Marjai János / 24.hu
Kultúra

Krasznahorkai László: Megvesztegethetetlen elitista vagyok

Az embernek nem prófétákra van szüksége, hanem hamis prófétákra – mondja Krasznahorkai László, akinek új könyvében, a Magvetőnél megjelent Herscht 07769-ben a farkasok, a neonácik, a kvantumfizika és Johann Sebastian Bach zenéje is fontos szerephez jut. Szerinte a magaskultúra korunkban már nem vereségre áll, hanem végleg megsemmisítette a piac, amely Homéroszt képregénnyé, Shakespeare-t pedig ostoba tévés vetélkedők egyik nehéz kérdésévé aljasítja. Ő még tehetetlenségében alkot tovább, ahogy egy balesetben felborult autónak is forognak egy darabig a kerekei. De vajon miért menekülnek az emberek a szabadság elől? Hogy lehet elviselni, ha valakinek a fejében a valóságba betörni vágyó szereplők milliói beszélnek folyamatosan? Mi az egyetlen dolog, amire nem tud részvéttel nézni? És tényleg a reményből született a világ? Interjú.

Találkozott valaha farkassal?

Élővel még nem.

Halottal igen?

Azzal igen.

Ez kitömött farkast jelent?

Kitömöttet, elütöttet, megöltet.

Ezek a halott farkasok voltak önre akkora hatással, hogy ez az állat visszatérő motívummá vált a könyveiben, például a legújabban is?

Ha a Sátántangó áldozati macskájára, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó haldokló kutyájára, vagy a Báró Wenckheim hazatér hűséges kisdögjére gondolok, nehéz megmagyarázni, miért épp a farkas emelkedik ki megkülönböztető erővel néhány könyvemben. Sosem gondolkodtam ezen. Talán mert az ember-farkas viszonylatban először nem is az állatok, hanem az emberek rendítettek meg, akiknek súlyos történetük volt farkasokkal. Ezek hatására ez a különös állat mélyebb jelentést kapott, és szép lassan átalakult számomra azzá, akin a szabadság a maga nyers valóját megmutatja. Magának a természetnek a jelképe lett, az éhség és az állandó életveszély tereptárgya, akiben felsejlik, hogy a természet valójában micsoda is: a szerves és szervetlen résztvevők rettenetes küzdelme, ahol az erősebbik szerencsés győz.

Marjai János / 24.hu

Attól megrendítőek ezek a történetek, mert valaki, az ember vagy az állat mindig sérül bennük?

Nem tudok olyan lényről, aki a szabadságban nem a kitettség ellenséges struktúrájának rácsai közt létezne, s így ne volna odavetve a sérülékenységnek. A legelső élményem a farkasokkal elég közvetett volt. Egy éjszaka a tévé előtt ébredtem Berlinben, és félálomban bekapcsolódtam egy műsorba. Először csak annyit vettem ki, hogy a televíziós stáb lemegy egy kis német faluba, hogy megkeressen egy úgynevezett farkasembert. Csinos házat találnak ott, benne a feleséggel és egy kamaszodó lánnyal. Kérdezik őket a férfiről, akiről az a hír járja, hogy egészen bensőséges viszonya van a farkasokkal. A feleség a büszke lány jelenlétében előadja, hogy férje először csak egy sebesült farkaskölyköt mentett meg, aztán elkezdte keresni az alkalmakat, hogy jobban megismerje ezeket az állatokat, és mára maga köré gyűjtött egy kis falkát. A stáb a hátsó udvaron meg is találja a férfit.

Nagyon szelíd, csendes, barátságos alak, aki elmondja, hogy túlzás őt farkasembernek hívni, mindössze arról van szó, hogy nála végre otthonra lelnek azok, akiket egyébként agyonlőnének.

Aztán snitt, ugrunk jó pár évet – ekkor kezdtem ébredezni és igazán odafigyelni –, a riporter azzal kezdi, hogy újabb különös híreket kaptak az egykori farkasemberről, így visszalátogatnak a faluba. Most már egész más kép tárul eléjük: a kapu leszakadva, a házat benőtte a gaz, az ajtón nincs kilincs, láthatóan nem lakik ott senki. A férfit is megtalálják a hátsó udvarban, de alig ismernek rá. Torzonborz fej, elvadult  szakáll, hosszú, zsíros haj, pufajkaszerű dzseki, de már nem is csak szelíd, inkább szégyenlős, mintha kicsit tartana a tévésektől. Egy ólból bújik elő, és lecsöndesíti a stábot, hogy ne zajongjanak, mert épp fial az egyik farkasszuka. Nehezen találja a szavakat, alig érteni, olyan halk és töredezett, amit mond, de annyi kiderül, hogy a felesége elhagyta, a lánya is elhagyta, mert csúfolták őket a faluban, hogy egy bolonddal laknak együtt, ő meg az utóbbi időben már nem használja a házat. A riporter és a stáb tanácstalanul álldogál a kennelen kívül, láthatóan nem értik, hogy tudnák megközelíteni a lényegét ennek a furcsa átváltozásnak. A riporter keresi a megfelelő kérdéseket, de rosszabbnál rosszabb kérdéseket tud csak föltenni, amire nagyrészt hallgatás a válasz, A férfi egy ponton elnézést kér, és azt mondja, hogy ne haragudjanak, de vissza kell mennie a vajúdó anyafarkashoz. És akkor utoljára még egyszer megszólítja őt a riporter, a férfi megáll, megfordul, de már nem jön oda. „Csak azt szeretném megtudni, hogy maga tulajdonképpen hova tartozik? Az emberekhez, vagy a farkasokhoz?” Hallgat egy kicsit, elfordítja a fejét, és alig hallhatóan azt válaszolja, hogy „nem is tudom, talán most már inkább… a farkasokhoz”, és azzal visszabújik az ólba, aminek az ajtórésén hiába próbálnak bekamerázni, felismerhetetlenek az alakok. Annyira izgatott az egész, hogy később fölvettem a kapcsolatot a feleséggel, és megkérdeztem tőle, mi történt velük. Kiderült, hogy a lányával beköltözött a faluhoz legközelebb eső nagyvárosba, és abból él, hogy különböző videókat, hangfelvételeket és primitív kiadású prospektusokat árul a farkasemberről. Üzletet csinál a férjéből, akit egyébként meggyűlölt és otthagyott. Később Amerikában járva tanúja kellett legyek egy hasonló házastársi kapcsolatnak, mikor megismerkedtem egy titokzatos körülmények között eltűnt, holtnak hitt, majd harminc év múltán váratlanul megkerült jazz-zenésszel, Henry Grimes-szal, akinek a 80. születésnapja alkalmából koncertet tartottak a barátai egy különös  manhattani templomban. A zenész csak fél lábbal volt már köztünk, és viszolyogtató volt látni, ahogy a felesége CD-ket és egyéb primitív relikviákat tukmál mindenkire, én is vettem egy rakással. Megint láttam valakit, akit kiárusítottak, eszembe is jutott a farkasember története.

Nekem meg egy korábbi könyvének a hőse jut eszembe, aki elborzad, amikor hiába keresi Kínában az ősi kínai kultúra nyomait, és csak fröccsöntött gagyit és zsibvásárt talál a helyén. Mintha semmi sem szomorítaná el önt jobban az életben, mint az, amikor kiárusítják a kulturális és emberi értékeket.

Mondhatnám azt is, kedvelt közhelyeim egyikét, hogy egy olyan korszak fel nem kent krónikása vagyok, amelyből a magaskultúra már véglegesen eltűnt. Vannak még ilyen csoszogó öregek a sorban – köztük én is –, akik a kor számára nevetséges módon, SZTK-s botjaikkal hadonászva a levegőben még dühösen sípolnak arról, hogy volt egyszer ám egy magaskultúra, de a körülöttük állók oda se bagóznak, nem is értik, mit vernyog ez itt, miért tartja fel a sort a gyógyszertárban vagy a Tesco pénztára előtt. Már nem arról van szó, hogy vesztésre áll vagy veszélyben van ez a magaskultúra, hanem hogy átértünk egy új korszakba, amikor az emberi kultúrának a piac által megfertőzhetetlen, s annak törvényeihez alkalmazkodni képtelen, más szóval eladhatatlan s így haszontalanná vált területe lekerült a térképről, és a helyében nem maradt más, csak az, amit régebben úgy neveztünk, tömegkultúra, ma pedig úgy, hogy kultúra. Na, ez az, ami a médiumok utolsó lapjain/perceiben fedezhető föl, ott is olyanformán, hogy melyik a bestseller, vagy melyik kelthetné föl a szórakozni vágyók figyelmét. Száz szónak is egy a vége: ma már nincs mihez képest azt mondani, hogy tömegkultúra. Nem létezik más. Homéroszból képregény lesz, Shakespeare-ből ostoba tévés vetélkedő úgynevezett igen nehéz kérdése, Bachból pedig, hogy ki nevet a végén.

Marjai János / 24.hu

Erős állítás, hogy nem létezik magaskultúra, mikor Bachnak és a Krasznahorkai-könyveknek is egész jó piaca van.

Szigetszerűen akadnak még páran, akik ennek a magaskultúrának a szellemében alkotnak, de ők is abban reménykednek titokban, hogy felkerülnek valamiféle díj rövidlistájára. Viszont nincs jelentősége, tényleg új korszak kezdődött. Fölösleges megdöbbenni azon, hogy a fiatalok és a már nem annyira fiatalok nem tudják, ki volt Zeusz, hisz olvasni, írni se nagyon tudnak, bár itt még lehet valami pislákoló remény, hisz valami popegyüttes akár még fel is veheti ezt a Zeuszt zenekarnévként.

Kár ezen siránkozni, mert tényleg csak nevetségessé válik az ember. Én tehetetlenségemben csinálom még, ahogy egy balesetben felborult autónak is forognak a kerekei. Egy darabig.

De ez a hanyatlásélmény mintha végig kísérné az emberi civilizáció történetét. Még az aranykort visszasíró Hamvas Béla is óvatosságra int a világkrízisről írt esszéjében. Felhívja a figyelmünket, hogy Lao-cétól kezdve Platónon át Kierkegaard-ig és Ortega y Gasset-ig ívelően minden korban úgy érezték, hogy a kulturális apokalipszis utolsó perceiben járunk.

Én máshogy emlékszem a hamvasi aranykor-elképzelésre, de kétségtelen, hogy lehet így is nézni a dolgot. Valóban elég komikus világvégéről, katasztrófáról és teljes összeomlásról beszélni, amikor ez újra és újra megismétlődni látszik. Szinte minden új korszak elején a hanyatló korszak hívei a vesztésre ítélt kultúra bajnokainak látták önmagukat – szinte, mert a mi esetünkben valami másról van szó. A piac szörnyetege, a nagy Moloch végre rájött, hogyan foglalhatná el és hajthatná a maga dolláros-centes uralma alá az értékeknek azt a terét, amelyben ízlés és formaérzék volt az úr, s amelyet valójában erkölcsi elvek és esztétikai ideák magaslesein az újkorig egy kivételes – arisztokráciának nevezett – réteg tartott fenn. A nagy kultúrasiratók a 18–20. században világosan látták a helyzetet. Volt egy átmeneti időszak, amikor még volt harc, de aztán ennek is vége lett, Amszterdamban Van Gogh-ból hűtőmágnes lett, Párizsban Monet-ból könnyű fejkendő, Kyotóban a Ryoanji templom kőkertjéből pedig százötven kilós amerikai turista, aki odaül a szélére, és már a kertre vetett pillantásával a butaságnak olyan ködét ereszti rá arra a Ryoanji-ra, amivel egész egyszerűen megsemmisíti azt, azaz más szavakkal a győzelem totális, a közönséges magát rétegzetten bár, de komoly minőségként képes elfogadtatni, mivel már csak a barbárnak, a brutálisnak nyílik tér, és olyan eszméletlen erővel bír, ahogy dollárra-centre mindennek megvan az ára, amellyel még soha történeti erő nem jelentkezhetett a glóbusz történetében. Tudniillik már van glóbusz, ami korábban nem létezett a szónak ebben az értelmében. Mára olyan mértékben összefügg a Coca-Cola termelése és fogyasztása egy kis dél-amerikai törzs életével, hogy az egyiket a másiktól már reménytelen szétválasztani. Egy példátlanul alattomos forradalom /PAF/ nagyon radikális következményei közt élünk, amihez hasonló csak akkor fordult elő korábban, amikor egy-egy civilizáció eltűnt a világtörténelmi süllyesztőben. De ma már nincsenek külön civilizációk, egyetlen glóbusz van, és itt ilyen lett az életünk.

