Kultúra

Rékasi Károly: A szappanopera-szereplők a szakma szemében az ebolavírus szintjén voltak

Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu
Leszarja, hogy nem kapott szakmai díjat, mert játszó ember maradt, és hisz a mesében. Így értékeli eddigi pályafutását Rékasi Károly, aki 23 év után akasztja szögre Bartha Zsolt bőrdzsekijét. A Barátok közt befejezése mellett a Reggeliben tett különös látogatásáról és A pozsonyi csatáról, féltékeny hőzöngőkről és fia politikai szerepvállalásáról is beszélgettünk a színésszel.

Forgatásról jön?

Most éppen nem. Többnyire heti két napot forgatok, de mostanában feltorlódott a jelenetszám, mert a Covid engem is eltrafált. Emiatt van, amikor három napot is forgatok egy héten.

Mikor volt beteg?

Talán december végén. Másfél nap alatt jöttek és mentek a tünetek, akkor vacakul éreztem magam, utána semmi bajom nem volt. Később mégis, mikor a stúdió kérésére elmentem teszteltetni, többször is pozitív lettem. Ez három héten keresztül elhúzódott, otthon kínlódtam, hogy mihez kezdjek magammal.

Ez még a szerencsésebb eset.

Persze. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy ne ütköznék meg azon, mások milyen helyzetbe kerülnek. Ehhez képest én hálát adhatok a sorsnak vagy a Jóistennek, hogy így megúsztam. De oda is figyelek magamra, az étkezésemre, szedem a vitaminokat. Az az idióta vagyok, aki fertőtlenítőszerrel letörli a bevásárlókocsi fogantyúját, mielőtt a hipermarketben bevásárol. Eldönthettem, hogyan élem meg a betegség miatti kényszerpihenőt: jajveszékelek, vagy átgondolom, mihez kezdhetnék ez idő alatt. Inkább az utóbbit választottam, és sikerült jól éreznem magam.

A sajtóban is megjelent, hogy a végéhez közeledik a Barátok közt. Meddig forgatják?

Úgy hallom, március-áprilisban befejezzük, de ez attól is függ, kiesik-e még fontos szereplőtárs a koronavírus miatt – mindannyian folyamatosan járunk tesztre. Azzal szoktam viccelődni, hogy amíg a kártyám nyitja a sorompót, addig jövök dolgozni.

Farkas Norbert / 24.hu

Mióta tudják, hogy vége lesz a sorozatnak, más hangulatban telik a forgatás?

Valószínűleg az utolsók közé tartozom, akik ezt megtudták. Nem szoktam nyomozni, a munkára koncentrálok: hány napot forgatok a következő héten, hány jelenetem van, mikor tudok szöveget tanulni?

De volt közülünk, akit sokkolt a befejezés híre, azokat, akik nem állnak több lábon. Jó néhány munkatársam bajba került.

A sorozatnál viszont fel sem merül, hogy könnyelműek legyünk a hátralévő hónapokban, tudva, hogy úgyis vége lesz. Inkább olyan a hangulat, mintha valaminek az elindításán dolgoznánk. Csináljuk meg nagyon frankón! Élvezettel megyek be dolgozni. A kulcs az önbecsülés: ne tojjak bele abba a fészekbe, amelyben eddig, köszönöm szépen, jól éreztem magam.

A Barátok közt indulásától kezdve ön volt az egyik legfontosabb szereplő. Hogyan változott a sorozathoz fűződő viszonya az eltelt 23 évben?

Feladatot adtam magamnak egy idő után. Egy darabig elvagy azzal, hogy mindig írnak valamit, ami hozzáadódik a karakteredhez. Én viszont nagyon szerettem, hogy olyasmi is formálta a sorozatbeli Bartha Zsolt személyiségét, amit eredetileg én találtam ki, de a forgatókönyvírók észrevették, és beépítették a szövegkönyvekbe.

