Azért lettem rád kíváncsi, mert te vagy az egyetlen fehér a teremben – vallotta be kaján mosollyal Yusuf, az Egyesült Arab Emirátusok egyik legnagyobb napilapjának 60 körüli tudósítója, hogy miért szólított le a Sardzsai Nemzetközi Könyvvásár (SIBF) sajtószobájában. Körbenézve konstatáltam, hogy igaza van: a zajos, zsizsgő teremben az arab világ, Afrika és India több tucatnyi újságírója serénykedett, hogy befejezze aznapi cikkét, videóját, így kelet-európai sápadtságommal látványosan kilógtam a sorból. Ebben a pillanatban éreztem át igazán, amivel persze addig is tisztában voltam: itt most tényleg én vagyok a távolról jött idegen, akit kíváncsi tekintettel méregetnek olykor.
A november elején 40. alkalommal megnyitott sardzsai könyvvásár amúgy is tökéletes alkalmat kínál arra, hogy más nézőpontból csodálkozzunk rá ugyanazokra a kérdésekre és folyamatokra, amikre Európából is szoktunk. A Dubajjal gyakorlatilag egybenőtt, de másik Emírséghez tartozó Sardzsa városa kevésbé ismert felénk, mint luxus-felhőkarcolókkal teleszórt szomszédja, itt a turizmus mellett a kultúrára fektetik a legnagyobb hangsúlyt. Az emírség uralkodójának, Dr. Sultan bin Muhammad Al Qasimi sejknek is feltett szándéka, hogy Sardzsát tartsák az arab világ kulturális fővárosának.
A hatalmas, tengerparti Expo-csarnokban megtartott vásáron a Covid ellenére is óriási a pezsgés, egymást érik a könyves standok és az izgalmas programok. A könyvvásár elnöke egy szűkkörű sajtóbeszélgetésen elmondta, itt nincs semmiféle cenzúra, bármilyen könyv jöhet, politikai vagy vallási tartalomtól függetlenül, egyedül a pornográfiára vonatkozik tiltás. Ezt az állítást nehéz volna egzakt módon igazolni – Salman Rushdie-könyveket mindenesetre nem találtunk a vásár címlistájában –, viszont a nyitott szellemiséget alátámasztják a látottak: a programba ugyanúgy belefér a költészet, a politika és a robotika, mint panelbeszélgetések sora a női szerepek megreformálásáról vagy épp a nyugaton terjedő iszlamofóbia lehetséges okairól.
Ez utóbbi téma a helyiekkel folytatott magánbeszélgetésekben is rendre felmerül. A cikk elején említett Yusuf például megtudva, hogy magyar vagyok, egyből lelkes felsorolásba kezdett: „Ó, Hungary, Pest, Buda, Puskás…”, majd még mindig mosolyogva nekem szegezte a kérdést, hogy miért utálja annyira az országom a muszlimokat. Ez végül egy hosszas beszélgetésbe torkollt Európa és az iszlám kapcsolatáról, kölcsönös előítéletekről, gyarmati múltról, a vallások vándorlásáról és arról, hogy miért formálja minden nép a maga képére a gyakran távoli vidékekről importált isteneit. Érdekes volt élőben megtapasztalni, hogy az iszlám világból nézve sok dolog mennyire más fénytörésben tűnik fel, ami nem csak elmérgesedő konfliktusok, de akár termékeny párbeszéd forrása is lehet.
Erre a kultúrák közti párbeszédre kínál tökéletes alkalmat a könyvvásár, amit igazol az is, hogy az első napot a friss Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah szereplésével zárták. A zanzibári születésű, de Canterburyben élő író életműve ugyanis nagyrészt épp a kultúrák közti átjárásról, az elvándorlásról, az ezzel járó lehetőségekről és nehézségekről szól. Költői hangvételű regényei bemutatják a kolonizáció hatásait, akárcsak a menekült létet, nem eltagadva a honvágyat és a beilleszkedés gyötrelmeit. Gurnah a 60-as évekbeli zanzibári forradalom után tinédzserként hagyta el hazáját, azóta Angliában él és alkot. Díjazása októberben szinte mindenkit meglepett, beleértve őt magát is, mert neve nem szerepelt a Nobel-esélyesek évről-évre keringő listáján. Sardzsai fellépésén is elmesélte, hogy egyáltalán nem számított az elismerésre. Olyannyira nem, hogy először telefonbetyárkodásnak hitte a svéd akadémia megkeresését arra gyanakodva, hogy valaki gúnyt akar űzni belőle. Előbb-utóbb azért sikerült meggyőzni, hogy erről szó sincs, tényleg ő 2021 irodalmi Nobel-díjasa. A történteket láthatóan azóta is próbálja feldolgozni.
