Az elmúlt évtizedekben a fővárosba érkező turisták többsége számára a gyógyfürdők kihagyhatatlan célpontnak számítottak, hiszen a Széchenyi, a Lukács és a Gellért vonzereje olyan erőssé vált a két világháború között, hogy azt a szocializmus évtizedei sem tudták megtépázni. Ám a Magyarországra érkező külföldieknek hosszú időn át eszébe sem jutott, hogy Buda, Pest, vagy a vidéki városok fürdőinek meglátogatását is be kellene illeszteniük a programba, hiszen a hazai fürdőkultúra a török kiűzése után közel kétszáz éven át alig létezett.
A nagy változást a XIX. század utolsó harmada, az ország, illetve Budapest rohamos fejlődése hozta: fürdők egész sora épült, illetve újult meg, a két világháború közti időszakban pedig a főváros egyik legfontosabb célja az volt, hogy a külföldiek ne egyszerűen csak szép városként tekintsenek Budapestre. A városvezetés mindent megtett ennek érdekében, hiszen a főváros 1930-tól büszkén viselte a fürdőváros címet, néhány évvel később a Rudas, a Gellért, illetve a mai Rác-fürdő állami kézbe került, sőt, 1937-ben az első Nemzetközi Fürdőváros Kongresszust is Budapesten rendezték meg.
Az építészek mindennek apropóján egész fürdőnegyedet, vagy legalább nyitott és fedett medencéket, gyógyszállót és művészházat képzeltek el az alacsony, kopott házakból állt Duna-parti Tabán helyére, álmaik azonban az ehhez szükséges pénzügyi háttér hiánya, illetve a második világháború miatt nem váltak valósággá.
A remény a Rákosi-érában sem tűnt el, a tervezett negyed helye azonban jóval északabbra csúszott, hiszen a két állami tervezőintézet, a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) és a Középülettervező Vállalat (KÖZTI) építészei a Margit hídtól északra fekvő Császár- és Lukács-fürdőt helyezték volna a középpontba.
A Magyar Nemzet által monumentálisnak nevezett terv az akkori műemléképületek megtartása mellett, számos bontás, illetve átalakítás árán érte volna el a célt, aminek több, összesen közel kétezer ággyal rendelkező modern kórház is részét képezte volna. A cikkben egy
illetve arról is szó esett, hogy a tervezők a pihenni vágyó vendégek, illetve a páciensek nyugalma érdekében a Kunfi Zsigmond (ma Frankel Leó) utca teljes forgalommentesítését tartották az egyedüli jó megoldásnak.
A várható autótömeget az építészek tehát egyedül a Duna-parton szerették volna látni, de azt is csak addig, míg nem gyűlik össze elengedő pénz a felszíni útvonal egy rakpart alatt futó alagúttal való kiváltására.
Helytelen ugyanis, hogy a fürdőcentrum területét zajos közlekedési ér válassza el a vele szemben lévő és természetes folytatását alkotó Margit-szigettől
– olvasható a cikkben.
A tervezők a Lukács-fürdő a folyó felé néző historizáló szállodaszárnya, illetve a Császárfürdő körbeépítésével számoltak: ide képzelték el a rehabilitációs intézetet, illetve az ortopédiát, mégpedig úgy, hogy a XVI. században született Veli Bej Fürdőjét kiszabadítják az azt körülvevő épületek közül, így az a járókelők, illetve autóval közlekedők számára már távolról láthatóvá válik.
Hasonló változást terveztek az utcától akkor téglafallal elválasztott Malomtó esetében is, aminek határára üvegfalat akartak emelni, de a tó és a fürdő (történetét korábban hosszú cikkben mutattuk be) rendezését is javasolták.
A nyilvánvaló pozitívumok mellett sajnos azonban az értelmetlen pusztítás sem maradt volna el: a tervezett reumakórház háromemeletes főépületével helyettesítették volna a Lukács-fürdő Frankel Leó út felőli épületét, hiszen annak
neoromantikus homlokzata teljesen korszerűtlen és semmikép sem illeszkedik a műemléki környezetbe.
Az utca másik oldalán visszabontásokat terveztek: a magasabb épületek felsőbb szintjeit az azok környezetében álló romantikus, vagy szimplán csak alacsonyabb házak párkánymagasságáig radírozták volna ki, ezzel azonban nem csak épített értékeket, de aranyat érő lakóterületeket is elveszítettek volna.
A Gül baba utcai épületek mindegyikét védelmét, a türbét körülvevő, a háborús sérüléseiből 1959-re kigyógyított (majd tizenöt évvel később felrobbantott) Wagner-villa török hódoltsági múzeummá való alakítását, illetve a József-hegy kilátóteraszos vendéglővel való fejlesztését szorgalmazó tervcsomag ebben a formában végül sosem vált valósággá, pedig a következő években azokat jócskán továbbfejlesztették.
A Magyar Építőművészet című szakmai lapban röviddel a forradalom kitörése előtt bemutatkozó, Polonyi Károly (1928-2002) által jegyzett tanulmány sokkal kiforrottabb ötleteket mutatott be, a korábbi tervek számos elemét azonban adaptálta: szerepelt benne a villamosok és autók a Frankel Leó utcából való kiűzése, illetve a Császár-fürdő melletti terület fejlesztése, ahová a később Ybl-díjjal is kitüntetett tervező
A változások ennyiben persze nem álltak volna meg, hiszen Polonyi az Irgalmasrend a budai hídfő mellett álló kórházán új emeletet, Duna felé eső oldalán pedig egy pilléreken álló, tetőkerttel is kiegészített szárnyat látott volna szívesen, ami alatt átsétálva az emberek a kórházkertből azonnal a Duna felé néző parkba, vagy néhány pillanat alatt a Lukács-fürdő melletti bérház helyén nyújtózó, ivókúttal, bazárral, illetve méretes presszóval szegélyezett sétányra juthattak volna.
Az igazi átalakulás a parkosítani kívánt József-hegy oldalában valósulhattak volna meg: a teniszpályák
az étterem, illetve a kiváló panorámájú kávéház felé a város vérkeringésébe visszatérő Malomtó mellől egy sikló vitte volna fel a vendégeket, akik minden bizonnyal a szomszédos Gül baba türbéjére, illetve az azt körülvevő, fürdőügyi múzeummá alakított villára is kíváncsiak lettek volna.
A fürdőnegyed-álom legfontosabb eleme a budai alsó rakpartot érintette, hiszen Polonyi a Frankel Leó úttal együtt azt is elzárta volna a forgalom elől:
A hegy, illetve a Duna-part élettel való megtöltésének ötlete – a környék képét gyökeresen megváltoztató hoteltoronnyal ellentétben – akár jól is elsülhetett volna, a Margit utca értékes épületeket rejtő házsorának teljes eltüntetése, majd társasházakkal való helyettesítése azonban eltörölte volna a XIX. századi Buda falusias képét őrző házakat, illetve szomszédait.
A tanulmányban, illetve a korábbi KÖZTI- és BUVÁTI-tervekben leírt meglátásoknak az elmúlt közel hetven évben szerencsére csak egy része vált valóra: előbb a Malomtó mellett jött létre egy kávézó és étterem (a fürdő és a tó helyzete azonban továbbra is megoldatlan, az eredeti épület egy részét pedig 1969-ben lebontották), amit előbb a rendszerváltásig jól működő, majd kibelezett vázzá alakult – ma már luxustársasházként működő – rózsadombi SZOT-szálló (1971), az elmúlt években többször is felújított Császár-Komjádi Sportuszoda (1976), a Veli Bej Fürdőjét az utca felől továbbra is elrejtő új irgalmasrendi kórházépület (1989), illetve az intézmény a Margit híd melletti bővítése követett.
A veszteséglista ennél szerencsére sokkal rövidebb: a bontani kívánt részek két kivételtől – a néhány éve eltűnt, társasházzal helyettesített Margit utca 9-től, illetve a két és fél évszázadot élt Margitkert vendéglőnek otthont adott Margitkerttől – eltekintve ma is állnak, a türbét, illetve a mellőle eltűnt villát pedig a török vezető felé való gesztussal felújították, illetve visszaépítették.
Bulinegyedet a sír köré!
Az oszmán író-költő, Gül baba síremléke évszázadok óta a legészakibb török zarándokhely, ez azonban nem zavarta azt a maroknyi álmodozót, aki negyven évvel ezelőtt úgy döntött, hogy szórakoztatónegyedet hoz létre a Margit utca és a türbe közti területen, ahol az épületek négyötödét a magyar állam szanálásra jelölte ki.
A grandiózus, de az építési engedélyig sem eljutott terveket korábban hosszú cikkben mutattuk be.
