Könnyen lehet, hogy David Fincher apja szerelmes volt Pauline Kaelbe. Csak messziről, plátói módon, tekintve, hogy a kaliforniai San Anselmo, ahol a szabadúszó újságíróként dolgozó Jack Fincher a családjával élt, nagyon messze van New Yorktól, Kael otthonától. Annyi biztos, hogy a hetvenes évek legnagyobb tekintélyű amerikai filmkritikusának egyik esszéje olyan erős hatással volt Jack Fincherre, hogy forgatókönyvet írt belőle. Filmkritikus azóta sem kapott ekkora bókot, pláne, hogy a forgatókönyvből végül, viszontagságos évtizedek után elkészült a film: a 2003-ban elhunyt Jack Fincher fia, David vitte filmre, nagyjából negyedszázados alkotói küzdelem árán.
Kael amellett érvelt nevezetes cikkében, hogy az Aranypolgár, amelyet számtalan alkalommal szavaztak meg minden idők legjobb filmjének, valójában nem is Orson Welles filmje. Persze, ő a rendező, de az igazi szerző a forgatókönyvíró, Herman J. Mankiewicz, a nagy stúdiók alkalmazottjaként magát módszeresen a halálba vedelő kismester, aki az Aranypolgárba sűrítette személyes élettörténetének és hollywoodi tapasztalatainak legmélyebb tanulságait, hogy aztán megfeszített munkájának gyümölcsét kisajátítsa az önimádó és zsarnoki filmrendező.
Kaelnek több oka is lehetett, hogy megírja ezt a cikket. Vitába szállt egy másik filmkritikussal, Andrew Sarrisszel, aki következetesen a rendezők szerzői jelentősége mellett érvelt; formálni akarta az amerikai filmtörténet kánonját, és főként provokálni szeretett volna, ahogy mindig. Minden jel arra mutat, hogy Welles és Mankiewicz esetében tévedett. A filmtörténészek egybehangzó álláspontja szerint az Aranypolgár forgatókönyvének végleges változatában mindkettejük munkája benne van, Welles igenis jelentős módosításokat hajtott végre Mankiewicz első, nagyjából négyórás filmet ígérő könyvén. Ám kit is érdekel a forgatókönyv, ez a szomorú, mindössze önnön átmenetiségében létező betűhalom? A lényeg a film, annak pedig az Aranypolgár csodálatos és megismételhetetlen – méltán lehetett rá büszke Welles és Mankiewicz is.
Az ember, akinek mindene megvolt, de mindent elvesztett
Az Aranypolgár elkészítéséről már akkor legendák keringtek, amikor a film moziba került. Az eltelt nyolcvan évben Orson Welles első nagyjátékfilmjéről nagyjából mindent elmondtak és leírtak, amit csak lehetett. Az Amerikai Filmintézet szerint a valaha készült legjobb amerikai filmről van szó, a Sight & Sound folyóirat tízévente elkészített, e nemben a legtekintélyesebb toplistáját minden idők legjobb filmjeiről 1962 és 2012 között vezette az Aranypolgár.
Miért vált ennyire kivételes klasszikussá pont ez a film? Ennek több oka van, de Fincher filmje apropóján koncentráljunk csak a keletkezéstörténetével összefüggő magyarázatra. Közmegegyezés szerint Herman J. Mankiewicz ötlete volt, hogy a mesés vagyont öröklő, nagyon magasra jutó, majd az életét magányosan és boldogtalanul bevégző főhős, Charles Foster Kane alakját William Randolph Hearstről, a 20. század egyik legbefolyásosabb médiamoguljáról mintázza. Hearstnek a tulajdonában lévő újságok és más intézmények miatt jelentős politikai hatalma volt, és a filmiparban is befolyásos figurának számított – kiváltképp az MGM stúdió vezetőjével, Louis B. Mayerrel volt szívélyes kapcsolatban. Mayeren keresztül ismerkedett össze Hearsttel a stúdió alkalmazásában álló Mankiewicz is, aki a harmincas években elmaradhatatlan vendége volt a médiamágnás partijainak. Ezeket kaliforniai kastélyában, San Simeonban rendezte, amely az Aranypolgár Xanadujának mintáját is adta.
De Mankiewiczet nemcsak Hearst fényűző otthona inspirálta a film írása közben, hanem a férfi élete is. Hearst és Kane élettörténete számos ponton mutat egyezést, ám a laptulajdonost leginkább az bőszítette fel, hogy Kane és a nála sokkal fiatalabb szeretője, Susan Alexander kapcsolatát nyilvánvalóan Hearst és Marion Davies színésznő kettőse ihlette. Hollywood-szerte azzal is mindenki tisztában volt, honnan ered Kane féltve őrzött titkának, a Rózsabimbónak az elnevezése, Hearst ugyanis barátnője vagináját becézte így. Ez már végképp sok volt a médiamágnásnak: miután sikertelenül próbálta meg elérni, hogy az Aranypolgárt ne mutassák be, a premier után az ő lapjaiban egy sor sem jelenhetett meg a filmről. Számos cikket közzétett ugyanakkor, amelyben Wellest veszélyes felforgatónak és kommunistának állította be. A film végül anyagilag meg is bukott, de a szakma elismerte: kilenc Oscar-jelölést és egy díjat kapott, és azonnal klasszikussá vált.
A stúdiók kegyeltje és rabszolgája
Valójában David Finchert sem az érdekelte, hogy mozgóképen bizonygassa, Mankiewicz – becenevén Mank – az Aranypolgár igazi zsenije. Inkább a harmincas-negyvenes évek hollywoodi filmiparáról szerette volna megragadni a benyomásait, és rámutatni, hogyan érvényesülhettek vagy mentek tönkre a szigorú intézményi keretek között az alkotók, akiket szabadságuk, tehetségük és függetlenségük miatt alkalmaztak a stúdiók, majd pontosan ezekből a tulajdonságaikból nem kértek. Aligha meglepő, hogy a mai filmstúdiók nem csaptak le egy ilyen bennfenteskedő, bagó- és likőrszagú történetre, amely ráadásul éppen őket, az ő rendszerüket illeti kritikával. A hírek szerint Fincher sem volt hajlandó kompromisszumokra, például nem engedett abból, hogy fekete-fehérben forgasson. Így aztán a Mank a kilencvenes évek közepe óta gyarapította a meg nem valósult filmek népes táborát. Mindaddig, amíg Fincher irodájába be nem nyitottak a Netflix munkatársai, hogy ráöntsenek egy táska pénzt a rendezőre.
Fincher tehát végül elmesélhette Herman J. Mankiewicz mérsékelten izgalmas történetét. Manket törött lábbal, gézbe bugyolálva látjuk először, amint autóbalesete után lefektetik egy takaros víkendház betegágyára. Ott kell megírnia a forgatókönyvet, amit a frissen Hollywoodba szerződött csodagyerek, a színházi rendezőként és rádiós műsorvezetőként máris országos hírű Orson Welles rendelt meg tőle. 1940-ben járunk, a folytatásban pedig visszapillantunk a harmincas évekbe, mikor Mank megismerte William Randolph Hearst médiamágnást, az Aranypolgár főhősének mintáját, majd pedig rájött, hogyan teszi tönkre a tisztességes embereket a hollywoodi stúdiórendszer.
Pokoli nehéz úgy írni a Mank történetéről, hogy az érdekesnek tűnjön. Egy középkorú férfi küzdelme az alkoholizmussal? Egy művész törekvése, hogy remekművet alkosson? Egy filmipari munkás szembesülése főnökei lelketlenségével? Ezekből a témákból külön-külön erősebb filmet lehetett volna készíteni, mivel úgy egyértelmű lett volna a film fókusza. Fincher viszont mindhárom kérdésről igyekszik kifejteni a véleményét. Emiatt a Mank életrajzi filmnek túl felszínes marad.
Az Aranypolgár elkészítéséről szóló moziként pedig a Mank vészesen egyoldalú, legfőképp azért, mert Wellest mindössze karikatúraként ábrázolja (Tom Burke alakításán egyébként a rendező jót mulatna, majd másnapra elfelejtené).
Úgy tűnik, Finchert elsősorban az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lavírozhat egy alkotó ember évtizedeken át egy olyan rendszerben, amely végső soron megbünteti alkalmazottai autonómiáját. Mank szórakoztató cinizmusa akkor adja át a helyét valódi érzelmeknek, amikor 1934-ben az őt alkalmazó MGM stúdió beszáll a kaliforniai kormányzóválasztási kampányba, méghozzá a republikánusok oldalán, és a baloldali jelölt, Upton Sinclair lejáratása érdekében hazug propaganda-híradókat kezd gyártani. Ez felháborítja Manket, kollégái közül viszont van, aki az életével fizet a hazugságokért. A főhősnek elege lesz feletteséből, Louis B. Mayer stúdióvezérből és annak szövetségeséből, a roppant hatalmú Hearstből is. Idősebb és ifjabb Fincher története szerint ellenük, illetve elsősorban a médiacézár ellen írja meg vádiratát az Aranypolgár forgatókönyvében.
Majd a Netflix ad rá pénzt
A Mankben tehát folyton cigarettázó, bepiált középkorú férfiak vitatkoznak a kommunizmusról, valamint saját szorongásaikról, amelyeket főleg az táplál, hogy egyszerre érzik magukat kivételezettnek és kiszolgáltatottnak. Világos, hogy Finchernek ez személyes ügy: túl számos sikeren és néhány kudarcon a Harcosok klubja alkotója még mindig a disznófejű kapitalisták pénztárcájából kénytelen forgatni, és ez már így lesz mindaddig, amíg a fősodorban marad. Miért is ne fogná a Netflix pénzét, és forgatna egy filmet erről a dilemmáról az apja forgatókönyvéből?
Az is érthető, hogy a Netflixnek miért éri meg a Mank. A kortárs Hollywood más fontos rendezői, Scorsese, Cuarón, a Coen testvérek vagy Soderbergh után Finchert is beilleszthetik a gyűjteményükbe. Jövőre megint kapnak egy-két Oscar-jelölést, mondjuk Erik Messerschmidt glamúros fekete-fehér képeiért meg Gary Oldman alakításáért, aki nem játszik fantasztikusan, de rosszul sem, mivel ő Gary Oldman. A cég így egyre közelebb kerül ahhoz, hogy Hollywood legfontosabb filmstúdiója legyen, ha nem az máris. Természetesen pont olyanok ők ma, mint a Mank filmmoguljai régen, de az irónia nem érdekli a Netflixet, csak a presztízs meg az előfizetők.
Örüljünk tehát, hogy a Mank elkészült, és David Fincher csinálhatott egy olyan filmet, amire manapság nem szokás pénzt találni.
Csak egyetlen dolgot sajnálhatunk. Mit is mondott Orson Welles Herman J. Mankiewiczről?
Senki nem volt nyomorultabb, keserűbb és viccesebb, mint Mank… az önpusztítás tökéletes emlékműve.
Mennyi szenvedélyt és érzelmet ígér Welles mondata, és mennyire hiányzik ez a Mankből!
Mank (2020), 131 perc. 24.hu értékelés: 7/10
