Kultúra

Erdős Virág: Kiabálni nevetséges, kussolni szégyen

2020-ban, József Attila-díjjal a hátizsákban biciklisfutárkodni még mindig nagyságrendekkel kevésbé gáz, mint Térey-ösztöndíjból élni – mondja Erdős Virág, aki három éven át járta a Hős utcát, beszélgetett a lakókkal, fotózta az enyészetet. Ezek a találkozásai ihlették legújabb verseskötetét, a Hősömet. Kérdéseinkre e-mailben válaszolt, mert nem sokkal a beszélgetésünk előtt biciklis futárként egy kisebb balesetet szenvedett.

Még pihennie kell?

Egy-két napot még biztosan. Járni már tudok, remélem, nemsokára biciklizni is fogok tudni.

Hogyan lesz egy költőből biciklis futár?

Szórakozásnak indul, aztán szenvedély lesz belőle. Nagyon szeretek a városban bringázni, pláne így, hogy még pénzt is kapok érte. Biciklizés közben ráadásul iszonyú jókat lehet gondolkodni. Kicsit olyan üvegbúra érzés, benne is vagy a világban, meg nem is. A futárkodás egyébként csomó mindenben hasonlít az íráshoz: elemi szükségletet elégítesz ki, de úgy, hogy közben szinte gyermeki örömöt okozol. Aki maga is szokott kaját rendelni, az tudja: ez minden alkalommal buli, ünnep, kiskarácsony, kicsit olyan, mint kívánni valamit, aztán hipp-hopp, fél óra múlva már meg is kapni az ajándékot. Éjjel-nappal kék puttonyos nyári mikulások cikáznak a városban – én per pillanat szívesen vagyok egy közülük. A futárság másik hasonlósága az irodalommal, hogy itt is kapcsolatot teremtesz, de magát a kapcsolatot nem kell működtetni, ápolni, fenntartani: kizárólag a „termék” által működik, ha működik. Számomra az irodalomban is az az igazán vonzó, komfortos és „testhezálló”, hogy nem kell közvetlenül kommunikálni, vitatkozni, győzködni, egyezkedni: becsengetsz, leteszed és csá. Ha ízlik, ízlik, ha meg nem, akkor maximum legközelebb nem rendel. Vagy nem tőlem rendel. Vagy főz magának jobbat. Az írás: futárszolgálat, a futárkodás pedig színtiszta hermeneutika. Nem a semmiből teremtesz, mint Zeusz, nem „magadat adod”, mint egy közönséges földi halandó, hanem „csak” közvetítesz a világok között, mint mondjuk Hermész, az istenek hírnöke.

Bringázás közben persze az ember egyáltalán nem gondol ilyesmikre, egyszerűen csak boldog, hogy száguldozhat fel-alá, pláne karantén idején egy tök üres, orgonaillatú, csodálatos városban.

És ha ez valaki szerint gáz, akkor annak innen üzenem: szerintem 2020-ban József Attila-díjjal a hátizsákodban biciklisfutárkodni még mindig nagyságrendekkel kevésbé gáz, mint mondjuk MMA-, NKA- vagy éppen Térey-ösztöndíjból élni.

Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat. / Nincs alku – én hadd legyek boldog!” – mondhatnám, ha ez a fajta hisztérikus költői hév nem lenne ma már viccesen anakronisztikus.

Vannak költői életművek, amelyek magánmitológiát teremtenek, befelé irányulnak. Az öné nem ilyen, inkább kívülről táplálkozik, a társadalomról, a „valóságról” szólnak a versek. Ez választás kérdése?

Nem. Ez arányérzék kérdése. Ha azt látod, hogy mások nálad sokkal nagyobb bajban vannak, akkor kevésbé fogsz a magad bajával előhozakodni.

Ady Endre: A Halál automobilján – elmondja Erdős Virág
Ady Endre versét elmondja: Erdős Virág.

A 2010 után írt verseiről az a szó jut eszembe: dühös. Még mindig az?

A düh, amíg nem válik okafogyottá, nem múlik el. Maximum taktikát vált. Az a kérdés, hogyan legyek okosan, meggyőzően és hatékonyan dühös.

Néhány évvel ezelőtt Erdős Virág volt a „közéleti költő”, akinek a verseit tüntetéseken szavalták és megzenésítették. Hogy érezte magát abban a szerepben?

Nem csak szavalták a verseimet, de sokszor én magam olvastam fel azokat –  ha ellenemre lett volna a dolog, akkor nyilván nem csinálom. És nem gondolom, hogy egy percig is szabadkoznom kéne emiatt. Vannak pillanatok, amikor nincs jó választás: kiabálni nevetséges, kussolni szégyen. Én inkább az előbbit választottam.

(A Kistehén zenekar Ezt is elviszem magammal című száma, Erdős Virág versének feldolgozása.)

A Hősöm alapján ön a mai napig hisz abban, hogy a költőnek valamilyen módon a társadalomért kell dolgoznia, akár úgy, hogy hangot ad az elesetteknek. Hogyan képviselhető ez az ügy a mai magyar kulturális és társadalmi-politikai viszonyok között?

Ez most kicsit úgy hangzik, mintha azt kérdezte volna: „Megmértem a lázát, és úgy látom, maga még mindig beteg – hogyan lehetséges ez, mikor mindenki tudja, hogy betegségek már nem léteznek, és mi mindannyian boldogok és egészségesek vagyunk?!”

Arra gondolok, hogy a költők hangja ma nem hallatszik el messzire, és ahova igen, ott is elnyomja az állami propagandagépezet, mondjuk azzal a szöveggel, hogy a Hős utcát rendbe tesszük, nem lesz, sőt már most sincs itt semmi látnivaló.

Az irodalomnak nem konkurenciája a propaganda. A propaganda csak kiszolgál, az irodalom viszont megváltoztat. Ráadásul a propaganda kizárólag azokat szolgálja ki, akik eleve fogékonyak voltak rá, az irodalom ezzel szemben még azokat is képes megváltoztatni, akik egészen odáig kizárólag a propagandára voltak fogékonyak.

Pusztul a Hős utca, vár a Tárna
Már szinte biztos, hogy elbontják a hírhedt, drogelosztóvá vált Hős utcai gettót. Vajon jó megoldás ez bármire?

Mi vitte a Hős utcába?

Többek között éppen az, hogy egy percig se gondolom, hogy azoknak a bizonyos „elesetteknek” amúgy ne lenne hangja, és hogy például csak úgy maguktól estek volna el… Nem az ő szájukat, hanem a mi fülünket kell kinyitogatni, és a saját (hülye szóval) „össztársadalmi” felelősségünkkel kell végre valahára számot vetnünk. Nem velük van baj, hanem velünk, mindannyiunkkal, akik ezt a lehetetlen helyzetet előállítottuk, fenntartjuk és évről évre egyre tovább rontjuk, tetézzük és bonyolítjuk.

Fotó: Erdős Virág

A kötet alapján közeli kapcsolatba került néhány lakóval. A bizalmukba fogadták?

Abszolút. És ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Egyszerre nézek fel rájuk és fáj a szívem mindannyiukért. Ha valaki beleolvas a könyvbe, talán elhiszi nekem, hogy ez most nem csak szimpla szentimentalizmus a részemről, hanem minden okom megvan rá, hogy valóban így érezzek.

Művészként felmérte, megismerte a Hős utcai szegregátumot, majd visszatért onnan a saját életébe. Hogyan dolgozta fel ezt a határhelyzetet?

A saját, privát életem is tele van úgynevezett „határátlépésekkel” és nem csak olyan tét nélküliekkel, mint például a biciklisfutárkodás. Igazából az életem legfontosabb döntései is szinte kivétel nélkül valamilyen komoly és vakmerő határátlépéshez kötődtek. Amikor egyszer csak kiderült, hogy egyáltalán nem muszáj olyan konvenciók foglyaként leélnem az életemet, amelyekről egészen odáig azt gondoltam, hogy az identitásom elidegeníthetetlen részét képezik.

Ilyen konvenció például az is, hogy csak egy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozó emberekben „gondolkodsz”, kizárólag köztük „mozogsz otthonosan”, és mindenki mást idegenként ismer fel és tilt el tőled a beléd oltott és generációról generációra rád hagyományozott félelem és tartózkodás. A saját invencióidból pedig legfeljebb ennek az idegenségérzésnek a kompenzálására – jótékonykodásra, adománygyűjtésre és más, hasonló, bűntudat táplálta jófejkedésre futja. Igazából a saját életünkben is, és (nincs rá jobb szó:) „társadalmi szinten” is az lenne az igazán üdvös, boldogító és felszabadító, ha nem csak átlépni próbálnánk ezeket a bizonyos határokat, hanem mindenestől felszámolni.

Az persze már más kérdés, hogy egy ennyire a „határvédelemre” berendezkedett társadalomban mindez mennyire lehetséges. Hogy ha egy ajtót kinyitsz, akkor nem záródik-e be a hátad mögött legalább három. És nem érzed-e előbb-utóbb végképp idegennek magadat a saját, egyre értetlenebbnek, egyre szívtelenebbnek és egyre közönyösebbnek mutatkozó legszűkebb (adott esetben értelmiségi) környezetedben is.

A könyvben helyet kaptak a saját fotói, amelyek szeméthalmokat, romokat, az enyészet jeleit ábrázolják. Vizuálisan egyoldalúnak látta a környéket?

Inkább az volt szívfájdítóan „szembeötlő”, hogy az a mesterségesen generált „enyészet”, amibe ezek az emberek belekényszerülnek, hogyan erodál sorsokat, arcvonásokat és idegállapotokat, és von ki lassan minden színt, lendületet és vitalitást még a legokosabb, legtehetségesebb és legsokrahivatottabb gyerekek életéből is.

A kötetben többféle nyelv ütközik: a lírai alany, a „költő” versei mellett az ott élők megverselt monológjait olvassuk. Milyen tapasztalat volt megtanulni a Hős utca nyelvét?

Ezek igazából nem monológok, hanem amolyan félig „kitakart” párbeszédek, ahol a másik fél rendszerint én magam voltam.

Ennélfogva biztos forrásból tudom, hogy a Hős utcának nincs külön nyelve. Jelentem: egy nyelvet beszélünk. Úgyhogy nincs több kifogás, el lehet végre kezdeni: beszélgetni.

Kiemelt kép: Erdős Virág. Fotó: Debreczeni Fanni

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.