1.
„Mi a neved?” – kérdezte a pap, és a homlokomra tette a kezét.
„Iszkandar” – feleltem.
„Nem magát kérdeztem, hanem az ördögöt.”
Az ördög nem felelt. Hallgattam. A helyzet kezdett egyre kellemetlenebbé válni.
Este tíz óra volt a sziklatemplomban. A karzat sárga lámpafényben úszott, hideg szél fújt a sivatag felől. Felhozta odalentről a nyomornegyed rothadó szemétszagát.
A mögöttem álló megszállottak méltatlankodni kezdtek. Lopva hátranéztem. A sorban közvetlenül mögöttem álló nőnek szikrázott a szeme a gyűlölettől, és dobogott a lábával.
Nem volt időm semmit sem mondani, mert a pap a kezében lévő másfélliteres palackból pofánöntött. Váratlanul ért a dolog. Nem sajnálta az öreg a szenteltvizet, jutott belőle a fejemre, az ingemre, de még a nadrágomra is. Úgy álltam ott, mint aki behugyozott.
Látva a zavaromat, a pap keresztet rajzolt a homlokomra, majd gyengéden odébb tolt. A helyemre a haragos nő ugrott. A pap a fejére tette a kezét, mire a nőnek úgy rándult össze a teste, mintha áramot vezettek volna belé. A sziszegését visszaverték a sziklafalak. A jó és a rossz gigászi küzdelme zajlott mögöttem, miközben sétáltam fel a templomból kivezető lépcsőkön. Nem foglalkoztam vele, igaz azért voltam ott, mert akkoriban semmivel sem foglalkoztam. Meg akartam szabadulni a fekete kutyától, és az ördögűzés remek ötletnek tűnt. „Ártani legalábbis nem árt” – gondoltam.
Baljós érzéseim voltak, ahogyan mentem kifelé a templomból. Kétségbeesetten reméltem, hogy változott valami. Hát, kurvára nem változott. A templom bejáratánál ott várt a ronda nagy kutya, pokoltűzzel a szemében.
„Esetleg leugorhatnál a szikláról” – mondta.
Nem válaszoltam semmit, csak elindultam lefelé a szerpentinen. Az ember nem beszélget metaforákkal.
2.
A fenti bevezetőből bizonyára rájött a kedves olvasó, hogy ennek a tárcának a témája a depresszió. Manapság a depresszió ábrázolásának divatja van a szépirodalomban. Sorra születnek a segíts magadon könyvek, pokoljárás-történetek és egyéb értekezések a témában, nagy is rájuk a kereslet. Nem véletlenül. A statisztikai adatok alapján Magyarország lakosságának hét százaléka szenved depresszióban. Ez azt jelenti, ha a reggeli csúcsban felszállunk a villamosra, egészen biztosan együtt fogunk utazni néhány emberrel, aki kétségbeesetten küzd azért, hogy találjon valamit, amiért küzdhet.
