10. The Social Dilemma
Az utóbbi évek botrányai alaposan megtépázták a Facebook, a Google, a Twitter és egyéb techóriások renoméját, de ez nem sokat változtatott azon a trenden, hogy egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a figyelmünkből és az életünkből. Mindenképp érdemes lenne tehát többet gondolkodnunk azon, hogy az okostelefonunkkal való intim viszonyunk milyen hatással lehet a mentális állapotunkra, világképünkre és társas kapcsolatainkra. A Netflix dokumentumfilmje pontosan ezeket a kérdéseket feszegeti, és nem is akárkik, a legnagyobb szilícium-völgyi cégek egykori fejlesztői kongatják benne a vészharangot: kifejtik, hogy nem véletlenül feledkezünk bele a görgetésbe, ezek a felületek tudatosan úgy lettek megtervezve, hogy függővé tegyenek. A film helyenként didaktikus és kissé pamfletszerű, lerí róla a görcsös igyekezet, hogy alaposan ráijesszen a nézőre – a végén pedig már szinte a világban lévő minden rosszat a techcégek nyakába varrna. Ennek ellenére nagyon fontos dilemmákat hozott be a fősodorba, amikről még sokáig fogunk beszélgetni, hacsak nem vonja el a figyelmünket a telefonunk pittyenése. A film a Netflixen nézhető. (Jankovics Márton)
9. Egy élet a bolygónkon
Kilencvennégy éves vagyok. Rendkívüli élet jutott osztályrészemül. Csak most kezdem felismerni, mennyire rendkívüli
– mondja Sir David Attenborough, akinek hét évtizedes pályafutása tényleg semmihez sem hasonlítható. Generációk nőttek fel ismeretterjesztő filmjein, akik számára ő lett a természet szinkronhangja. Szóval egy rossz szavunk sem lehetne, ha Attenborough most visszatekintene és egyszerűen felidézné, hogy jutott idáig. Ő azonban trükköt alkalmaz, és valójában megint a természetről és a biodiverzitás megvédéséről beszél. Saját életútját pedig csak apropóként használja arra, hogy elmondhassa, mekkora a baj. Ennek érdekében idei tanúvallomását könyvben és dokumentumfilmként is megjelentette, sőt még az Instagramra is regisztrált, egyből rekordokat döntve. Az Egy élet a bolygónkonban ugyan felbukkan szomorú jegesmedve, kifehéredő korallzátony és cuki orangután, mégsem klasszikus természetfilm. Inkább egy mindenki által tisztelt, szelíd öregúr egyszerre lesújtó és inspiráló kiáltványa arról, hogyan lehetne elkerülni, de legalább mérsékelni a közelgő katasztrófát. A film a Netflixen nézhető. (Jankovics Márton)
8. 76 nap
Az idei év a koronavírusról szólt, ami február óta annyi történetet, kérdést, drámai változást és tragédiát halmozott fel rövid idő alatt, hogy ez még garantáltan hosszú évekre fog témát biztosítani a filmeseknek. Az első igazán erős dokumentumfilm már ősszel megérkezett, nálunk a Verzió filmfesztivál nyitófilmjeként volt látható. A 76 nap fő erőssége épp az, hogy nem akar túl sokat markolni. A vírus eredetvidékére, a 76 napra lezárt Vuhanba kalauzol, de nem értelmez, nem kritizál és nem politizál, inkább csak közel lép az eseményekhez, hogy bemutassa, milyen emberi drámák bújnak meg a járványstatisztikák árnyékában.
Komoly elbeszéléstechnikai tanulság, hogy a történet érzelmi erejét egyáltalán nem tompítja az arcok hiánya. A szereplők ugyanis végig maszkban vannak, ha nem épp teljes egészségügyi szkafanderben. Természetesen a film elkészítése is rendkívüli körülmények között zajlott, a három társrendező ugyanis a mai napig nem tudott találkozni egymással, kizárólag online kommunikáltak. A két kínai riporternek a szigorú lezárások ellenére is sikerült forgatnia több vuhani kórházban, az általuk felvett anyagot pedig a neves, New Yorkban élő kínai-amerikai dokumentumfilmes, Hao Wu vágta össze. A 76 nap ugyan Vuhanról szól, de felkavaróan mutat be univerzális emberi viselkedésmintákat. A film most fesztiválkörúton van, és a járvány miatt valószínű, hogy online vetítéseken elcsíphető. (Jankovics Márton)
7. Isten hozott Csecsenföldön
David France dokumentumfilmje olyan világot tár elénk, ahová jóérzésű ember nem akar megérkezni: itt ugyanis, ha egy fiatal a saját neméhez vonzódik, és ez kiderül, akkor jobban teszi, ha addig menekül el, amíg tud, mert ha nem teszi, nagy esélye van rá, hogy hamarosan már nem él. Csecsenföldön ugyanis az ország vezetői jó ideje nagy hangerővel harsogják, hogy a homoszexualitás (és az LMBTQ további betűi) bizony olyan szégyen, amit jobb minél határozottabban lemosni a családról, és ezt tömegek hiszik el, így az országban évek óta mindennapos eset, hogy nyom nélkül eltűnik egy-egy LMBTQ fiatal. Ők vagy meghaltak, sok esetben saját családtagjaik keze által, vagy, ha mázlijuk van, kiszöktek az országból. A film ilyen fiatalokat mutat be, és azt a néhány civilt, akik az ő megsegítésükön fáradoznak titkos házak fenntartásával, menekülési útvonalak felkutatásával, papírokkal, külföldi kapcsolatokkal. A téma aktuális is, és iszonytató is, ráadásul az Isten hozott Csecsenföldön nagyon érdekes módszerrel oldja meg, hogy védje a szereplőit: mesterséges intelligencia rajzol nekik új arcot, elmosódott, gépi kontúrjaik nem bírnak a fájdalom, a félelem, a megkönnyebbülés és a honvágy mimikájával, egyszerre bizarr, mégis találó, hogy ezeknek a fiataloknak még az arcuknak is fel kell szívódniuk a semmiben, hogy élhessenek. A film a Verzión volt látható, de az HBO GO-n is fen van. (Bodnár Judit Lola)
6. Hatalom és perverzió – A Jeffrey Epstein-sztori
A metoo-mozgalom után néhány évvel idén egész sor olyan film, sorozat és doku érkezett, amely valahogy ezt a témát boncolgatta, a Jeffrey Epstein thrillerbe illő történetét feltáró Netflix-doksi ezek közül az egyik emlékezetes darab. A négyrészes dokusorozat ugyanis egy olyan szintű, hálózatszerű, döbbenetes szexuális zaklatási botrányt mutat be, amihez csak a katolikus egyház gyerekmolesztálásai foghatók, hiszen abban az esetben is a hatalom, a korrupció és a rendszer összezárása tette lehetővé az égbekiáltó bűnök elkövetését, majd évtizedeken át futni hagyta a tetteseket. Ám amihez a molesztáló papok esetében egy világszintű egyházi szervezet ereje kellett, azt Epstein – minthogy volt elég pénze és befolyásos barátja – képes volt önmaga megugrani. Kiskorú és majdnem kiskorú lányok százai rendelésre érkeztek Epsteinhez, aki aztán vagy egymaga, vagy hozzá hasonló perverziókkal élő barátnőjével töltötte kedvét a lányokon. A barátnőnek, Ghislaine Maxwellnek épp most van folyamatban a felelősségre vonása a történtekért: a legfrissebb hírek szerint nyolcmilliárd forintnyi óvadékot ajánlott fel azért, hogy szabadlábon védekezhessen. (Bodnár Judit Lola)
5. Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese
Martin Scorsese néhány évente, lazításképpen rendez egy dokumentumfilmet kedvenc zenészeiről, egyben nemzedéktársairól. Azokról az előadókról, akik a hatvanas években máig hatóan formálták át a popzenét, emiatt napjainkra jószerével szoborrá merevedtek, Scorsesével viszont, már csak a régi ismeretség okán is, nyíltabbak és közvetlenebbek, mint szinte bárkivel. A Rolling Stonest bemutató Shine a Light és a George Harrisonnak emléket állító Living in the Material World után elkészült a rendező zenés dokumentumfilm-trilógiájának harmadik darabja, amely mind közül a legviccesebb. Ez pedig nyilvánvalóan főhősének, Bob Dylannek, a nagy mesélőnek köszönhető, akinek egy hetvenes évekbeli, nem kifejezetten sikeres turnéjáról láthatunk korábban nem ismert felvételeket, miközben a zenész a mából visszatekintve kommentálja akkori korszakát. De melyik is ez a korszak? Hogyan lehetne jellemezni Bob Dylant, aki újra és újra képes megújulni, és egyszerűen képtelenség skatulyába szorítani? Scorsese filmje ezzel a kérdéssel is foglalkozik: olyan közelről mutatja Dylant, ezt az ellenállhatatlan karizmájú sámánt, ahogy eddig csak elvétve láthattuk, mégsem állítja, hogy kiismerte őt. Az, hogy mindeközben a vásznon jönnek-mennek a hetvenes évekbeli amerikai ellenkultúra hősei, szinte mellékes, mert ha Bob Dylan belép egy szobába vagy a kamera keresőjébe, teljesen biztos, hogy mindenki rá fog figyelni, és a film alapján ez már csak így lesz, ameddig csak él. A doku a Netflixen nézhető. (Kránicz Bence)
4. Eltűnök a sötétben
Idén utolérte a történelem az HBO dokusorozatát: egy nappal azután, hogy bemutatták az Eltűnök a sötétben című bűnügyi dokut, bevallotta tetteit a Golden State Gyilkos, akinek a kézre kerítéséről szól a sorozat. A bravúr azonban legalább annyira újságírói, mint rendőrségi: az ötven nemi erőszakot és tizenhárom gyilkosságot elkövető sorozatgyilkos alighanem ma is szabadon élne, ha nincs egy Michelle McNamara nevű újságíró, aki megszállottan kutatta az ügyet. Olyannyira megszállottan, tonnányi rendőrségi anyag átolvasásával, annyi szorongással, hogy végül belehalt. Ebben a dokuban az, hogy elkapják-e a bűnöst, nem is az elsődleges kérdés, sokkal inkább arról szól a film, hogy hogyan jut el idáig McNamara – és a hatóság, melynek tippjeivel, kérdéseivel és kutatásával segített. A nő ugyanis kitartása, elkötelezettsége és megbízhatósága révén elérte, hogy a nyomozók partnerként tekintettek rá. Az Eltűnök a sötétben tehát egyszerre fenségesen megcsinált, lebilincselő és katartikus true crime doku, és – legalább ugyanennyire – portré is egy kivételes személyiségről, aki az összefüggések mellett mindig megtalálta a bűnügyi történetek mögötti emberi szálakat is. (Bodnár Judit Lola)
3. Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig
Tavasszal, a koronavírus-járvány első hullámában mi, emberek, leültünk a fenekünkre, és tátott szájjal bámultuk azokat, akik mindannyiunknál magasabbra tudnak ugrani. Nagyjából így írható le a Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig premierje, amely olyan típusú kollektív élménnyé formálódott, mint legutóbb talán a Trónok harca, de ennek a végén senki nem elégedetlenkedett, hogy egy sótlan kiskamasz lett a király. Merthogy pontosan tudtuk már az elején, hogy a király Michael Jordan, és ez a hitünk még inkább sziklaszilárd lett, mire a végére értünk Az utolsó bajnokságig (ki tudja, a magyar fordítónak miért nem volt jó az eredeti Az utolsó tánc cím) tíz tökéletes epizódjának. Természetesen jogosan róhatjuk fel a sorozatnak, hogy elsősorban Jordan álláspontját tükrözi saját kosaras pályafutásáról, ráközelítve az utolsó, Chicago Bullsban töltött idényére. Emiatt nem olyan alapos és elfogulatlan, mint ahogy azt Jordan néhány ellenfele megérdemelte volna, a Bulls-menedzser Jerry Krause-tól a Detroit Pistons Jordanhez hasonlóan legendás irányítójáig, Isiah Thomasig. Ám aki az NBA kilencvenes évekbeli történetének maximálisan korrekt bemutatására vágyik, ne egy olyan sorozatba vágjon bele, amelynek elkészítéséhez Michael Jordan adta az exkluzív interjúkat meg felvételeket. Aki viszont leül a Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig elé, félisteneket láthat a szakmájuk csúcsán, a sporttörténet kivételes pillanatában, és megértheti, miért akart a Chicagótól reménytelenül távol eső Káposztásmegyeren is Michael Jordan lenni minden második kisiskolás. A sorozat a Netflixen nézhető. (Kránicz Bence)
2. Beavatási eskü (The Vow)
Hogyan fajult a kissé pénzéhesnek, de alapvetően ártalmatlannak tűnő, sikertréningekkel, önfejlesztéssel foglalkozó NXIVM nevű szervezet odáig, hogy a szervezet ernyője alatt izzó fémmel billogoztak meg rabszolgaként emlegetett nőket? A rövid válasz az, hogy meglehetősen alattomosan, a hosszú válaszért viszont muszáj lesz az olvasónak végignéznie a Beavatási eskü című dokumentumfilm-sorozat mind a kilenc epizódját. Ha viszont ezt megteszik, tényleges megértéshez juthatnak, ugyanis rengeteg szektás filmet, sorozatot, dokut láttunk már, de olyat még nem, ami ennyi belső anyaggal tudta megtámogatni mondandóját és megértetni, hogy hogyan tudtak értelmes, céltudatos, felnőtt emberek egy szexrabszolgasággal is átitatott szektába keveredni. Ez annak köszönhető, hogy egyik tagjuk, Mark Vicente történetesen filmesként került a szervezetbe, és egy ideig dokumentációs céllal rögzítette a látottakat – majd amikor rájött, hogy nagy bajok vannak, és nagy nehezen ki tudott szabadulni a szervezetből, ezek az anyagok hirtelen a leleplezés eszközeivé váltak. A Beavatási esküt a felkavaró történet mellett ez a döbbenetes mennyiségű és intim közelségből készült alapanyag, valamint a dokumentarizmus mellett megjelenő krimijelleg tette az év egyik legjobb dokujává. A film az HBO GO-n nézhető. (Bodnár Judit Lola)
1. Colectiv
Az egészségügyi rendszer 90 százaléka rohadt, és az orvosok le sem szarják a betegeiket
– fakad ki a kamera előtt a fiatal, ambiciózus és nemrég kinevezett román egészségügyi miniszter. Ez a lesújtó helyzetértékelés magyarázza, hogy miért pokoli nehéz ekkora rendszereken bármilyen változtatást elérni, még olyankor is, amikor épp lenne politikai szándék. A 2015-ös Colectiv-tragédia akkora felháborodást okozott a román társadalomban, hogy nemcsak a korrupt kerületi polgármester, de a teljes kormány is belebukott.
Alexander Nanau dokumentumfilmje azonban nem magáról a 64 halálos áldozattal járó diszkótűzről, hanem az általa elindított láncreakcióról szól. A román-német filmes a tényfeltáró csapatot követi, amelyik a korrupció egészen döbbenetes léptékét leplezte le: a politikusok hagytak meghalni több tucat sérültet, csak azért, hogy a választók arcába hazudhassák: a román kórházak vannak olyan jók, mint a német vagy a svájci intézmények. Illetve ki tudja, hány éve csináltak bizniszt a higított fertőtlenítő szerek kórházi felvásárlásából. Ilyen közelről ritkán pillanthatunk be a politika feketedobozába. Egyszerre izgalmas, lehangoló és ijesztő, amikor egy dokumentumfilm kenterbe veri Robin Cook egészségügyi thrillereit és a politikai paranoiafilmeket is. „Nem szabad elfelejteni, hogy a korrupció öl. Ezt sokszor nem tudatosítják, hogy a lopás nemcsak pénz, de emberi életek elvételéről is szól” – mondta tavalyi interjúnkban a rendező. A Colectiv akkor a Verzió fesztivál nyitófilmje volt, de csak idén tavasszal került fel az HBO GO-ra. (Jankovics Márton)
+ Akikről beszéltünk
A fenti toplistába ugyan nem kerültek be, de két doku még mindenképpen említendő az idei felhozatalból: a Netflix tavaszi karanténbombája, a Tiger King, és az HBO Visszatérés Epipóba című filmje. A Tiger King a Joe Exotic néven futó, utánozhatatlanul extravagáns tigristenyésztő és magánállatkert-tulaj elképesztő sztoriját meséli el, miközben betekintést enged az amerikai nagymacska-rajongók szubkultúrájába – vagy bűnügyi hálózatába, attól függ, honnan nézzük a dolgot. A Tiger Kingben olyan figurák vonulnak fel – nem egy, nem kettő –, akikről, ha könyvben olvasnánk, túlzásnak neveznénk mindőjüket, és egy olyan történet, amiről már a kiinduláskor is azt hittük, hogy ilyen elképesztő, döbbenetes baromságot még életünkben nem hallottunk, ám aztán a sorozat epizódról epizódra, mi több, percről percre rátromfolt saját magára. Az egész világ ezt nézte a tavaszi karanténban, fergeteg.
A másik itt említendő doku nem lett ennyire világhíres – de nem is csodálkozunk, hiszen, még ha az alkotók igyekeztek is univerzálisan érvényessé tenni a film tanulságait, azért ez mégis csak egy magyar film és egy ízig-vérig magyar történet. Oláh Judit filmje a néhány éve kirobbant, vagy inkább lelepleződött (mert ugye ekkorra több tucatnyian tudtak a dologról) Sipos Pál-ügyről mesél, az általa vezetett gyerektáborok sötét oldaláról, a szektajellegről, és Siposnak a táborban és azon kívül folyó, kiskamaszok elleni szexuális visszaéléseiről. A film nagyon személyes és nem követi a hollywoodi dramaturgiát sem, és sokaknak egész sor egyéb baja is volt vele – többek között az, hogy nem adott kellő hangsúlyt annak a 444-es újságcikknek, ami nyilvánosság elé tárta a történteket –, ám még ezzel együtt is az egyik legfontosabb dokumentarista alkotás, amit a magyar filmszakma idén felmutatott. (Bodnár Judit Lola)
++ Zenélő magyarok
A zenei témájú magyar dokumentumfilmekben is erős volt az év. Bár a Barta Tamásról szóló Siess haza, vár a mama bemutatását jogi csatározások nehezítették, Hajdú Eszter filmje régi adósságot törlesztett, hiszen az LGT tragikus sorsú gitárosának története még mindig sokakat foglalkoztat itthon. A film azonban nem a gyilkossági ügyre, és még csak nem is a rocksztár Bartára koncentrál, hanem a zenész és édesanyja viszonyát mutatja be, egy újabb tragikus történetet elbeszélve. Így olyan személyes dráma bontakozik ki anya és külföldre szakadt fia magnókazettákon bonyolított levelezésének köszönhetően, melyre kevesen számítottak egy rockzenészről szóló dokumentumfilmtől. A film nyáron moziban futott, online elérhetőségről egyelőre nem tudunk.
Szintén ideje volt már egy jó dokusorozatnak a magyar punkszíntér hőskoráról, és a Partizán YouTube csatornája által készített, háromrészes Szennyhullám ’78-84 is bátran ajánlható bárkinek, akit foglalkoztat a téma. A vizuális megjelenésében is különleges három film komoly súlyt fektet a történelmi-társadalmi közeg bemutatására, és látszik, a készítők is otthon vannak a témában. Laki Gergely sorozata remélhetőleg folytatódik a jövőben, hiszen téma maradt még csak ’78 és 84 között is bőven. (Inkei Bence)
