Régi szép idők
Aranypolgár, A keresztapa-filmek, Az utolsó tangó Párizsban – csak néhány klasszikus film Hollywood illetve általában a nagy stúdiós filmgyártás aranykorából, amelynek keletkezését nagyszabású mozgóképes projektek énekelték meg vagy éneklik meg hamarosan. A filmklasszikusok mellett a korszak legnagyobb neveit is új életrajzi filmek keltik életre. A Buster Keatonról készülő James Mangold-filmet alig néhány napja jelentették be, de az sem túl régi hír, hogy Audrey Hepburnt Rooney Mara alakítja majd Luca Guadagnino, a Szólíts a neveden rendezőjének életrajzi filmjében.
Még idén láthatjuk majd a Netflixen azt a Blonde címen készülő életrajzi filmet is, amelyben Ana de Armas Marilyn Monroe lesz, de kortársa, Judy Garland életéről is a közelmúltben – na jó, 2020 januárjában, de a járványévek nyomán úgy érezzük, alig pár hónapja történt – volt látható zenés életrajzi film, Renée Zellwegerrel a címszerepben. Mi több, még magyar filmünk is van ebből a trendből: a Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot 2019-ből, mely egy apa-lánya drámán keresztül mesél Kertész Mihályról, azaz Michael Curtizről, és a Casablanca nehézségekkel teli forgatásáról – még ha a rendező szerint nem tudatosan ültek fel a trendre.
A Curtiz keletkezéstörténetét körbefonta valamiféle bájos naivitás, és egyébként számos olyan aspektusát a filmünknek, amit sikerként lehet elkönyvelni, ennek a naivitásnak tudom be. Ilyen az is, hogy azt, hogy ez egy trend, hogy Hollywood saját magáról mesél sztorikat, mi csak menet közben vettük észre
– idézte fel Topolánszky Tamás Yvan, a Curtiz rendezője. Ám akár tudatosan, akár nem, a hollywoodi aranykor, az „Old Hollywood” legnagyobb sztárjai és korszakos filmjei úgy élnek velünk a jelenlegi mozifilmeken, sorozatokban és a streaming-platformok nagyköltségvetű projektjeiben, mintha nem is cirka száz éve született emberekről és ötven-hatvan-nyolcvan éve bemutatott filmekről beszélnénk.
Adná magát a válasz, hogy nincs itt semmi látnivaló, a filmgyártás mindig nosztalgikus volt, a retró pedig – értelmezzük azt akár húsz, akár száz évre visszamenőleg – ennek nyomán örökké virágzik. Az életrajzi és a múlt nagy teljesítményeit ünneplő filmek nem divatba jöttek, hanem soha ki sem mentek a divatból – valóban van ebben valami. De mégis, a nagyságrend és a témaválasztás – hogy specifikus szakterület jól körülhatárolt korszakának hőseiről szólnak e filmek – arra utal, többről van szó, mint egyszerű nosztalgiáról.
Dafke
Sokkal valószínűbb, hogy ha tudat alatt is, de a szakma így próbál finoman szembe helyezkedni az aktuális szórakoztatóipari trendekkel, és visszaépíteni valamit önnön kultuszából. Persze bizonyos értelemben nosztalgia ez is egy másik, szebb kor felé, de itt nem csak úgy önmagában áll ez a nosztalgia, hanem valamivel szemben. Hogy mi ez a valami? Nos, hosszú a lista, lehet választani.
Kezdésnek itt van mindjárt az a tény, hogy beköszöntött a streaming-forradalom, és a verseny minden eddiginél nagyobb lett. Ez persze együtt jár jelentős mértékű hígulással – mennyiség versus minőség, ugye –, ugyanakkor a szerzői filmek gyártásának demokratizálódásával is, melynek révén a streaming-szolgáltatók, akik alternatívákat is jelentenek a filmterveikkel házaló, és esetleg a nagy, régi stúdiókról lepattanó alkotóknak, időnként tagadhatatlan belenyúlnak a tutiba.
Az eredendően sznob filmfesztiválok egy ideig még tartották magukat, de lassan még a legnagyobbak is megadták magukat a streamerek gyártásában készült alkotásoknak. A régi Hollywood élet-halál-ura stúdiórendszere komoly gyomrost kapott ezzel. Innen nézve érthető, hogy az aranykor felidézésére ekkora igény mutatkozik. Ebben pedig az idősebb és a legfiatalabb nézőgeneráció szépen össze tud kapcsolódni: az ötven pluszos vagy éppenséggel nagyszülőkorú generáció eredendően örömmel fogadja ezeket az alkotásokat, a Z generáció pedig, néhány nagy hatású idolnak köszönhetően – Lady Gaga például gyönyörűen ismertette meg a tiniket e korszak zenei klasszikusaival – találhat utat ehhez az időszakhoz.
A Curtiz rendezője szerint ezek a visszanyúlások a múltba sokszor korszakhatárokat jelölnek ki.
Például amikor az ’50-es évek közepe-vége felé lezárult egy nagy hollywoodi korszak a Ben Hurral és társaival, akkor egyértelmű volt, hogy elfáradt a közönség ezekben a nagy cinemascope csodákban, és hogy valami másra, valami frissre van szüksége. Lehet, hogy most is erről van szó: elképzelhető, hogy a moziba járó közönség egy része kicsit belefáradt a szuperhősös franchise-okba, és nekik kellemes nosztalgia-élmény egy Old Hollywood-film, főleg, ha van ide kapcsolódó filmes élményük gyerekkorukból
– mondta erről a 24.hu-nak Topolánszky. Része lehet ennek a folyamatnak az is, hogy az utóbbi tíz-húsz év filmipari hangsúlyeltolódásai kitermelték az igényt az ellenpontozásra. Konkrétan a szuperhősmozikról és úgy általában a látványfilmes franchise-okről van szó, amelyek már csak számosságuk okán is leuralták a mozipiacot, hiszen évi három-négy Marvel, hasonló számú DC szuperhősfilm, az aktuális Halálos iramban, Star Wars, Transformers és dinoszauruszos szörnyfilm mellett már hely sem nagyon marad a forgalmazási naptárban.
Blockbusterekre, persze, ahogy általában a könnyed és látványos eszképizmusra, igény mindig lesz, továbbá tény az is, hogy franchise-filmek is felmutathatnak komoly szakmai teljesítményeket – ám az utóbbi években egyre többen vannak azok, akik érdemeik elismerése mellett is kezdik unni a csilliomodik szuperhősmozit. A régi Hollywoodot idéző filmek ezekkel szemben remek alternatívát kínálnak arra, hogy a néző elmerengjen azon, hogy a régmúlt korokban nemcsak sok szempontból egyszerűbb volt az élet, de egész más volt a filmnyelv is. A vágások kevésbé pörögtek stroboszkóp-gyorsasággal, a színek lágyabbak voltak, a kép szemcsésebb, a történetek között több volt a személyközi dráma, mint a bolygó- és dimenzióközi háború, és a színészek is jobban hasonlítottak a hétköznapi emberekre, mint teljes testi potenciáljukat csúcsra fejlesztett félistenekre.
Restanciák
A régi Hollywoodot idéző filmek trendjére ugyanakkor egy, az előzőekben elhangzottakkal ellentétesnek tűnő folyamat is indokot adhat: Hollywood kissé megkopott fényű csillagának kifényesítése helyett épp ezen csillagok földre rángatása.
és ahogy eljött az idő arra, hogy mesélni kezdjünk a világháborúkról, a holokausztról, a rabszolgatartásról, a szegregációról, az AIDS-járványról vagy a nőelnyomásról, úgy eljöhetett annak is az ideje, hogy Hollywood elkezdjen elszámolni önnön múltjának árnyaival.
Ilyen árnyakból pedig akad szép számmal, ráadásul az utóbbi évek közbeszédében, szakmai párbeszédeiben mindegyik kapcsán el is indult a tudásmegosztás – ejha, de kedvesen fogalmaztam, pedig konkrét botrányokról van szó. Harvey Weinstein és a metoo-ügy nyomán Hollywoodnak szembe kellett néznie a hatalmi és szexuális visszaélésekkel, amelyek átszőtték a szakmát. A nők, a színesbőrűek, LMBTQ emberek, fogyatékkal élők és általában az elnyomottak és a kisebbségek reprezentációjával kapcsolatos viták a nagy díjátadók kapcsán hasonló önvizsgálatra kényszerítette az álomgyárat.
Apropó díjátadók: az Oscar-gála évek óta csökkenő nézettsége, a Golden Globe-ot gyakorlatilag elsöprő HFPA-botrány felvetette a díjátadók szakmaiságával, a filmmarketing etikusságával kapcsolatos aggályokat, amelyek szintén adtak némi okot arra, hogy Hollywood komolyabb gondolkodásba kezdjen. És bár nyilván és ennek eredménye is az álomgyár múltját feldolgozó filmek sora. Csak remélni tudjuk, hogy a készülő filmek nem festik rózsaszínre a sokszor messze nem meseszerű múltat: a Judy például már fel-felvillantotta az Óz, a csodák csodája forgatását és azt, hogy mennyire problémásan bánt a gyereksztár Judy Garlanddal a stúdió, kár lenne nem folytatni ezt a munkát. Az utolsó tangó Párizsban forgatásáról készült filmből például aligha hagyható ki az a már jól ismert tény, hogy a mozi egyik kulcsjelenetében valódi nemi erőszakot látunk.
A magasságos IP
A fentiek mellett ugyanakkor van egy jóval prózaibb indoka is Hollywoodnak arra, hogy saját aranykoráról meséljen, ez pedig nem más, mint egy apró mozaikszó, az IP, avagy intellectual property, azaz a szellemi tulajdon, ami alatt a már létező alkotások adaptációját, újragondolását, vagy azokról bármilyen formában újabb és újabb bőrök lehúzását jelenti. Az IP mint jelszó, persze, nem új jelenség, hanem gyakorlatilag megszületése óta fontos jelszava a filmiparnak, ám a streaming-forradalommal, a moziba járási kedv csökkenésével, a franchise-filmek egyeduralmával járó megnövekedett verseny minden eddiginél jobban felfokozta a fontosságát.
Ezen az alapon készül el filmes vagy tévésorozatos feldolgozása rövid úton minden valamire való bestseller-könyvnek, kap aztán újabb és újabb folytatásokat, alkalmat adva többek között A könyv sokkal jobb volt című cikksorozatunk rendszeres folytatására. Ugyancsak az IP szentségére hivatkozva képes addig zsonglőrködni képességeivel Hollywood, hogy egy olyan, alig füzetnyi kiegészítő kiadványból, mint a Legendás állatok és megfigyelésük, nem egy, nem kettő, hanem a jelenlegi tervek szerint öt (!) óriási költségvetésű nagyjátékfilmet présel ki a Warner. Bár volt gyakorlatuk: A hobbit egyetlen nem túl hosszú mesekönyv eredetijéből is képesek voltak három igen hosszú mozifilmet kisajtolni.
Ezzel a szellemitulajdon-kényszerrel, bizony, a régi Hollywoodról szóló filmek és sorozatok trendje is összevág, sőt, tulajdonképpen nehezen tudnánk metább szellemitulajdon-projektet kitalálni, mint amikor hollywoodi filmet készítenek egy ős-hollywoodi film készítéséről. És persze ott van még egy dolog: Hollywood története egyszerűen van olyan hosszú és gazdag, hogy akadnak benne szép számmal valóban elmesélésre érdemes történetek jól ismert vagy éppenséggel ismeretlen hősökről.