A könyvei stílusához hasonlóan kifinomult és visszafogott Gurnah amúgy nem olyan alkatnak tűnik, aki lubickol a rázúduló figyelemben. Mint mondja, az tette igazán boldoggá a bejelentést követően, hogy látta, milyen sok embernek okozott ez örömet a világ legkülönbözőbb részein. Úgy tűnik, az ő kevert identitásában mind találtak valamit, amivel azonosulhatnak.
Amúgy pályája kezdetén Gurnah bőven megtapasztalta az elutasítottságot is: első regényén több mint tíz évig dolgozott, közben sorra dobták vissza a könyvkiadók, és emiatt egy hajszálon múlott, hogy már az indulás előtt feladja a dolgot. Gurnah Sardzsában kifejtette egyszerű ars poeticáját is: írás közben mindig arra törekszik, hogy a lehető legvilágosabban és leghitelesebben közölje gondolatait, és már a fejében hallja, amikor egy mondat hamisan szólal meg. Az a Nobel-bizottság indoklásából is kiderül, hogy a díj odaítélésében fontos szerepet játszott az is, hogy Gurnah úgy látja, hogy Európa paranoid módon reagál a menekülthullámokra, de bízik benne, hogy az irodalom és a jól elbeszélt történetek hidat verhetnek az eltérő emberi élettapasztalatok közé, így mérsékelve az előítéleteket. Abdulrazak Gurnahval a könyvvásár második napján készítettünk rövid interjút.
∗
Mesélte, hogy mennyire váratlanul érte a Nobel-bejelentés. Egy ilyen díj, gondolom, felforgatja az ember életét, de most arra lennék kíváncsi, hogy vajon változtat-e bármit az alkotás folyamatán. Könnyebb vagy nehezebb lesz írnia ezután?
Még nem tudom. Az biztos, hogy mióta megkaptam a díjat, egy betűt nem tudtam írni, mert az időm nagy részét elviszi, hogy levelekre válaszolok vagy újságírókkal, kiadókkal beszélgetek. Úgy fest tehát, hogy pár hónapig mindenképp nehezebb lesz írnom, úgyhogy később vissza kell majd zökkennem a régi kerékvágásba. Bízom benne, hogy ez nem tart örökké, de most minden annyira hektikus, hogy ezt még nehéz megmondani.
Abban azért rejlik némi irónia, hogy a legnagyobb presztízsű irodalmi díj megnehezíti az írást a kitüntetettnek.
Hát igen, erről a részéről ritkán beszélnek, de valaki mondta is nekem rögtön a bejelentés után, hogy az írást most egy jó időre elfelejthetem. Szívből remélem, hogy nem lesz igaza.
Visszatérő témája az elvándorlás. Regényei tele vannak idegenbe szakadt szereplőkkel, akik elhagyják szülőhelyüket, ahogy ön is tette azt tinédzserként. Vajon akkor is íróvá vált volna, ha tizenhét évesen úgy dönt, hogy inkább otthon marad?
Valóban több regényben is foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy nehéz helyzetben vajon mi a helyesebb: menni vagy maradni? Mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk a kivándorlással, illetve az otthon maradással. Azt hiszem, mindkettő mellett lehet meggyőzően érvelni. Hogy akkor is íróvá váltam volna-e, ha maradok, nehéz megmondani így visszamenőleg. Olykor hajlok arra, hogy nemmel válaszoljak, mert részben épp a kivándorlás élménye inspirált az írásra. Meg akartam mélyebben érteni, mi történik velem és másokkal, akik hasonló helyzetbe kerülnek. Ugyanakkor az írás szenvedélye már kiskoromban is megvolt bennem, persze akkor még nem azzal a céllal írtam, hogy publikálják és elolvassák. Így könnyen elképzelhető, hogyha mégis otthon maradok tinédzserként, előbb-utóbb elunom magam, és úgy is írni kezdek. De ezt már sose fogjuk megtudni, mert a világ nem egy laborkísérlet, ahol választ kaphatunk a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekre.