Így alakult ki az, hogy Bartha Zsolt számára a családja minden és mindenki felett áll. Lehet, hogy alkalmanként egy sunyi disznó, akinek nem fáj megrugdosnia valakit, vagy kétes gazdasági manővereket folytatni, de a család mindig az első.

Annak idején Bartha Zsolt jellemrajza tizenhárom soros volt, ehhez kezdtem el hozzápakolgatni. Amikor kezdődött a sorozat, úgy jártam a városban, hogy figyeltem a bőrdzsekis, fekete bömössel vagy merdzsóval járó srácokat, ők hogyan élik a világukat. Nem volt ismeretanyagom, de így akartam összerakni Bartha Zsolt karakterét. A személyiségünk nagyon lassan változik, ahogy éljük az életünket – tízéves időtávban láthatod, hogyan formálódtál. Bartha Zsolt nem éli az életét, az ő személyisége úgy változik, ahogy én akarom, ezért elkezdtem azzal foglalkozni, hogy nagyon lassan formáljam őt. Mozgásban kell lenni.

Farkas Norbert / 24.hu

Bartha Zsolt piti bűnözőként kezdte, de fokozatosan egyre nagystílűbb figura lett, a nézők pedig mindig is szerették. Sokszor lehetett együttérezni vele, például, amikor az ön balesete után a karakter is rehabilitációra szorult. Mikor szerette jobban játszani ezt a figurát, amikor gonosztevőként viselkedett, vagy amikor a jobbik arcát mutatta?

Mindig is irtóztam attól, hogy pozitív legyen ez a szerep. Az unalmas. Akartam, hogy a nézők szeressék, és kíváncsiak legyenek, „mikor jön megint a Bartha”. De a jó embert leszarják. Legyen egy kis stiklije, csibészsége! Kicsiben kezdte, elkerült vidékről a fővárosba, és felmérte a környezetet: hogy lehet itt életben maradni? A kerülőutakat választotta, de nem maradt meg a surmók szintjén, mindig előbbre akart jutni.

Emlékszik rá, mikor jött el az a pont, amikor elfogadta, hogy a Barátok közt lesz a legismertebb munkája, és Bartha Zsolt miatt fogják felismerni az utcán?

Nem egyetlen pillanat volt. A sorozat indulása idején a Nemzeti Színház tagja voltam, még a Hevesi Sándor téren. Hétszáz ember fért be, azzal telt ház volt, a Barátok köztöt pedig egy időben több mint egymillióan nézték naponta. Más nagyságrend. Volt egy időszak, ami nehézséget okozott a kollégáimnak a színpadon. Az olyan esetekre gondolok, mint amikor bejövök Tybaltként a színpadra a Rómeó és Júliában, és másodperceknek kell eltelniük, mire elül a nézőtér, és mindenki elfogadja, hogy „ez meg a Bartha Zsolt”, és nem bökdösik már a szomszédjukat.

Leginkább akkor röhögtem magamban, mikor jött szemben a járdán egy pár, és láttam, hogy a lány felismer, és integet a fiúnak, hogy „te, ez az, aki…”. Ezzel nincs is semmi baj. A fiúban előbukkanhatott a féltékenység, mert amikor mellém értek, nagy hangon kérdezte, „ki a faszomat érdekli?”.

Ilyenek is voltak. Egyszer éjjel két óra körül a Keleti pályaudvaron vártam valakit. A külső vágányok felé sétáltam, jön velem szemben egy pasas. Köszönünk egymásnak, de visszafordul, mondani akar valamit. „Tudja, miért szeretem én a Bartha Zsoltot? Mert olyan, mintha igazi, élő ember lenne.” Ez volt a nagy dolog.

Hamar kialakult Magyarországon, hogy a színházi szakma kicsit lenézi a „szappanopera-színészeket”.

Kicsit?

Lehet, hogy alulfogalmaztam.

A szappanoperában szereplő színészek szakmai oldalról nagyjából az ebolavírus szintjén voltak. Jó néhányszor előterjesztettek szakmai elismerésekre, de mindig visszadobtak azzal, hogy „szappanopera szereplője nem kaphat szakmai díjat”. Picit indulatos vagyok ezekkel az emberekkel szemben. Szinetár Miklós osztályába jártam a Színművészeti Főiskolán – vajon ő képzett külön szappanopera-szereplőket? Színészeket képzett. Higgyük már el, hogy akit ez az ember bátorított, hogy járja az útját, az nem tesz különbséget Tybalt és Bartha Zsolt között.

Az aljanépnek nem kell elhinnie, de én tudom, hogy nem kisebb odaadással fogalmazom meg Bartha Zsolt karakterét, mint A gyertyák csonkig égnek Henrikjét. Nekem megvolt mindkettő, és ez piszkosul jó érzés.

Az más kérdés, hogy a motorbalesetem után némileg lesántultam, és a József Attila Színházban egyszer csak nem találtam a nevemet az új évadban kitűzött előadások szereposztásában.

Farkas Norbert / 24.hu

Nem érzi azt, hogy a színházi szakma mára jobban elfogadja a szappanoperák szereplőit?

Kaptam azóta díjat? Talán az változott, hogy egy időben söpredékként emlegették a szappanoperák szereplőit, bármilyen kiváló vendégszereplők is fordultak meg nálunk, később pedig az, aki ilyeneket írt, ott állt velem a kamera előtt. Úgy tűnik, a pénz felül tudta írni a szakmai elkötelezettséget.

A szappanopera-forgatás, különösen a főszereplők esetében, sok időt követel a színészektől, és nyilvánvalóan kevesebb idő jut egyéb munkákra, különösen a színházra. Ezt hogyan tette helyre magában?

Nem voltak emiatt dilemmáim, mert mindkettőt szerettem. Egyszer a sorozat pénzügyi igazgatója szép gázsiemelést ajánlott azért cserébe, hogy havonta egy bizonyos előadásszámnál többet ne játsszak színházban. Azt is meghatározta volna, legfeljebb hány bemutatóm lehet egy évben, ami ugyebár délelőtti próbákkal jár, és nehézséget okoz a forgatási időpontok egyeztetésében. Neki is azt mondtam, nekem két szakmai szerelmem van, a színház és a sorozat, egyik sem fontosabb a másiknál. Azért vettem motort, hogy a Nagytétényben lévő stúdió és az észak-pesti József Attila Színház között gyorsabban megtegyem az utat, de a színházat nem adtam fel ennél a fizetésemelési ajánlatnál sem. A szakmai tapasztalás a színházban gyarapodott, mert fantasztikus kollégákkal játszhattam együtt, nem is akárkik rendeztek, és remek szerepeim voltak. Ezt a tudást át tudtam vinni a sorozatba, a sorozatban szerzett népszerűséget pedig kamatoztatni tudtam a színházban, hiszen voltak nézők, akik azért vettek jegyet, mert tudni akarták, mit csinál máshol a Bartha Zsolt. Az irodalmi estemen minden alkalommal telt ház volt.

Egy hónapja a Reggeliben arról beszélt, vegetáriánus vendéglő nyitását tervezi. Legalábbis, ha jól vettem ki a szavaiból, mert a beszélgetés kissé csapongó volt.

Az lett volna?

Utána magyarázkodhatott.

Nem magyarázkodtam, mert nem volt okom magyarázkodni. Arra került a hangsúly, hogy „virággyilkosnak” neveztem a műsorvezetőket, és nem vették észre, hogy a végén röhögtem egyet. Nem is itt volt a baj, hanem ott, hogy a férfi műsorvezetőt megkértem, ne vágjon a szavamba, de azt sem gondoltam véresen komolyan. Úgy éreztem, hiába voltam én a vendég, nem voltak igazán kíváncsiak rám. Mindegy, spongyát rá! Valóban egy konyha beindításán dolgozom éppen.

Marad ideje színészi feladatokra?

Mióta eljöttem a József Attila Színházból, nem keresett meg kőszínházi társulat, a sorozat pedig véget ér. Színházaknál kopogtatni nem fogok. Valamit viszont csinálni kell, és csinálok is: önálló esttel járom az országot és vőfélykedem is, ha éppen nem gátolják a körülmények, mint most. De foglalkoznom kell azzal, nem biztos, hogy az én virgácsommal mindig tudok majd színpadon állni, vagy végigtalpalni egy lakodalmat. Kell egy munka, ami életben tart akkor is, ha nem vagyok ott. Innen jött az ötlet, hogy kiszolgáljam azokat az embereket, méghozzá jó minőségben, akik másképp akarnak táplálkozni, mint eddig.

Farkas Norbert / 24.hu

Egy területről még nem beszéltünk, amivel régóta foglalkozik, ez pedig a szinkron. Az előbb azt mondta, nem „szappanopera-színésznek” tanult. Szinkronszínészek sincsenek, csak színészek, akik szinkronizálnak?

Mikor a szinkronszakma átalakult, én elkezdtem kihátrálni belőle. Abban az időben kezdtem el szinkronizálni, mikor előadás után, este tízkor Sinkovits Imre vagy Agárdi Gábor még taxival ment ki a Pannónia Szinkronstúdióba. Én velük ülhettem együtt. Teljesen egyértelmű, hogy esetükben a meglévő képességeik még tágabbá váltak, mert a szinkronizálást is képesek voltak csinálni. Nálam az verte ki a biztosítékot, mikor fürdőszobákat alakítottak szinkronstúdióvá, ahol nem is látod a hangmérnököt és a rendezőt, és egy eléd rakott kis tévén kell követned a képet. Majd ezek a fürdőszoba-stúdiók elkezdtek szinkronszínészeket képezni, végül pedig adtak egy listát a növendékeknek a tényleges szinkronstúdiók címével és telefonszámával. Gusztustalan rendszer alakult ki. Bámulom azokat a kollégákat, akik ilyen körülmények között is remek munkát végeznek – például a párom, Pikali Gerda –, de én nagyon más időszakban szocializálódtam, és az akkor megszokott munkametódust tartom jónak. Tom Cruise-t viszont ma is szinkronizálom, mert Csörögi István szinkronrendező megtanított rá, hogyan kell. Nagyon nehéz vele, egyetlen szinten, egyenletes tónusban beszél, ami ellentétes a magyar nyelv hullámzásával.

Emlékszik az első Tom Cruise-szinkronjára?

Nem én. Fiatalkorában Kautzky Armand kollégám szinkronizálta őt, és egy filmhez mindkettőnket behívtak castingra, ráadásul egyszerre. Felváltva mondtuk fel ugyanazokat a tekercseket, ami méltatlan volt. Azt a munkát még Armand vitte el, és utána kaptam meg először én Cruise-t. Talán ez már az első Mission: Impossible volt. Eleinte kiküldték Amerikába a felvett szinkronhang mintáját, és a magyar forgalmazó mindig jelezte, hogy Magyarországon én szoktam szinkronizálni Cruise-t. Mostanában már nem is kell engem jóváhagyatni az amerikai stúdióval.

Nemrég volt egy, a szinkronhoz hasonló feladata: ön narrálta A pozsonyi csata című animációs filmet, amely komoly kritikákat kapott a kivitelezése és az ismert történelmi tényeket szabadon kezelő története miatt is. Színészként úgy érzi, foglalkoznia kell ezekkel a visszajelzésekkel?

Ha autót vezetek, nem a felfüggesztéssel meg az üzemanyag-keveréssel kell foglalkoznom. Itt is hasonló a helyzet. Láttam-e már kiválóbb minőségű animációt? Igen, láttam. Tudom-e, mi mennyibe kerül? Nem tudom, csak sejtem. Vélhetően az alkotók nem azért hoztak létre egy ilyen formát, mert bosszantani akartak. Jót akartak ők. Vélhetően a rendelkezésükre álló keretből ez a legjobb állapot, küllem, amit le lehetett gyártani. Kíváncsi vagyok arra, hogyan születnek meg a következő részek, de mindenképp elismerésre méltó az a kezdeményezés, hogy mindenki számára elérhető formában dolgozzák fel múltunk meghatározó eseményeit. Hol láthattál már a pozsonyi csatáról, erről a magyarság számára sorsfordító ütközetről olyan feldolgozást, ami bárkihez eljuthatott? Mivel állíthatom szembe ezt a filmet? Legyen ez költői kérdés. Mindenkinek rohadtul megvan a véleménye, piszkosul értünk mindenhez, mind a kilenc és félmillióan. Kétségkívül megvan annak az előnye, hogy most készült el ez a film, mert az interneten utána tudunk keresni a részleteknek, ha a téma felkeltette a kíváncsiságunkat.

Lehet, hogy nem Árpád vezette a lovas sereget. Nem teljesen mindegy? Fotó nincs róla. Higgyünk egy kicsit a mesében!

Farkas Norbert / 24.hu

Én jász vagyok, egyik legfőbb jelképünk Lehel kürtje. Egyszer földmunka folyt Jászfényszaru környékén, és találtak egy szarukürtöt, még csorba is volt az egyik vége. Megvizsgálta a szakértő bizottság, tényleg az-e Lehel kürtje. Mondják a szakértők, hogy annál jóval később készült tárgyról van szó, valószínűleg bizánci eredetű, és cirkuszi játékokhoz használhatták. Mire a jászok: „Jó. Ez a Lehel kürtje.” És hol van most? A Jász Múzeumban, fő helyen, azzal, hogy ez Lehel kürtje. Senkinek nem ártunk ezzel, és így szép a mese. Azt mondják, akit az istenek szeretnek, megtartják gyereknek, és a gyerek hisz a mesében. Leszarom, hogy kaptam-e szakmai díjat, de játszó ember vagyok, tehát gyerek, és hiszek a mesében.

Hogyan találta meg A pozsonyi csatát gyártó Magyarságkutató Intézet?

Fogalmam sincs. Ahogy mondtam, nem kopogtatok be sehová. Azt sem tudtam, hova kellett volna bekopogni, noha nagyon szeretem a budai Várat. Tudom, hogy a vendéglátósoknak, az idegenvezetőknek szörnyű a mostani helyzet, de én igazán most imádok arra sétálni. Gerdával imádjuk a Ruszwurm cukrászda krémesét. Most is voltunk fenn, azzal ünnepeltük a nyolcadik évfordulónkat, hogy a krémesünkkel kiültünk a Halászbástyához. Mondtam Gerdának, most nézd meg a Várat! Látszanak az épületek, nem takarják el őket az emberek. Ennek ellenére, mielőtt A pozsonyi csatán dolgoztam, nem tudtam, hogy a Magyarságkutató Intézet is ott van.

Néhány éve máshogyan került közvetett kapcsolatba a politikával. Fia, Rékasi Zsigmond a 2018-as választások körüli diáktüntetések vezéralakja volt, házkutatást is tartottak nála a rendőrök. Milyen tanácsokat adott neki akkor?

Fura helyzet volt, Zsigmondot nem a politika mozgatta. Tizenhat éves volt, és mert gondolkodni. Nem biztos, hogy erre úgy kell reagálni, hogy képen fújják könnygázzal, vagy alpári stílusban osztják ki az interneten. Amire ő azt írta, hogy készen áll leülni és vitatkozni bárkivel. Tizenhat évesen! Piszkosul büszke voltam a fiamra. Nem hőzöngött, hanem a véleményét fejtette ki. Mindig is abban támogattam, higgyen abban, hogy egy kérdést minimum kétféleképpen lehet látni. Te onnan nézed, én innen, és mindkettőnknek igaza lehet. Beszéljük meg! A felmenőidet nem kezdem el alázni. Akkoriban úgy éreztem, sokan kihasználják ennek a gyerkőcnek a lelkesedését, de senki nem vette a fáradságot, hogy leüljön vele szemben, és vitatkozzon vele.

Farkas Norbert / 24.hu

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik