Kultúra

A kínaiak válasza a Dunkirkre beelőzte Hollywoodot

The Eight Hundred
The Eight Hundred
Az év legnagyobb bevételt hozó filmje ebben a járvány sújtotta évben egy kínai háborús film, a The Eight Hundred (A nyolcszáz) lett, amely a japán–kínai háború egyik nevezetes epizódját eleveníti fel 1937-ből. A monumentális film érezhetően a legnagyobb hollywoodi produkciókkal kíván versenyezni. Sikerült vajon? És mi volt a problémája a filmmel a kínai kultúrpolitikának?

2020 semmilyen szempontból nem volt normális év, és ez fokozottan igaz a filmiparra. A Covid-járvány nemcsak a filmkészítést nehezítette meg, de a moziba járást is, és sok filmszínház az év nagy részében zárva is maradt. Különösen rosszul jártak az amerikai mozik, és leginkább ennek lett a következménye, hogy az idén Kínában először hoztak több összbevételt a vetítések, mint az USA-ban, illetve az év legtöbb bevételt hozó filmje is kínai lett. Igaz, ennek jelentőségét nagymértékben árnyalja, hogy ezzel az eredménnyel tavaly az első tízbe sem fért volna be, ám az angolul The Eight Hundred, kínaiul Ba Bai (magyarul A nyolcszáz) című film így is megelőzött néhány nagy produkciót odahaza, így például a kimondottan a kínai piacra szánt Mulant.

A film nemzetközi forgalmazást is kapott ugyan, de egyértelműen a kínai közönséget megcélzó, hazafias üzenetű háborús filmről van szó, méghozzá óriási ambícióval, és ehhez mérhető megvalósítással. A kínaiak egyébként rengeteg háborús filmet és sorozatot készítenek, túlnyomó részük a kínai–japán háborúban játszódik, de A nyolcszáz minden szempontból szintet lép hozzájuk képest, noha volt pár figyelemre méltó ilyen kínai film korábban is. Hu Guan rendezése azonban érezhetően nem ezekkel, hanem a műfaj nemzetközi csúcsalkotásaival, így a Dunkirkkel, az 1917-tel vagy akár a Ryan közlegény megmentésével kíván versenyezni. Ennek megfelelően a film nemcsak komoly költségvetésből készült (nagyjából 80 millió dollár), de ez lett az első, teljesen IMAX technológiával forgatott kínai film is, melyben ráadásul a legkeresettebb nyugati vizuáliseffekt-szakértők is dolgoztak. Hu Guan – akinek A tehén című művét nálunk is bemutatták – tíz évig készült a filmre, melynek a forgatása 2018 tavaszán fejeződött be.

A film tervezett bemutatója tavaly júniusban lett volna a sanghaji filmfesztiválon, ám előbb egy hónappal halasztották el (technikai okokra hivatkozva), majd egy teljes évvel, így csak idén augusztus 21-én került a mozikba. Ez lett az a film, amelynek a feladata lett ismét becsábítani a kínaiakat a járvány után újranyitott mozikba.

Az egy év késlekedésnek azonban oka volt, méghozzá politikai, és hogy ezt megértsük, nézzük meg, miről is szól a film.

Egy kínai ezred hősies ellenállása

Bár a második világháború a közmegegyezés szerint 1939. szeptember elsején, a Lengyelország elleni német támadással kezdődött, a kínaiak és a japánok kisebb megszakításokkal és formális hadüzenet nélkül ugyan, de már 1932 óta háborúztak. Japánt segítette, hogy Kínában polgárháború zajlott, melyben a Csang Kaj-sek vezette nacionalista Kuomintang (KMT) a kommunistákkal állt hadban, illetve mindketten a Kína nagy részét uralmuk alatt tartó különféle hadurakkal is harcoltak. Ezt a zavaros helyzetet kihasználva a japánok előbb elfoglalták Mandzsúriát, majd 1937-ben újra támadásba lendültek, és kitört a második kínai–japán háború, melyben további területeket foglaltak el. A KMT és a kommunisták ekkor ideiglenesen beszüntették az ellenségeskedést és a közös ellenség ellen fordultak, ám a japánok veresége és kivonulása után a harcok kiújultak, és 1949-ben a kommunisták teljes győzelmével végződtek, a KMT pedig Tajvan szigetére szorult vissza.

Hou Luopeng / Imaginechina via AFP Az emlékműként megőrzött Sihang raktárépület ma.