A könyvei azért is különösen aktuálisak, mert számos országban, mint például nálunk, Magyarországon, a migrációról és a menekültkérdésről szóló közbeszédet sztereotípiák, indulatok és vaskos előítéletek dominálják. Ön szerint, mi a legjobb módszer, hogy kicsit elemelkedjünk ezektől?
Egy világjelenség tanúi vagyunk, amelynek csak egy szélsőséges példája az, amilyen embertelenséggel a magyar kormány reagál a bajba jutott emberek érkezésére. A lényegét tekintve nem kivételes, mindössze úgy tűnik, hogy van egy vezetőjük, aki politikai karriert épített magának a gyűlölködésből. Azt tudom, hogy például Nagy-Britanniában sok ember egyetért a kirekesztő állásponttal, és sejtem, hogy Magyarországon is ez a helyzet. Ennek oka legtöbbször a tudás hiánya, ezért lenne fontos, hogy tájékoztassuk és meggyőzzük az embereket, hogy humánusabb hozzáállásra van szükség. Fontos lenne megérteni, miért jönnek ide ezek az emberek. Ám addig nem látom megoldhatónak a helyzetet, amíg a kormányok a társadalomban rejlő félelmekre és sötét indulatokra apellálnak, a média jelentős része pedig partner ebben, sőt, sokszor nyomást is helyez a politikusokra, hogy fokozzák a kirekesztő beszédmódot. Persze vannak jó példák, mint Németország, ahol a 20. század során minden borzalom megtörtént, a kormány mégis többnyire emberséges választ adott a menekültválságra. Ott is sokan ellenzik ezt, de egészében véve humánusan kezelték a helyzetet. Magyarország kevésbé, és nem tudom, hogy ez milyen történelmi örökségben gyökerezik pontosan. Az viszont világos számomra, hogy általában a történelem téves felfogásából fakad, amikor a határokra érkező emberek feltűnését támadásnak és inváziónak tekinti egy közösség.
Ön több mint fél évszázada, a hatvanas évek végén érkezett Európába. A mai helyzetet jobbnak vagy rosszabbnak látja ebből a szempontból?
Rosszabbnak, amiben fontos szerepet játszik, hogy az iszlám hangja megerősödött és számottevő tényező lett az elmúlt évtizedekben. Persze ez csak az iszlám egy fajtájára igaz. Amikor én érkeztem, az iszlám jelentéktelen volt, olajsejkek egzotikus, butácska és alapjában véve ártalmatlan vallásának tekintették, de az al-Kaida, az Iszlám Állam és egyéb terrorszervezetek felemelkedésével hirtelen fenyegetésként kezdtek rá tekinteni.
És az helyes is, hogy rájuk fenyegetésként tekintenek, mert ezek tényleg nagyon veszélyes emberek, csak ebből nem szabadna általános következtetést levonni a muszlimok összességére nézve. Mert sokszor előfordul, hogy épp a terroristák által elkövetett rémtettek áldozatait kiáltják ki az ilyen rémtettek képviselőinek.
Ennek nyomán alakulnak ki az olyan szomorú helyzetek, hogy szegény családokat és embereket terelgetnek vég nélkül a különféle elkülönítő táborok között.
Mindez azt is mutatja, hogy a történetek nemcsak nyitottabbá tesznek vagy összekötnek minket, de a gyűlöletet is szíthatják. A félelmeket meglovagoló populista politikusok valójában nagyon hatásos történetmesélők. Mit gondol erről a kettőségről?
A történetek természetesen bármilyen célt szolgálhatnak, jót ugyanúgy, mint rosszat. A náci elbeszélések is nagyon erősek és meggyőzőek voltak a maguk idejében. Az igazi kérdés az, hogyan tanulhatnánk meg eléggé ébernek maradni ahhoz, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a romboló történeteket az építő történetektől. Szerintem az emberek a lelkük mélyén tudják. Amikor egy őrjöngve uszító politikust hallgatnak, valójában tisztában vannak vele, hogy a mondandója a gyűlöletből fakad, még akkor is, ha bólogatnak vagy úsznak az árral. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is sokan rosszul érzik magukat attól a beszédmódtól, ami ebben a témában uralkodik.
