Amióta Winsor McCay, a korai képregény és animáció úttörője nekiállt filmet rajzolni a Lusitania nevű ócenjáró elsüllyesztéséről az első világháborúban, tudhatjuk, hogy dokumentumfilm és animáció nem zárják ki egymást. A valóság közvetlen leképezésének tervét persze ellehetetleníti, ha valakinek – illetve általában egész csapatnyi embernek – a keze munkája hozza létre magát a képet. De a „valóság közvetlen leképezése” egyébként is csak ábránd. Amiről nincs közvetlen felvételünk, ott az utólag elkészített animáció lehet a hitelesség kulcsa, éppen azért, mert nem takarja el a közvetítettség, a személyes alkotói jelenlét nyomait.
A rendszerváltás körül induló vonatjegyhamisítás pont olyan téma, amiről nincs filmfelvételünk, mert a három srác, aki kitalálta, hogy higított Domestosszal leoldja a nemzetközi menetjegyről a pénztáros által ráírt célállomást, aminek a helyére bármilyen más úticélt be lehet írni, szóval Ákos, Petya és Laci nem vették fel videókamerára hamisítói karrierjük első lépéseit. Pedig néhány, róluk szóló VHS-kazetta több is volna mint kordokumentum. A rendszerváltás utáni, kora kilencvenes évekbeli Magyarország sűrítménye van ott az ő történetükben: a törvényeket kijátszó magánvállalkozások és az eufórikus nyugati utazások ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a korszakhoz, mint a szocialista állam zombifikálódott intézményeinek – köztük a mai napig kísértő Magyar Államvasutaknak – a maradéktalan és indokolt megvetése.
A vonatjegyhamisítás kulcsfontosságú részlete a Kék Pelikan indigópapír, amit le lehetett mosni, ellentétben például a feketével, és az indigó Csáki László első egész estés filmjének is központi motívuma.
A hitelesség egyik biztosítéka, hogy a főhősök maguk mesélik el a saját történetüket. Csáki nemcsak a három egykori hamisítóval rögzített interjúbeszélgetéseket, hanem egy negyedik barátjukkal és az utánuk nyomozó rendőrtiszttel, sőt a MÁV képviselőjével is. Minden fél megszólal, és mindenki indulat nélkül, derűs nyugalommal emlékszik vissza az eseményekre, vagyis egy letűnt világra.
A Kék Pelikan nagyszerű ritmusú szélhámostörténet és egy korszak nosztalgikus, de sosem szentimentális felelevenítése szép emlékű szórakozóhelyekkel és az alternatív popzenei színtér fontos slágereivel, a Sexepiltől a Kispál és a Borzon át a Hiperkarmáig. Legmegindítóbb vonása mégis az, ahogy Csákiék megrajzolják az elmúlás melankóliáját.
Csáki már felvette vele az interjúkat, mikor a főhősök egyike 2017-ben, hosszú betegség után meghalt. A másik kettő a filmet záró feliratok szerint ma multinacionális vállalatoknál dolgozik, az olaj- és az ingatlaniparban. A rendező talán túlságosan megszerette őket ahhoz, hogy azt firtassa, ezek az egykori lázadók miként kötöttek ki a globális kapitalizmus legkártékonyabb ágazataiban, vagy eszébe sem jutott ezzel foglalkozni.
Mégis, a Kék Pelikan ezzel a zárszóval alakul át igazi mementóvá. Ahogy figyeljük a lebukástól félő fiúkat, úgy érezhetjük, mi vagyunk azok, akiknél mindjárt kopogtat a rendőrség. Akik elhitték, hogy most itt a szabadság, de tudják, érzik, hogy mifelénk az ilyesmi nem tart sokáig. A Kék Pelikantól viszont idegen ez a patetikus borongás, stílusát inkább a tilosba tévedt hősök pörgése és a kilencvenes években egyszerre beáramló kulturális hatások szédítő sokfélesége határozza meg.
Csákinak, aki több mint tíz évet töltött a filmmel, mire az végül az Inkubátor Programban megvalósulhatott, valószínűleg éppen a formai sokszínűség, a lankadatlan kísérletezőkedv a legsajátabb alkotói vonása. A kilencvenes évek derekán, az Iparművészeti Főiskola hallgatójaként költözött Budapestre (hamis vonatjegyekkel természetesen ő is utazott), diplomás művészként pedig egyaránt készített élő szereplős novellaadaptációt, lírai tájfilmet és krétaanimációt is. Filmjeit áthatja képzőművészeti érzékenysége, és a Kék Pelikan világát feszítő ellentmondás, az új lehetőségek zabolátlan öröme és az ismeretlentől való félelem kettőssége a kilencvenes évek magyar képzőművészetét is meghatározza.
Innen a képzőművészeti kapcsolódás, de a Kék Pelikan szorosan kötődik a korszak popzenei világához, miközben animációs formanyelve több alkotói nemzedék együttműködésével alakult ki (az emlékezetes és egyéni figurákat Horesnyi Máté, Csáki volt tanítványa tervezte).
Mintha mind jól ismertük volna, sőt így ismertük volna Ákos, Petya és Laci történetét. Ritkán érezni ilyet. Leginkább azoknál a kultfilmeknél, amelyek szervesen hozzátartoznak annak a kifejezéséhez, milyen itt élni, és amelyek közé a Kék Pelikan is megérdemelten csatlakozik majd.
Kék Pelikan (2023), 79 perc. 24.hu: 9/10.
