák felől az inspiráló és reménykeltő témák irányába. Hogy látják ezt a folyamatot?

CsE: Én egy picit vitatkoznék ezzel. Egyrészt a legsötétebb forgatásainkon is a reményt kerestük, azzal, hogy hátrahúzódtunk a politikától és csak az emberi történetekre koncentráltunk. Néha meg is találtuk. Egy-egy fegyveres konfliktus után, a tűzszünet első napján, amikor hosszú idő után először nem robbannak bombák, az emberek úgy özönlenek ki az utcára, a szabad levegőre, mintha valami majális lenne. Az életet ünneplik – ezt például néha nagyon közelről láttuk.

Mindig, a legsötétebb bugyorban is ott van az embernek a humora, és a reményre való eszeveszett képessége.

Ezt mindig igyekeztünk megmutatni. De persze, négyfős családként most nem háborús zónákban forgatunk – viszont a Föld helyzete is ugyanolyan rettenetesen sötét, mély, tátongó gödör, mint egy háború, csak teljesen más helyről közelíti meg az ember érzelmileg.

Varga Jennifer / 24.hu

STA: Ez is egy frontvonal.

CsE: Csak ezek a frontok most akár fehér homokos tengerpartokon vagy őserdők mélyén húzódnak. Például elhagyod a százharmincmillió éves esőerdőt, és rögtön jönnek az olajpálma-ültetvények, ameddig csak a szem ellát. A filmekben megmutatjuk, hogy hogyan védik meg ezt az őserdőt, meg hogy miért érdemes megvédeni – de azt is látni fogják a nézők, hogy körülötte ez a helyzet, mert nem szeretnénk tündérmeséket árulni. És a saját előítéleteinket is félre kellett tennünk. Tüntethetünk a Deák téren vagy épp Balin, hogy bojkottáljunk minden pálmaolajat tartalmazó terméket, és mi is már-már ilyen dühös manókként érkeztünk a forgatásra – aztán elkezdtünk beszélgetni a helyiekkel. Olyan emberekkel, akiknek az a munkája, hogy védjék az erdőt, vagy akik a helyi törzsből származnak, és mindent tudnak fűről-fáról, virágról, állatról. És akkor ezek az emberek azt mondják, hogy de hát ahonnan te jössz, ott már rég kiirtottátok az erdőket! És felteszik a kérdést, hogy mennyi terület kell ahhoz, hogy megtermelj egy tonna kukoricát vagy búzát? És mennyi terület kell ahhoz, hogy ő megtermeljen ugyanannyi olajpálmát? Persze kiderül, hogy az olajpálma területigénye a kisebb. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a helyieknek biztos jövedelmet biztosít. Nem mondhatod azt a malájoknak, hogy akkor most vágjátok ki az összes olajpálmát. A britek vágták ki a legtöbb fát, még a gyarmati időben, aztán jött a kaucsuktermesztés. Mindig az erdő irtásával kapcsolatos tevékenység zajlott, most épp az olajpálmát ültetik a helyére. Ami borzasztó szomorú, tényleg felkavaró lefilmezni az utolsó álló ősfát egy frissen letarolt erdő helyén. De Malajzia szerencsére felismerte azt is, hogy mennyi pénzt lehet keresni az erdőből és a turizmusból is, és egészen szigorú szabályozás garantálja, hogy az erdő fele megmaradjon. Ez az ötven százalék nagyon kevés, és egyben rengeteg.

STA: És mennyivel több, mint amit mi hagytunk az erdőinkből! Hogy mit és hogyan kellene csinálniuk például a malájoknak itt a 21. század elején, nyilván nem tudjuk megmondani. Csak azokat az álláspontokat vetjük fel, amikkel a terepen szembesülünk, és ahogy eddig, most is közeli képekben és történetekben gondolkodunk, ezekkel szeretnénk segíteni a nézőknek, hogy kialakíthassák a saját világképüket, már akik hajlandóak megnézni egy feliratos dokumentumfilmet.

Az On The Spot: Vissza a természethez forgatása.

Akár a gázai háborúval, akár a kék zónákkal foglalkoznak, biztosan lecsapódik ezekből a filmekből valami személyes is, születnek felismerések, és így tovább. A mostani sorozattal kapcsolatban mik voltak ezek?

STA: Arról forgatunk, ami minket érdekel, így a filmek sokszor folytatódnak az életünkben is. Még olyan extrémnek tűnő történetek esetében is, mint a Born in Auschwitz. Nem akarom nagyon érzelgős irányba elvinni ezt a beszélgetést, de ugye ott az Auschwitzban született nő tulajdonképpen képtelen volt kimondani a lányának, hogy szereti. Nem kell ehhez olyan nagyon messzire menni, a két világháború utáni generációnak ez nagyon nehezen ment. És ezért a következő generációnak szintén nehezen megy, ezek volnánk mi. De engem például átbillentett az a film a gyerekeim felé. Gázában is volt ilyen élményünk. Megérkeztünk az előítéleteinkkel a legelső On the Spot forgatásra 2009-ben, ahol aztán gyökeresen változott meg mindaz, ahogy a Közel-Keletről hírolvasóként gondolkodtunk. Később megjártuk Ciszjordániát, Iránt, Afganisztánt, Jordániát, sokat jártunk Izraelben is, és rengeteg szemléletformáló találkozásunk volt. Aztán a kék zónákról forgatva, szépen csendben, szinte magunk számára is észrevétlenül elköltöztünk Balira, ahol egy lassabb, normálisabb ritmusú, természetközeli életet találtunk magunknak.

CsE: Azt hittem, hogy azt fogod mondani, hogy számunkra is majdnem észrevehetetlen módon lett még egy gyerekünk. Szorítottam, hogy vajon mi lesz a mondat vége.

STA: Persze, Bali is a kislány miatt lett, hiszen annyira borzalmas volt az első gyerekünk születése Magyarországon, annyira horror kórházi élmény volt, erre még rájött a Covid, amikor nemhogy orvost nem lehetett választani, de még én se mehettem volna be a kórházba. Akkor jutott Eszter eszébe Robin Lim, a legcsodálatosabb bába a születésről szóló sorozatunkból. Vettünk egy nagy levegőt, és elutaztunk hozzá Balira…

Az úgynevezett harmadik világban mégiscsak jobb szülni és születni?

CsE: Ez is érdekesen alakult az életünkben: tulajdonképpen az On the Spot eleje óta folyamatosan a harmadik világban rójuk a köröket és tanulunk családról, közösségről, összetartozásról, akár kegyetlenségről is, életről, halálról, születésről. Ezeket a fogalmakat mind-mind a harmadik világból szívtuk magunkba, onnan táplálkozunk egy csomó viszonylatban.

STA: És keletről. Ez a mi keleti nyitásunk. Mert onnan jön minden – még a Nyugat is, most a legtrendibb nyugati dolgok is keletről jönnek.

CsE: Aztán sajnos a legtrendibb nyugati dolgok meg idejönnek, és akkor jó nagy kavarodás van.

STA: És nem tudunk egymással mit kezdeni. Idejön az instant kávé, az instant élelmiszer, oda meg az instant buddhizmus, és azt hisszük, lesz belőle instant boldogság.

Varga Jennifer / 24.hu

Nagyon nem tipikus az élet- és napirendjük van egy átlagos kisgyerekes magyar családhoz képest: világutazás mesés helyekre, és az otthon is közel paradicsomi környezet. Mennyire van ez „a helyén” az életükben, mentálisan-lelkileg, olyan értelemben, hogy napirendre tudnak-e térni az „ez hogy lett?” döbbenetén, van-e ebben imposztor-szindróma, hogy jaj, ezt valójában nem érdemeljük meg, vagy tudják ezt úgy látni, hogy a munka eredménye és folyománya ez az élet?

STA: Pont a napokban gondolkodtam ezen. Mindig ott lebegett a fejünk felett, hogy oké, most járjuk a világot mint a mérgezett egér, évente tizenöt országban megfordulunk és forgatunk, meséljük a történeteket. De ha lesz egy gyerek, akkor majd le kell állni… Aztán mégis csak készült egy tízrészes sorozat a születésről, amikor az első babánkat vártuk.

Mindenki azt várta, hogy mikor fognak végre belépni a konformba?

STA: Valami ilyesmi, igen. De nem rosszfejségből, inkább csak abból a vágyból, hogy minket is biztonságban tudjanak. Mi magunk is valahogy így voltunk vele. Emlékszem, már az első dokumentumfilmes vásárunkon felmerült, hogy mi lesz, ha lesz gyerekünk. Hogy fogunk nemzetközi koprodukciókról tárgyalni egy kisbabával? Egy ilyen filmes vásár úgy néz ki, hogy húsz meetinged van megállás nélkül, tárgyalsz és jópofizol mindenkivel, iszonyatosan elfáradsz a végére – mi legalábbis.

CsE: A harmadik nap végén úgy érzed magad, mint egy üres cipősdoboz.

STA: Emlékszem, mondtam is Eszternek, hogy egy forgatás még csak-csak, de egy ilyen közegben hogy boldogulunk majd? Aztán mikor két évvel később visszamentünk ugyanerre a vásárra a kilenc hónapos babánkkal, még nagyobb sikerünk volt, mint elsőre… Eszter néha szoptatott a szünetekben, és volt segítségünk, a sógornőnk végig ott volt velünk, hordozóban altatta a babát, amikor épp mind a ketten tárgyaltunk, és így megugrottuk ezt a lécet is. Akkor ez egy nagyon megnyugtató történet volt. De a forgatásoknál is átmentünk ezen: oké, akkor háborúba és törzsekhez soha többé nem megyünk a gyerekekkel. Egyébként én örültem a legjobban a családban, hogy búcsút intünk a törzseknek. Amikor tényleg három nap utazásnyira vagy egy erdő mélyén, ahol úgy tudsz fürdeni, hogy egy fából összeeszkábált rácsra felfekszel a folyóra, amiben ki tudja, mi van – illetve pont az a baj, hogy tudod, mi van benne, pont ezért nem akarsz fürdeni, de megmártózol, hogy ne legyél iszonyatosan büdös, aztán menekülsz ki. Vagy, hogy a szúnyogháló egész éjszaka hozzáér a csatakosra izzadt arcodhoz, és nem tudsz aludni, de ha megcsíp a szúnyog, akkor öt különböző betegséget kaphatsz el, amiből kettőre nem nagyon tudják a kezelést. Szóval nekem azért megkönnyebbülés volt, hogy nem megyünk többet törzsekhez. Csakhogy volt az az etiópiai eset, amikor megszületett egy kisbaba a törzsi kunyhóban, és az apuka azt mondta, gyertek vissza hét év múlva, mert ő lesz az első lány a törzsből, aki iskolába mehet. Addig vártunk, addig húztuk, ameddig csak lehetett, végül a fiunk harmadik születésnapját Etiópiában ünnepeltük, és nagyon jól vizsgázott az egész família. A kislányt beíratták az iskolába, azóta is tanul, mi pedig az ötnapos sátrazást Etiópiában megúsztuk egy szúnyogcsípés nélkül.

CsE: Ellenben három öreg néni szájon csókolta a hároméves gyerekünket, esélyünk sem volt odaugrani, hogy megakadályozzuk – konkrétan nyálcsere történt a törzs tagjaival. Ez is nagyon tanulságos történet volt: megpróbálunk felkészülni mindenre, de a törzs gyerekekhez való viszonyaira és tradícióira nem sikerül – mert ott az a legnagyobb szeretet jele, hogy megfogják a gyereket és jól lesmárolják. Egyébként ettől sem lett a gyereknek semmi baja. És hogy a kérdés másik részére is válaszoljak: az imposztor-szindróma nálunk inkább a karrierünk elején játszott, például alig akartuk elhinni, hogy a gázai próbaadásunk után a Spektrum megrendel tőlünk egy egész évadot. Még egyetemisták voltunk, gyorsan kellett egy cég, hogy a TV tudjon kivel szerződni… Ma már, ebben a „felnőttebb” On the Spot-életben távol vagyok ettől. Pont, hogy borzasztóan értékelem az életünket, ami egyébként lassan és organikusan alakult ki. A munkánkból következett egy rendkívül zaklatott életforma, amit gyökeresen átalakítottuk annak érdekében, hogy ne égjünk ki teljesen, hogy ne bolonduljunk meg. Rengetegszer változtattunk, csűrtünk-csavartunk az életünkön, és addig állítgattuk, hogy élhető legyen, hogy mire jöttek a gyerekeink, addigra ez a képességünk a változásra nagyon megerősödött. A forgatásaink is mindig arról szóltak, hogy valahogy elterveztük, és teljesen másképp lett, újra és újra más irányba kellett indulnunk.

A mi életünk egy folyamatosan zúduló folyó, hol kicsit lassabban folyik, hol dübörög, és ezt a ritmusváltakozást néha nehezen lehet bírni, de mi ebbe nőttünk bele a családunkkal. Tudom, hogy borzasztó szerencsések vagyunk, és olyan életet élünk, amiről kívülről sokan azt gondolják, hogy hú, fantasztikus – de ez sem egy akadályoktól mentes élet.

Épp ellenkezőleg, arról szól, hogy nagyon sok mindent át kell hidalni, meg kell oldani folyamatosan ahhoz, hogy így élhessünk.

STA: Én tizenegy éves korom óta ezt szerettem volna csinálni: a világban utazni és történeteket mesélni riporterként. Türelmetlen ember vagyok, így arról, ahol mi most tartunk, bár nagyon jó, és nagyon örülök neki, de sose gondoltam azt, hogy messzebbre jutottunk, mint amennyi melót beletettünk. Még csak azt se gondolom, hogy félúton vagyunk már. Sőt, inkább úgy érzem, hogy mi ezt a szakmát csak most kezdtük. Ez persze nem változtat azon, hogy valóban ki lehet égni, és tönkre lehet menni, hogyha nem vigyáz az ember.

Bántásokat kapnak? Gondolok itt olyan hangokra, hogy „jaj, hát nem lehet így gyereket nevelni”, meg hasonlók…

CsE: Nem kapunk, de ha kapnánk is, az rólam teljesen leperegne, mert ez a mi családunk, a mi életünk, és szülőként pontosan látjuk, hogy mi rossz vagy jó a gyerekeinknek. Eddig ugye arról beszéltünk, hogy mekkora szabadságot ad nekünk és a gyerekeknek is, hogy Andrissal a magunk urai lehetünk, és persze mennyi munkával is jár. A gyerekeink miatt meg azt kellett megtanulnunk, hogy a jelenben legyünk, és ebben sokat segít az is, hogy most Balin élünk. És a gyerekeink is formálnak minket, például látjuk, ahogyan ők rácsodálkoznak a világra, és ez rengeteg kreatív energiát ad. Most épp ott tartunk, hogy a fiunk szemszögéből is keressük a forgatási helyszíneket, és olyan témákról filmezünk, amelyek mindhármunkat érdekelnek.

RTL

Most, hogy már „hivatalosan” is Balin élnek, hogy már nem is Magyarországon van a bázis, hogyan változott meg az, ahogy Magyarországra, a magyarokra, vagy a saját magyarságukra néznek?

STA: A húszas éveink elején volt egy elképzelésünk arról, hogy mi majd itt fogunk élni, meg ott fogunk élni, mindenütt fogunk élni. És aztán úgy alakult az életünk, hogy az év felét mindig külföldön töltöttük a forgatások miatt, több mint tíz éven át. Meg kellett tapasztaljuk, hogy milyen az, amikor az ember túl sokat utazik. Azt éreztük, hogy nem szeretnénk sehol máshol élni, mint Budapesten, mert mindig nagyon jó volt visszamenni oda. Kifejezetten élhető közegnek tűnt a világ nagyon sok pontjáról hazatekintve. Hozzáteszem, mindig viszonylag rövid időt töltöttünk otthon, egy-két hónapot vagy pár hetet, tehát nem az volt, hogy mind a négy évszakot végigéltük ott, és hat hónapon keresztül vártuk, hogy mikor süt ki újra a nap. Egy másmilyen életből visszatekintve láttuk, hogy milyen Budapest és milyen Magyarország, és imádtuk. Rég túl voltunk azon, hogy New Yorkban akarjunk élni, ahol mindenki a pénzt és a sikert hajhássza, és huszonnégy órát akar dolgozni. Dehogyis, legfeljebb az erdőbe szerettünk volna menni, mert annyi emberrel találkoztunk, és annyi történetet hallgattunk meg, hogy csak a természetbe vágytunk. Így találtunk rá a Dunakanyarra, ami nekünk a legszebb, legkedvesebb hely Magyarországon, igazi otthonná vált. De a kislányunk születése miatt kikötöttünk Balin, találtunk egy fantasztikus iskolát, kezdtük úgy érezni magunkat, mintha elköltöztünk volna egy kék zónába, aztán egyre több inspiráló történet jött szembe, amit a következő években szeretnénk elmesélni, és azt gondoltuk, hogy most pár évig itt maradhatnánk.

CsE: És hogy ne kerüljük meg a kérdést: innen visszatekintve Magyarország és Európa sajnos egyre jobban szűkül be, és egyre sötétebbnek tűnik. Nekünk évekig könnyebb volt, picit más fényben láttuk az országot, még azzal együtt is, hogy a strukturális problémákat nem lehetett nem észrevenni – de mindig felültünk egy repülőre és a kontextus a világ volt. Amióta Balin élünk, innen, egy helyből nekem sokkal fojtogatóbb hazagondolnom, hazanéznem, hogy mi történik otthon, meg az egész kontinensen. Egyszer csak elkezdtem azt érezni, hogy hú, lehet, hogy jó, hogy most nem vagyok ott. És ilyen velem nem volt korábban soha. Ehhez hosszabb ideig távol kellett lennem. De nagyon-nagyon szeretünk hazamenni, és biztos, hogy fogunk még otthon élni.

Nemrég a könyvkiadással is ismerkedni kezdtek. A filmes érdeklődésről már beszéltünk, a könyves projektetek terén merre megy az érdeklődésük most?

CsE: Barátainkkal, Tesfay Sábával és Halmos Ádámmal (az Open Books kiadó alapító tulajdonosai – a szerk.) nagyon régóta beszélgettünk könyvekről, de a saját könyvünket még mindig nem merjük elkezdeni írni. Viszont meglepően sok olyan könyv van, amely kifejezetten inspirálta az On the Spot egy-egy epizódját. Alapvetően ezeket fordítjuk le magyarra, mint például A hosszú élet titkait és A hosszú élet ízeit Dan Buettnertől vagy a Várandósságot és a Gyermekágyat a bábánktól, Robin Limtől. Aztán időnként belebotlunk olyan könyvekbe is, amelyekbe egyszerűen beleszeretünk, és ezekből is néha „On the Spot Books” lesz. Ilyen most a Vannak nálad sokkal rosszabb anyák, amit minden anyának melegen ajánlok, mert nálunk az egész család nagyon jót röhögött rajta, és most adjuk ki Bono memoárját, amiről a férjem fog bővebben mesélni, mert az személyes ügy számára.

STA: Nekem ez egy huszonöt éves történet, mert körülbelül a U2-n nőttem fel, de Bonótól hallottam először az afrikai államadósságokról is, amikor azok elengedéséért kampányolt Washingtonban. Azt már a könyvéből tudom, hogy tinédzserként külföldi tudósító akart lenni. Úgy tűnik, nemcsak ő váltotta valóra mások álmát, de valaki az övét is. Könyvkiadóként úgy kellett licitálni erre a könyvre, hogy egy betűt sem lehetett elolvasni belőle, elvileg az is benne volt a pakliban, hogy képregény lesz vagy dalszöveggyűjtemény. Aztán megjött a több mint ötszáz oldalas kézirat. Én mindig is arra vágytam, hogy egyszer beszélgethessek egyet Bonóval, mondjuk egy dublini pubban, de ez a könyv még többet adott. Olyan belső bugyrokig megy le, amire egyszerűen nem számítottam minden idők egyik legnagyobb rocksztárjától: a dühkitöréseitől a házasságán át odáig, hogy a U2 hajszál híján feloszlik, nem is egyszer.

Van magyar vonatkozás is a könyvben: amikor Soros György mindenki előtt megvádolja „jellegzetes magyar akcentusával”, hogy Bono eladta magát egy tál lencséért, mert odaállt George W. Bush mellé, amikor az amerikai elnök bejelentette az első afrikai segélycsomagját, de a segély összege messze eltörpült ahhoz képest, amiért Bono több száz aktivista élén, éveken át lobbizott a Fehér Házban. A történet folytatása évekkel később egy addig soha nem látott egészségügyi intervenció az AIDS ellen, és végül húszszor annyi pénz Afrikának, mint amit Soros egy tál lencsének nevezett.

Ez a sztori is arról szól, ami Bono könyvében is többször előkerül, és amivel mi is tudunk azonosulni: ahhoz, hogy egy platformon legyünk, nem kell egyetérteni mindenben, elég egyetlen közös pont, ha az tényleg baromi fontos mindkettőnknek.

CSE: A harmadik most érkező könyvünk pedig az RTL+-on látható új sorozatunkhoz kapcsolódik, ugyanaz a címe is: Vissza a természethez. Ez egy gyerekkönyv-sorozat első része, és úgy jött, hogy itt Balin a kezünkbe került az eredeti verziója, és annyira szívesen forgattuk a fiúkkal, hogy azt gondoltuk, magyarul is ki kéne kiadni. Emellett pedig most először mások filmjeit is elhozzuk a magyar közönségnek, ugyanis az RTL+-on lesz egy sor dokumentumfilm, amit mi válogatunk erre a platformra. Van, amit előzsűrizés közben találtunk a Monte-Carló-i Televíziós Fesztiválon, ahol évek óta válogatjuk a legjobb tévés dokufilmeket, de más fesztiválok díjnyertes filmjeit is megvettük az RTL-lel közösen. Tehát az On the Spot körül lesz évi tíz olyan külföldi dokumentumfilm, amely a legégetőbb témákkal foglalkozik a világban, a Wagner-osztagtól odáig, hogy kik és milyen körülmények között építették fel a stadionokat a katari vb-hez. Régi álmunk volt egy ilyen válogatást összeállítani azoknak, akik szeretnének dokumentumfilmeket nézni.

STA: Közben pedig negyedik éve forgatunk egy nagyobb lélegzetvételű filmet, mint amilyen a Born in Auschwitz is volt. Mindig nagyon sok ötletünk van évekre előre, és megegyezünk, hogy mit fogunk jövőre csinálni, aztán valami átveszi a helyét, az eredeti ötletet meg elővesszük három év múlva. A legnagyobb mázlink, hogy szabadon csaponghatunk.

Varga Jennifer / 24.hu

Ajánlott videó