A mérleg másik serpenyőjében viszont ott a nagy fokú demokratizálódás. Emlegette az arisztokráciát, bár nem tudom, hogy a történeti vagy a szellemi arisztokráciára gondolt. De egy biztos: most széles tömegek juthatnak sokkal könnyebben kultúrához és egyéb javakhoz, akiknek korábban alig volt hozzáférésük, mert mondjuk olvasni sem tudtak. Egy szűk elit szemszögéből nézve persze ezt hívhatjuk hanyatlásnak…

Elnézést, hogy közbevágok, ezt akartam megelőzni, csak nem sikerült. Mielőtt elitistának nevezne, hadd nevezzem magam annak én: megvesztegethetetlen elitista vagyok. Ami az arisztokrácia szót illeti, mindkét értelmét vállalom. A történeti arisztokráciára is gondolok, csak kiemelek egyet a kiemelhetők közül, mert gondoljunk a palotáikra, a templomaikra, a belső építészetükre, a művészetet pártoló és értő létezésükre, gondoljunk a stílusérzékre mindenben, amivel körülvették magukat, gondoljunk az életmódjukra, arra a felülmúlhatatlan érzékenységre, amelynek természetesen szörnyű ára volt, de ezt most hagyjuk. Igen, hagyjuk, mert gondoljunk most ez egyszer a magaskultúrát fönntartó erejükre, hogy az amúgy ritkán betartott erkölcsi eszményeikről ne is beszéljünk. Mesésen hangzik, ugye? És elvakultan. Tisztában vagyok vele. És igaza van, nem véletlen a csúfos bukás. A modern demokrácia óriási vívmány, és elveiben nincs is igazságosabb társadalmi képzet. Sajnos azonban az arisztokratikus megsemmisítésével elpusztított valamit, ami tragikus módon hiányzik a jelenből is, a jövőből is: a nagy egyéniséget.

Marjai János / 24.hu

De akkor ez a nagy egyéniség puszta ideál, ami nem feltétlenül illik a valóságba.

Így van, a nagy egyéniség soha nem illik a valóságba, hanem felülemelkedik rajta, és megtestesít egy ideált, amelynek – éppen őmiatta – helye is lesz ebben a valóságban, hiszen nézze csak meg a Loire-menti kastélyokat, a reneszánsz festményeket, a barokk zenét, amelyek megrendelői nagyrészt arisztokraták vagy nyomkövetőik voltak. Már hangozni is elég hülyén hangozna, hogy vissza a feudálishoz, hát, még a lényegét tekintve, amikor egy elit abból biztosítja a létét, hogy a társadalom legnagyobb részét a nyomor különböző fázisaiban tartja.

A feudális természetesen egy mélyen igazságtalan és embertelen rendszer volt, éppen úgy, mint az azt megelőző korok. De ugyanez a helyzet a működésben megfigyelt demokráciának nevezett képmutató világgal is, ahol – a valóságban – pont azokat alázzák meg a legjobban, akiknek a szabadságára, méltóságuk védelmére hivatkoznak.

Egy akár különleges civilizációval annyira soha nem lehet megfékezni a természeti adottságainkat, hogy igazságosságot teremtsünk. A messianisztikus társadalom-jobbításnak tudjuk, milyen borzalmas következményei lettek. Nincs tehát megváltás az igazságtalanságból, megfékezett állatok vagyunk, akik végső soron, mikor szorul a hurok, nem tudják kivonni magukat a természeti törvények hatálya alól. A pallos ilyenkor lecsap.

Ez a modern pallos azért jóval kíméletesebb, de legalábbis nagyobb kényelemmel jár, mint a régebbi korokban.

Amíg nem csap le. Túl sok lokális katasztrófa történik, amikor kiderül, minek is vagyunk alávetve. De kétségtelen, a modern technikai civilizáció nagyobb védelmet ad a Földnek, mint bármelyik eddig a történelemben. Sem a nagyszerűségét, sem a vonzerejét nem lehet kétségbe vonni. De azt sem, hogy tudatára ébreszt minket, meddig is tart ez a védelem. És ez az oka, hogy a hiedelmeknek, sőt, magának a hitnek is vége van. A Föld elég nagy része a vallást magát még nem adta fel, se az isteneit. Ami elsőre azért elgondolkodtató. Hiszen világos mindenki számára, hogy se hiedelem, se hit nem segít, ha baj van. Na, de másodjára? Amikor megértjük, hogy egyszerűen, ha nagy a baj, nincs mibe kapaszkodni, mint az imába? A félelem nem ereszti el az isteneinket. Ahogy Thomas Bernhard mondja: a zuhanó repülőben egyre kevesebb az ateista.

Sok jel utal arra, hogy épp az összeesküvés-elméletek, álhírek, össznépi vágyfantáziák és egyéb hiedelmek fénykorát éljük. De ha úgy is volna, ahogy mondja, és vége a hiedelmeknek: íróként, krónikásként nem tartja szerencséjének, hogy ebbe a csupaszabb korba született? Tisztábban látszanak a nagy összefüggések.

Mondanám, hogy tartom szerencsémnek, de nem. Semmivel nem látom világosabban azokat a kérdéseket, amelyek Homéroszt, Dantét vagy Shakespeare-t foglalkoztatták. Ebből a szempontból talán nagyobb hátrányban is van a mai művész. Moloch irdatlan erővel nehezedik rá, és borzasztóan nehéz nem élni a technikai civilizáció által felkínált lehetőségekkel. Az egész életünk át van szőve ezzel az új renddel, amely leveszi a valóságról a fényt, és levetít egy filmet – mindig ugyanazt a filmet. Moloch brutális leplezetlenséggel csupaszon tartja a viszonyait, de vakká teszi az alattvalóit. Egyetlen veszély fenyegeti, az, ami igaz. Ezért is olyan nagy erő a tömegkommunikáció, s lett annyira megkerülhetetlen, hogy önálló hatalmi ággá vált, és sok országban lényegesen erősebb, mint a hagyományos értelemben vett hatalom. Segít fönntartani egy virtuális, teljesen hazug valóságot, hogy ne omoljon össze az a bizonyos csupasz rend. Pontosan tudja, mire van szüksége az embernek. Mert az embernek nem prófétákra van szüksége, hanem hamis prófétákra.

Még szerencse, hogy abból nincs hiány.

Vágyják a hazugságot, így nem igényel nagy erőfeszítést megvezetni őket. Azt gondolják, hogy a tévén vagy a Facebookon a valóságot látják. Ám a reálisan létező valóság szinte teljesen megközelíthetetlen a rendelkezésünkre álló információs csatornákon keresztül. Totál más történik mondjuk egy amerikai elnökválasztáson, vagy egy G7-találkozón, mint amiről mi a televízióból értesülünk.

És ön ebben a káoszban a gauguini stratégiát követi? Keres egy szigetet, ahol megteremtheti a maga kis világát?

Igen, csak nem a magam kis világát teremtem meg, hanem a magam univerzális világát. A képzelet az egyetlen, amitől engem nem tudnak megfosztani. A nagy tömegek képzeletét persze át lehet alakítani, mint ahogy át is alakították, de egyéni menekülő utak azért léteznek, még ha nem vezetnek is messzire. A világom nem, de a képzeletvilágom mindenesetre független világ, se dollár, se cent nem játszik benne szerepet. Nem csak kenyérrel él az ember. Ez az, amit a többség már nem hisz el a régieknek. Mert cinikusan hozzáteszik: na, azért főleg kenyérrel. Meg egyáltalán!

A függetlenség szabadságot feltételez, mint a farkasoknál, márpedig  azt gondolják, csak a szabadságtól mentse meg őket az Úr.

Marjai János / 24.hu

Akkor az „utolsó farkas” az ön egyik korábbi könyvében nemcsak a pusztuló természet jelképe, de ön is azonosul ezzel a létélménnyel?

Azonosulok én, azonosulok, csak nem a pusztuló természetbe vetett farkas szabadságával, hanem a pusztító természetbe vetett farkaséval. A természet ellenséges terep – ifjúkorom óta döbbentek állok azelőtt, hogy tömegével vannak emberek, akik boldogan kimennek a természetbe, andalognak ott, felkapaszkodnak egy csúcsra, és elönti őket a gyönyörűség. Menekülni kéne, nem beleandalodni, hiszen a természet minden pillanatban megölhet. A mi helyünk a civilizáción belül van, megölni megöl az is, de ott legalább együtt várjuk, egymás mellé kuporogva, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Az új könyvének már a mottója sem vádolható túl nagy optimizmussal: „A remény hiba” – figyelmezteti az olvasót.

A könyvet olvasva viszont bárki rájöhet, hogy ez a mottó nem abból a pesszimizmusból ered, amit így, önmagában sugall. Az elbeszélés két hőse a világ keletkezéséről folytat dialógust, csak nem ugyanarról a tudományos szintről indulnak. Az egyik nagyjából érti, a másik egyáltalán nem. A legelfogadottabb kozmológia, az ősrobbanás elmélete szerint a világ úgy keletkezett, hogy egyszer csak lett. Erről semmi egyebet nem tudunk, mert egyetlen tudományterületről indulva sem sikerült kideríteni, hogy az első pár század, ezred, milliomod másodpercben mi történt. Csak azt tudjuk, ami három a tizenvalahanyadikon másodperc után következett: anyagi és antianyagi részecskék jöttek létre, folyton kioltva egymást. Arányaiban nézve minden egymilliárd részecske keletkezésével egy időben egymilliárd antianyagi részecske is keletkezett, kivéve az eredet pillanatát, amikor egy antianyagi részecskével kevesebb jött létre. Ezt úgy is lehet mondani, hogy hiba történt, és ennek a hibának a következtében jött létre az anyagi világ. Így már nagyon mást jelent az, hogy a remény hiba. Mert azt jelenti, hogy a világ tulajdonképpen a reményből született.

A főhőst viszont annyira felzaklatja ez a kozmológiai hiba, hogy Angela Merkelbe veti minden bizalmát, és politikai megoldást vár egy lételméleti rejtélyre. Szándékosan csinál szatírát az ellentmondásból, ami a tudományos valóságértelmezésünk és a hétköznapi fogalmaink között feszül?

Nem én, maga a tény csinál szatírát, már ha ezt szatírának lehet egyáltalán nevezni. Felfoghatatlanul messze áll egymástól a valóságnak az a naiv képe, amely mentén az életünket vezetjük és a tudomány által körbeírt valóság. Följön a nap, lemegy a nap, reggel fogat mosok, elmegyek dolgozni, bevásárolok, hazajövök, bekapcsolom a Netflixet vagy megnézem a naplementét, és közben tudomást sem veszek arról, mi minden történik például a testemben. Pedig szédítő, hogy képes egy ilyen bonyolult szervezet létrejönni és működni. A két szint között áthidalhatatlan szakadék tátong. Egy rossz álom után a fürdőszoba felé botorkálva csak azt érzékelem, hogy bebasztam a lábam az ágy szélébe, de arról fogalmam sincs, hogy közben mi történik odabent. Az orvos egy határig tudja követni, hogy vérömleny keletkezik, ami aztán felszívódik, de az atomi szerkezet legbelső üregeiben zajló folyamatokat már ő sem látja át. És ami zavarba ejtőbb, hogy nincs is szüksége rá.

Ha valaki szokott is részecskefizikán agyalni, abban a pillanatban garantáltan elfelejti, amikor bebassza a lábát az ágy sarkába.

Valóban, ilyenkor a helyzethez jobban illő, szaftosabb terminus technikust választ.

Nemcsak a demokratikus eszmék, a tudományos dilemmák is gyorsan leperegnek az emberről vészhelyzetben.

Az ember, ahogy most emlegetjük, csak szenzációra emeli fel a fejét, tudományos dilemmák meg se érintik, úgyhogy leperegniük sincs alkalmuk róla. Vészhelyzetben az istenek jönnek vissza. Már megint a bernhardi mondatot hoznám ide, kár, hogy már elhasználtam.

Remélem amúgy, nem ült még zuhanó repülőn, de a bajban megugró hitbuzgalmat önmagán is tapasztalta már?

Hajjaj, persze, aztán a baj elmúltával minden visszatér a normális kerékvágásba. De amikor szorul a hurok, akkor nem két, hanem három kézzel kapaszkodunk a Jóistenbe. Mindenki a magáéba.

Marjai János / 24.hu

Nemrég volt szerencsém régi alkotótársával, Tarr Bélával is interjúzni, akivel évtizedeken át építettek egy közös filmes víziót. Vele is szóba jött a kozmosz elcseszettsége, és hogy vajon lehetséges-e lázadni ez ellen. Szerinte ez egy örökös harc, így az öregedést és a halandóságot is kikéri magának.

Ő egy egyszerű lélek, egyszerű szavakkal.

Kapcsolódó
Tarr Béla: Ha nem viszed vásárra a bőrödet, csak egy nevetséges pojáca vagy
Nagyon bosszantja a 65. születésnapja, és kikéri magának, hogy bárki is öregnek nézze. De vajon mit lehet tenni a kozmikus elcseszettség ellen? És lesz-e Sátántangó 2? Interjú.

Ön is lázadóként tekint magára?

Ó, nem, nagyon régen nem. Fiatalkoromban más volt a helyzet. Béla fiatal és egyszerű, rokonszenves és közérthető maradt. Megtalálta a megoldást arra, hogy a totális káoszban milyen fogalmakban lehet megkapaszkodni, és egyáltalán, hogyan irányítsa az életét. Nekem nincsenek ilyen kapaszkodóim, én az univerzumot egyáltalán nem tartom gonosznak, a lázadást pedig csak részvéttel tudom figyelni. Ez viszont nagyon fontos számomra, ma már mindent csak részvéttel vagyok képes látni és elviselni.

Mindent?

Van egy része az általunk különböző fogalmakba gyűrt valóságnak, amit gonosznak, sátáninak vagy ördöginek nevezünk. Ezeknek a megjelenési formáira, az ezek szellemében végrehajtott szörnyűségekre természetesen nem tudok részvéttel nézni. Ilyen értelemben magam is küzdök a sötét erőkkel. Ennek kivételével viszont mindenre részvéttel, igen. Önmagamra is, ha egyáltalán eszembe jutok magamnak.

Ez azonban ritka eset, hisz eleve azért lettem prózaíró és nem költő, mert észrevettem, hogy nálam sokkal érdekesebb és figyelemre méltóbb emberek vesznek körül. Erre pedig a próza a megoldás.

Ha már szóba került a gonoszság: a könyvben szerepel egy Bossznak nevezett neonáci bandavezér, aki hatalmas Bach-rajongó. Ebben nyilván benne van a nacionalista melldöngetés, de mintha valóban megrendülne a zenén. Hogy lelkesedhet őszintén a tökéletes harmóniákért egy olyan ember, akit ennyire áthat a gyűlölködés?

Egyfelől őszintén csodálja és követi azokat az ideákat, amik az ő neonáci agyában a legfőbb értéket jelentik: a németséget, a nemzethez, a szülőföldhöz való tartozást, a nemzet nagyjai iránt érzett rajongó tiszteletet. Kétségtelen, hogy Bachhoz egy olyan bensőséges viszony fűzi, amitől a zeneszerző több a számára, mint a németség puszta jelképe. Itt ez az animális, végtelenül agresszív ember, aki még abban sem hajlandó megalkudni, hogy a legfőbb ellenségként kikiáltott bevándorlókat gyűlölje. Lenézi azokat a neonáci kollégáit, akik elhiszik, hogy Németországot a migránsok teszik tönkre, inkább visszatér a náci gyűlölködés történelmi forrásvidékére, és továbbra is minden bajt a zsidók számlájára ír. Hogy fér össze mindezzel Johann Sebastian Bach? Lehetetlen megmagyarázni, de nem példa nélküli. Azt sem értjük, hogy a haláltáborok őre hogy a csudában volt képes a legmagasabb rendű zeneművekért rajongani!

Benne rejlik az a szomorú felismerés, hogy a katarzis és a megrendítő találkozás a nagy művekkel nem képes felülírni a gyűlöletet az emberben. Pedig ön többször beszélt arról, hogy ezt a meglehetősen magas mércét állítja a műalkotások elé: egy alkotás csak akkor ér valamit, ha alapvetően megváltoztat minket. 

Egymást kizárónak tekinthető tulajdonságok férnek meg az emberben. Erre könnyű volna azt mondani, hogy minden megvan bennünk: Paradicsom, Purgatórium és Pokol, de én nem vagyok híve ennek a leegyszerűsítésnek. Az biztos, hogy ismét komolyan el kellene gondolkodnunk azon, mit is jelent a „megszállta az ördög” kifejezés. Sokat foglalkozom ezzel mostanában, és ha befejezzük a beszélgetést, akkor is ezt fogom tenni.

Irodalmi formát ölt majd ez a kutakodás?

Az én esetemben semminek nincs irodalmi formája. A saját irodalmamat kifejezetten deskripciónak tekintem. Nem tartozom azok közé az írók közé, akik úgy érzik, hogy kitalálnak és megírnak egy történetet, amelyben ők irányítják a dolgokat.

Egyszerűen arról van szó, hogy a lét homályában rekedt karakterek a maguk sorsával és történeteivel bekéredzkednek a valóságba, ebben pedig tudok segíteni nekik, mert értek a szavakhoz.

A világunkba vezető kaput ugyanis a szó jelenti a számukra. Tulajdonképpen csak egy scriptor, egy írnok vagyok, akire rá lehet bízni egy történetet vagy sorsot, mert megtalálja a megfelelő kifejezéseket. De ezt a megfogalmazást is egyből meg kell torpedóznom, mert nem igaz, hogy keresem és megtalálom a kifejezéseket. Ezek a valóságba belépni akaró hősök ugyanis maguk mondják a magukét. Úgyhogy még a szavakat sem nekem kell kitalálni.

Marjai János / 24.hu

Hallja a beszédüket?

Állandóan, és akkor most képzelje el, milyen élet jutott nekem. Szavak, szavak, szavak, szavak… Milliónyi, milliárdnyi szó. Csoda, hogy egyáltalán működik a két énem. Az egyik, amelyikben folyton beszélnek, és a másik, amelyik ezt mind hallja, és olykor lejegyzi. Irodalmi formába önteni? Hogy? Semmiben nem én döntök. Ők diktálnak, én lekörmölöm.

Kimerítő lehet ez az állandó hangzavar.

Muszáj ellentételezni valahogy, különben megőrülnék. Fiatalkoromban ez nem ment, de később olyan képességeket sikerült kifejlesztenem magamban, amivel ellensúlyozni tudom ezt a mérhetetlen nyomást. A humor például nagyszerű erre.

Még azt árulja el, hogy mi a bűne a tőmondatoknak, amiket kezdetek óta kerül?

A tőmondatoknak nincs semmilyen bűne. Egyszerűen arról van szó, hogy aki megszólal abban a homályban, amit  én érzékelek, annak valami nagyon fontos mondanivalója van. Márpedig, amikor nagyon fontos mondanivalónk van, akkor mi sem tudjuk szabatosan, kerek, lezárt mondatokra törve közölni azt, hogy szerettem, kérem, és ezért öltem meg, hanem robbanékonyan, folyamatosan dől belőlünk. Az én karaktereim is így mondják, minden robban, szédítő sebességgel rohan előre, hisz a valóságban való részvétel reménye annyira intenzív náluk, hogy ezt nem is volnék képes megfékezni azzal, hogy bocs, de én itt meg itt, na, meg itt azért csak elpöttyintenék egy-egy pontot. Szétrobbantaná az egész szöveget. Ez azon írók privilégiuma, akik úgy érzik, maguk találják ki a történeteket. Nincs semmi bajom tehát a tőmondattal, nem foglalnám törvénybe, hogy mindenki kerülje a pontot, mert a pont pont maga az ördög. Képes vagyok élvezni egy rövid mondatokkal dolgozó művet is, például mert nagyon tágas teret hagy a képzeletnek. Az én esetemben azonban ez kizárt.

1992-ben szülővárosába hazatérve adott egy interjút a Gyula TV-nek, és megkérte a riporter, hogy azoknak a nézőknek, akik nincsenek tisztában az ön munkásságával, mondja el szépen, ki is ön. „Ha én azt tudnám” – kezdte a választ egy sóhaj kíséretében. Az elmúlt három évtizedben sikerült ebben a kérdésben előre lépni?

Igen, ma már nem is érdekel.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.