Azóta Kínában a Kuomintangról jót nemigen szabad mondani, Hu Guant azonban most mégis a KMT-hadsereg hősiessége ihlette meg. 1937 őszén ugyanis a japán császári haderő kezdetben könnyűszerrel verte le az útjába kerülő kínai csapatokat, és az első komolyabb próbatétel Sanghaj bevétele volt, mely azonban csak három hónapig tartó, súlyos harcok árán sikerült. A KMT-hadsereg végül feladta a várost, és kivonta maradék erőit, utóvédnek ott maradt viszont egy zászlóalj, amely a várost átszelő Suzhou-folyó partján lévő masszív, hatemeletes raktárépületben, a Sihangban barikádozta el magát. A feladata hivatalosan a japánok feltartóztatása volt, amíg a főerők biztonságos távolba húzódhatnak vissza, de Csang Kaj-sek abban bízott, hogy a közvetlenül a sanghaji nemzetközi negyed mellett zajló ütközet ráirányítja a világ közvéleményének figyelmét Kínára.

A feladat a KMT-hadsereg elit alakulatának számító német kiképzőkkel és felszereléssel ellátott 88. hadosztály 524. ezrede egyik zászlóaljának jutott – néhány összefogdosott katonaszökevénnyel és a japánok által szétszórt rendfenntartó csapatok maradványaival kiegészülve. Az alakulatot vezető Xie Jinyuan ezredes ugyan nyolcszáz fős egységről beszélt megtévesztésként, valójában csak 452 katona barikádozta el magát a Sihangban, nekik kellett feltartóztatniuk a sokszoros túlerőben lévő japán sereget. A feladatot ugyanakkor segítette, hogy a semleges övezetnek számító nemzetközi negyed (a nyugati hatalmak koncessziós területei) közvetlen szomszédsága miatt nehéztüzérséget és mustárgázt sem használhattak a támadók, akik el akarták kerülni a britek és az amerikaiak provokálását.

A menekültekkel teli negyedből minden nap ezrek figyelték a folyó túlpartján zajló csatát, és néhányan a maguk eszközeivel segítséget is nyújtottak a védőknek, akik négy napig tudták feltartóztatni az egyre dühödtebb japán támadásokat, végül a koncessziós területük szomszédjában folyó háborúzást megelégelő britek meggyőzték a KMT-vezetést, hogy engedjen. Így Xie ezredes vezetésével az egység maradéka kitört, majd a japánok által tűz alá vett hídon átszaladva menedékjogot kért a nemzetközi negyedben, ám az áldozatnak köszönhetően a kínai főerők addigra már sikeresen el tudtak vonulni.

A nemzetközi közvélemény valóban felfigyelt a sanghaji drámára, de a nagyhatalmak vonakodtak háborúba sodródni Kína kedvéért, ezért inkább a kínai közvéleményre gyakorolt hatást tartják fontosnak. (Igaz, a korabeli magyar sajtó is beszámolt róla: „Egy kínai ezred hősies ellenállása a nemzetközi negyed biztonságát veszélyezteti” – írta például címében a Kis Ujság.) Úgy tartják, ez a hősies harc volt a fordulópont, mely felrázta az embereket az apátiájukból, és ez vezetett oda, hogy hosszú évekkel később ugyan, de végül (hathatós nemzetközi segítséggel) legyőzték a hódítókat. (A Sihang ostromáról itt olvasható egy részletes írás magyarul.)

Pusztító háború a páholyból

A Sihang hőseiről még 1976-ban készült egy tajvani propagandafilm, és most ugyanezt a sztorit vitte a vászonra Hu Guan. A kommunista cenzúra azonban nem lelkesedett azért, hogy tavaly, a Kínai Népköztársaság megalakulásának 70. évfordulóján pont a fő ellenség nacionalistákat dicsőítsék, ezért is tartották vissza egy évig a filmet, melyet egy állami fenntartású kutatóintézet nyilvánosan is bírált, amiért a filmben „nyoma sincs osztályelnyomásnak a Kuomintang hadsereg soraiban, mint ahogy tisztjeinek bűnei és az emberek gonosz elnyomása is nyomtalanul eltűntek, így úgy tűnhet, hogy a Kuomintang hadsereg volt a nép igazi serege.” Az sem tetszett a pártnak, hogy hangsúlyos szerep jut a filmben a kék égben fehér napot ábrázoló Kuomintang-zászlónak, mely jelenleg is Tajvan hivatalos zászlaja. A filmből ki is vágtak tizenhárom percet, és végül ezt a változatot mutatták be az idén.

A film így is 147 perc hosszú, és minden hibájával együtt is sajnálhatjuk, hogy nemigen fogjuk itthon moziban látni: elképesztő látványvilág, gyakorlatilag szünet nélküli akció és monumentális léptékek jellemzik.

A produkció kedvéért felépítették a harmincas évekbeli Sanghaj egy részének pontos mását Suzhouban, 68 életnagyságú épülettel, több mint 130 ezer négyzetméteren. A dekadensen csillogó, eklektikusan európai építészetű nemzetközi negyed életre keltése már önmagában csodás élmény, még ha a film nagyobbik része nem is ott, hanem egy óriási bútorraktárban játszódik.

A hangsúly nyilván a harci jelenetekre helyeződik, melyek tényleg a székhez szögezik a nézőt, könyörtelenek, kaotikusak és szélvész gyorsan söpörnek át a képernyőn. Nem véletlenül a magától értetődő angolszász háborús filmek mellett leginkább Michael Bay akcióorgiáihoz hasonlítják a film csatajeleneteit. A kritikusok azért azt is megjegyzik, a karakterábrázolás és a cselekmény már nem erőssége a filmnek, de valahogy mégsem feltétlenül marad hiányérzet a film végére. Hu Guan ugyanis a főhőseinek a szökevényeket és a nemrég besorozott szerencsétleneket teszi meg a kiképzett elit katonák helyett, az ő sorsukon keresztül mutatja be a háborús pszichózist. Ők azok ugyanis, akiket tényleg ágyútölteléknek állítottak oda, és ezt különféleképpen dolgozzák fel, ami ad a filmnek némi keretet a harci eseményeken kívül.

Szintén fontos szerep jut a nemzetközi negyedben bámészkodó közönségnek: eleinte amolyan színházi látványosságként nézik a csatát, de egyre jobban felerősödik a hazafias érzés bennük, mely – nem nehéz kitalálni – a kínai közvélemény reakcióját akarja megtestesíteni. Igaz, az európaiak is a kínai Dávid mellé állnak a japán Góliáttal szemben, így a Sihang fölött lebegő Zeppelin léghajóból figyelő újságírók is (ez megint csak bravúros látványelem).

Történeti hűség és hatásvadászat

A filmet azonban néhány ponton agyonnyomja a hazafias lendület, így a már említett zászlós jelenet például a hülyeség csimborasszója: az addig fedezékből, hatékonyan védekező kínai katonák egyszer csak megrészegülnek a Kuomintang-zászlótól, amit az épület tetején, pompás célpontként lengetnek színpadiasan a japán pilóták legnagyobb örömére, akik szitává is lövik őket a repülőikből. (De a zászló látványát azt biztos nem tették zsebre!) És persze nem hiányozhat a pátosz sem: vagy a zene, vagy egy giccses szimbólum, mint a néha a képen átvágtázó fehér ló, vagy éppen egy könyvízűen didaktikus párbeszéd rontja el a realisztikus élményt.

Más kérdés, hogy a történeti hűséget is feláldozzák néha az alkotók a hatásvadászat oltárán: ránézésre csak az első félórában többen halnak meg a védők közül, mint amennyien hivatalosan összesen életüket vesztették a négynapos csatában. Sőt, még magát Xie ezredest is feláldozzák, pedig ő – bármilyen illúzióromboló is – valójában biztonságban átért a koncessziós negyedbe, ahol aztán négy évvel később a saját katonái gyilkolják majd meg, de ez érthetően nem fért bele a hazafias narratívába.

Mert azt nehéz nem látni, hogy Hu Guan (és ezáltal a filmipart rövid pórázon tartó kínai kultúrpolitika) tényleg egy nemzetegyesítő nagy filmmel próbálta kirángatni a járvány miatti depresszióból a kínaiakat, és a jelek azt mutatják, sikerrel.

A jelenségről cikkező nemzetközi média pedig elég sok olyan kínai reakciót szemlézett, amely szerint gondoljon bárki bármit a KMT-ről, ezek a katonák mégiscsak szembeszálltak a japánokkal, ezért tisztelet illeti őket. Apropó japánok: az ő bemutatásuk meglepően visszafogott. Na, nem arról van szó, hogy kicsit is szimpatikusnak látnánk az agresszorokat, de nem is esik át a film a ló túloldalára, és ez a körülmények ismeretében mindenképpen említésre méltó. A nyolcszáz egyébként igyekszik néha direkt lírai betétekkel ellensúlyozni a folyamatos feszültséget és izgalmat, és Hu Guan más módokon is mutatja, nem csak a háborúsdihoz ért, noha a film egyértelműen ez utóbbi miatt lehet igazán érdekes a külföld számára. Az pedig – akár moziban nézzük ezt a filmet, akár nem – jól látszik: egy jól megtámogatott kínai háborús film ma már simán versenyképes lehet, bármihez is viszonyítjuk.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik