Kultúra rendszerváltás30

Ne tarts a hiénákkal – így hasította szét a Szörényi-Bródy párost a rendszerváltás, 2. rész

A szerzőként hosszú évekig elválaszthatatlan Szörényi Levente és Bródy János kapcsolata fokozatosan elmérgesedett a kilencvenes évek elején, ugyanakkor mint azt az első részben felidéztük, a legendás szerzőpáros együttműködése már a rendszerváltás előtt sem volt zökkenőmentes. Bár 1989-ben Szörényi az MDF, Bródy pedig az SZDSZ mellett tett hitet, még együtt kezdtek dolgozni új rockoperájukon, amelyet azonban Szörényi már Lezsák Sándorral fejezett be.

Nagyon távol vagy már, azt hiszem – így hasította szét a Szörényi-Bródy párost a rendszerváltás
Bródy János és Szörényi Levente kilencvenes évek elején kialakult viszálya emblematikus példája annak, hogy a demokrácia szabad levegője adott esetben milyen mérgezően tudott hatni az emberi kapcsolatokra.

Sejthető volt azért, hogy a viszony megromlásának más okai is vannak, mint hogy Szörényi és Bródy nem jutottak közös nevezőre az Atillával kapcsolatos kérdésekben.

Urol, Vajk-rém és az idegenszívűek

„A töréspont a Csurka-dolgozat volt. Én felháborítónak találtam, Levi meg annyit mondott: végül is igaza van, nem? Ez után, úgy éreztem, nincs miről beszélnünk – már ami a közéletet illeti” – jelentette ki Bródy 2008-ban, egy Heti Válasznak adott páros interjúban.

Szörényi hiába védekezett azzal, hogy ő az elhíresült – antiszemitizmussal és összeesküvés-elméletekkel fűszerezett – 1992-es dolgozatnak azzal a részével értett egyet, amelyben Csurka az MDF lehetőségeit vázolta, abban pedig, mint bebizonyosodott, nagyon is igaza volt. „Csakhogy volt egy másik vonulata is annak a dolgozatnak: egy antidemokratikus, embercsoportokat megbélyegző. Márpedig engem a rasszizmus kódolt vagy kódolatlan formájától kiver a víz” – dohogott Bródy, akit tovább tüzelt, hogy az interjú készítője, Stumpf András bedobta a beszélgetésbe Szörényi kedvelt, az idők során többször is hangoztatott tételét, amely szerint

a magyaroknak három alaptípusa van: az istváni, a koppányi és az idegenszívű.

„A nemzeti szellem legkártékonyabb gondolatának tartom ezt a felosztást. Rendes magyar ember ilyet nem mond és nem gondol. Nem osztályozza a nemzet tagjait. (…) Nem Koppány és István szembenállásával van itt a baj, hanem ezzel a harmadikkal. Talán nem is tudod, hogy mit mondasz az »idegenszívűvel«, de akkor megmondom: ez alig leplezett rasszizmus” – szögezte le Bródy.

Szörényi azonban, ahogy könyvében is kifejti, nem hajlandó figyelembe ezt az értelmezési tartományt, „áthallás csak azok számára van, akik azt akarják belehallani, amikor kiejtem a számon az idegenszívű kifejezést, hogy az azt jelenti, zsidó. Nem azt jelenti. Hiszen ősmagyar is lehet idegenszívű, ha a közössége, hazája semmit nem jelent neki.”

Noha Szörényi Leventével kapcsolatban valóban teljesen alaptalan antiszemitizmusról vagy rasszizmusról beszélni, az viszont nem igazán érdekelte, hogy ennek a látszatát is kerülje. Gondolatait a kilencvenes évek elején leginkább a szélsőjobboldali Magyar Fórumban fejtette ki, miközben úgy vélte, hogy „Magyarországon egy szélsőséges, vékony rétegtől eltekintve nincs is antiszemitizmus”, azonban „ha nem érzed jól magad, miért nem keresel egy jobb helyet” – tette fel a kérdést 1991 őszén a TAPS magazinnak.

Ha valaki beleolvas a zeneszerző munkásságába, hamar világossá válhat előtte, hogy egy meglehetősen sajátságos világképű, rendkívül öntörvényű emberről van szó, aki a Magyarországon a rendszerváltás óta kialakult jobboldaliság skatulyájából is eléggé kilóg. Szörényi mélyen beleásta magát a magyarság őstörténetébe, afféle pilisi Indiana Jonesként közel húsz éve fáradhatatlanul kutatja, mit rejtettek el eleink a Holdvilág-árok sziklái alatt, könyvet írt az „eltűnt Ősbudáról”, elmondása szerint egy hajdani, Urol nevű regölő vezette a kezét, amikor rovásjegyekkel papírra vetette az Atilla egyes részeit. Elmélkedéseiben arra jutott, hogy a magyarság a nemzetek Jézusa, hiszen hozzá hasonlóan „lelkében és vállán hordja a világ keresztjét” – mondta a Magyar Vetés című keresztény hetilapnak 1993 augusztusában. Kárhoztatja ugyanakkor a konzervatív kormányokat is, amikor Szent Istvánt emelik a pajzsukra, mivel szerinte „a magyar őskultúrát a kereszténység tette tönkre”. Mint az első részben említettük, még egy „harmadik típusú beszélgetést” is megjelentett István királlyal a Magyar Fórumban (Szólalj meg, Vajk!, 1992), amelyben az államalapító szelleme arról vallott neki, hogy tulajdonképpen egy véreskezű esküszegő volt, aki német felesége és családja uszítására kegyetlenül takarította el az útból rokonait.   

„A magyarságbiznisztől kiver a víz. Miközben a polgári, konzervatív, magyarságszerető oldalon állok, sokkal többet káromkodom miattuk, mint amikor a liberálisnak mondott vonal tevékenységét látom” – vallja könyvében Szörényi, akinek elmondása már 1996-ban, a Nemzeti Társaskörben nekiszegezték a kérdést Fekete Györgyék:

Te nem közénk tartozol?,

miután gagyinak nevezte a Honfoglalás című filmet, kijelentve, hogy „jobb lett volna, ha el sem készül ez a borzalom.”

A feketeseggű tanítvány

Más kérdés, hogy amikor a kilencvenes évek elején a „belső ellenségek” és „a magyarellenes rágalmak mérgezett levegőjének” emlegetésétől volt hangos a közélet, a „nemzeti oldalon” megjelent a ma már jól ismert, de akkoriban az újdonság erejével ható címkézés, hogy kik nem tartoznak a magyarok közé s szolgálnak idegen érdekeket, a hangulat felkorbácsolásából Szörényi is kivette a részét. Például, amikor arról beszélt, hogy

  • működik a maffia, hogy ebből az ambiciózus népből kiölje a lelket,
  • hogy a magyart el akarták eltüntetni innen, „ha a fizikai magyart nem lehetett, akkor a lelki magyart”,
  • vagy amikor azon búsongott a szovjet csapatok távozásának egyéves évfordulóján, hogy „sokan maradtak le azokról a bizonyos vonatokról. Olyanokra gondolok, akik még ma is úgy érzik, hogy a szovjet csapatoknak nem kellett volna elmenniük ebből az országból!”

Ezekben az – általa „egészen hisztérikusnak” nevezett – időkben Szörényi gyakran került az MDF-kormánnyal kritikus újságok célkeresztjébe. „Szétesett az élete, oly sok szamárságot beszél és ír össze, amit itt én ugyan nem idéznék” – írta róla György Péter a Népszabadságban, mely lap egy szatirikus írásában a „Legnépszerűbb Lezsák” díjjal is „kitüntette” a zeneszerzőt. Más újságokban MDF Leventének, szittya Leventének, fősámánnak csúfolták, a legtöbbször pedig azt rótták fel neki, hogy miért nem marad inkább a zenélésnél, ahelyett, hogy közéleti, történelmi, néprajzi és filozófiai meglátásaival traktálja a közönséget.

„Ha például Szörényi Levente, aki a szakmájában kiváló és fontos férfiú, eltéved, és hihetetlen ostobaságokat latybatyol a tévében – mért is főműsoridőben? –, akkor azt bizony ki kell nevetni. Ezzel teszünk jót Szörényinek, az országnak, a Szörényi támogatta pártnak és saját magunknak. Szörényi a gitár mellett van a helyén, akkor van a világ rendben. Ha még fáj minden csók. Nem pedig ha Szent Istvánról rizsázik rőzseláng mellett” – nyilatkozta például Esterházy Péter a Népszabadságnak 1993 nyarán.

Szörényi szerint  Bródynak is már azzal problémája volt, hogy ő elkezdett véleményt formálni közéleti kérdésekben. „Önmagában rácsodálkozott arra, hogy én honnan kerültem elő a habokból. Addig a zenekarban ugyanis ő volt az ideológus. (…) Meglepte őt, mert számára úgy tűnt, hogy én nem is gondolkozom: ezt valamelyik nyilatkozatában el is mondta, még az antalli időkben, hogy a Levente elég, ha jó zenéket ír. Engem akkor viszonylag elég sokat támadott” – panaszolta 1998-ban a Napi Magyarországnak.

Bródy egyébként már a nyolcvanas évek elején elmesélte, mennyire meglepte társa verbális képességeinek kivirágzása. „Az utóbbi öt-hat évben nagyon sokat változott. Elkezdett olvasni. Ezt régen nem tette. Beszélni sem nagyon tudott. Ha interjút csináltak velünk, mindig én válaszolgattam, mert ő nehezen tudta megfogalmazni a mondanivalóját. Ma már ez nincs így, már nem én vagyok a »szóvivő«. Néha felkapom a fejem, hogy milyen jól fejezi ki magát, milyen könnyedén közelít egy témához” – mondta 1984-ben Szilágyi János interjúkötetében.

„Emlékszem, ’89 tájékán, amikor Krassó György érdekében jöttek hozzánk, hogy alá kellene írnunk egy tiltakozást, elkezdtem magyarázni Leventének, miről is szól ez az egész. Azt mondta: ne is magyarázzam, amit én aláírok, azt aláírja ő is” – idézte fel már a Heti Válasznak 2008-ban.

„Épp tőled tanultam, amikor még látszólag nem volt saját véleményem, hogy mi a másság, mit jelent, hogy nem vagyunk egyformák, s hogy át lehet menni az utca másik oldalára. Ha nem bánod, meg is maradok a korai Bródy legjobb tanítványának” – mondta ugyanitt Szörényi, egy évvel később, a TV2 Húsz év című műsorában azonban már nem ítélte meg ilyen kedvezően Bródy mentori hatását: „Felnőtt világlátásomat Bródynak köszönhetem, még ha ez nem is feltétlenül pozitív. Megtanultam tőle, hogy nem szabad megnyilvánulni, hogy nem szabad nyilatkozni.”

Akárhogyan is, a kilencvenes évek elején fordult a kocka, a Szörényi-szövegek kerültek előtérbe a nyilvánosságban, különösen az Atilla bemutatója idején. Bródy abban az évben kettőjük kapcsolatáról is kevesebbet beszélt, a Koncz Zsuzsának írt 1993-as Nekünk nem kell már című dalból viszont nem nehéz kihallani a Szörényinek szóló üzenetet, különösen a Még fáj minden csókra (melynek a szövegét is Szörényi írta) hajazó passzus árulkodó.

Az eltávolodott zenésztársra Koncz év végi koncertjén is tehettek valamilyen utalást, Szörényi legalábbis felemlegette ezt a következő évben a Pest Megyei Hírlapnak. „Döbbenten mesélték nekem, hogy tavaly a Sportcsarnokban szinte a gyomruk fordult ki attól, ahogyan ott pejoratíve foglalkoztak velem. Ennél azért okosabbnak tartottam Bródy Jánost és Koncz Zsuzsát, hiszen ezzel nyilván sokakat elgondolkodtattak.”

Szörényi ekkortájt a színpadi műveken kívül már nem nagyon írt dalokat, de amikor mégis, akkor ő is odaszólt. Az ötvenedik születésnapjára kiadott, Levi’s Best című válogatáslemezt lezáró Egy, kilenc, kilenc meg öt című számban alighanem Bródy Jánosnak is szólt az alábbi strófa:

Később minden jóra fordult
Legalábbis úgy véltem,
Ám az elmúlt esztendőkre
Csalódással emlékszem.
Testvéreink, szerelmeink
Hirtelen elfordultak
S pillanatnyi előnyökért
Ellenséggé változtak.

Közel húsz év távlatából a Quartnak így összegezte 2011-ben, hogyan élte meg ezeket az időket.

„Egy elég jól ismert rabbi mondta egyszer, hogy az igazi liberális gondolkodású ember az a Szörényi, és ez nekem különösen jól esett, mert én is így gondolom. A zenei pályafutásom kezdetétől fogva mindenre nyitott alkat voltam, de persze zenében elsősorban, hiszen azon keresztül tudja az ember megismerni a világot. De vannak elvek, amikből nem tudok engedni. Akkor nem értettem, hogy miután ennyi időt lehúztunk a Bródyval együtt, miért lettem én a feketeseggű ezekben a Mérleg utcai körökben (akkor még így hívták), hiszen a zenében nincs olyan, hogy valaki fehér vagy fekete, jó zenész van és rossz zenész. Mégis mindenáron rám akarták erőltetni, hogy én egy szélsőjobbos, magyarkodó seggfej vagyok, aki elhagyta a liberális tábort.”

Miért hagytuk, hogy így legyen?

1993 szeptemberében Szörényi már meglehetősen rezignáltan nyilatkozott a rendszerváltás óta eltelt időről.

„Aki egész életművén keresztül következetesen végigvisz valamit, ami még csak nem is az Istvánban, hanem’ a Fehér Annában csúcsosodik ki, ami a Kárpát-medence kulturális gyökerein alapszik, azt nem lehet egy politikai attitűddel semmissé tenni. Az szellemi és erkölcsi zsákutcába torkollik. Ezen az sem segít, ha lebőgatyásoznak. Erre mondjam azt, hogy a volt szerzőtársam meg szabadkőműves társaságokba jár? Ezt is a vicc, a poén szintjén mondom ki, mert annyira méltatlan és nevetséges az egész, mint, mondjuk, leszittyázni engem. (…) Van bennem keserűség, mert nem tudtam az eseményeket visszafogni. Vagy mérsékelni. Nem sikerült. Aztán – világos! – ha platform, legyen platform!  Mi mást csinálhattam volna. Pedig mindkettőnk eltökélt szándéka volt, hogy igenis középen maradunk, mert egyikünk sincs semmilyen szélsőségre rákényszerítve. Hogy az egész társadalom többre megy, ha minket a zivatarban sok pfuj közepette is együtt lát. De nyilván Bródy János is másként mondaná el mindezt.”

Másképp is mondta.

1994 márciusában az Új Magyarország készített vele hosszabb interjút, amiben természetesen újfent téma volt a köztük lévő feszültség, ami Bródy szerint „manifesztálódott egy olyan műben, amellyel semmiképpen nem tudok egyet érteni.”

„Sokáig azt hittem, mi olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy rajtunk keresztül lényegében kapcsolódik a két szellemiség. De aztán azt vettem észre, hogy Levente –  szerintem – rossz társaságba keveredett. És hogy elérjem, sok lépést kell megtennem, ami nem ment. Úgy érzem, nem azok közé tartozik, akik józanul gondolják át a modern Magyarország lehetőségeit.”

Szörényi természetesen nem maradt adós a válasszal, amely már az MDF óriási bukását hozó választás, illetve az első MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció megalakulása után jelent meg az Új Magyarországban:

„Ezt a sztereotípiát évek óta szajkózza Bródy János, nem igazán szeretném minősíteni, de olyan, mint azok a versszövegei, amikor nem jutott eszébe semmi, és egy átlagos szlogent ismételget. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy ebből a mostani helyzetből hogyan fogja – személy szerint – kivágni magát. Persze nem féltem! Az egyik napilapban olvastam egy olvasói levelet, melynek a legfontosabb gondolata az volt: ha ezt akartad, Bródy János, ha ezért küzdöttél négy éven keresztül, ami most bekövetkezett, akkor miért nem maradtál csendben 1990 előtt? (…) Ugyanakkor rendkívül érdekes, hogy őt tudtommal nem nagyon bántották sehonnan sem az elmúlt négy év alatt, míg én – bár ezt nem panaszképpen mondom – kaptam a pofámra párat. És nem csak tőle.”

Bródynak ma nem jut eszébe semmi új, hivatkozási alapja az elmúlt harminc év, és ezt bocsátja áruba. Ezt én kudarcnak tartom

– sózott oda legalább ő egyet júliusban a Pest Megyei Hírlapban.

Elkésett a békevágy?

Az újabb pengeváltás ellenére  1994 őszén az Illés dobosa, a 2005-ben elhunyt Pásztory Zoltán ötvenedik születésnapján hosszú idő után újra egy asztalhoz ült Bródy és Szörényi a Lila Akác étteremben, igaz, utóbbi szerint azon az estén hűvös távolságtartás jellemezte kettőjük közötti légkört.

Bár Bródy később úgy emlékezett vissza, hogy „egy hosszú és feszültségektől terhes idő után” itt indult el az a folyamat, amelynek eredményeként másfél év múlva újra színpadra állt az Illés, de a békülékeny hangulat ekkor még meglehetősen egyoldalú volt.

Bródy ekkor éppen zenei pályafutásának 30 éves jubileumi koncertjére készült, amiről Szörényi néhány hónappal azelőtt úgy nyilatkozott a Pest Megyei Hírlapnak:„Szeretnék tisztességgel emlékezni az elmúlt évekre, bármilyen fájdalmas is látni, hogy Bródy úgy tesz, mintha a volt társait kirekesztve akarná ünnepelni a múltat.” Bródy azonban nem így gondolkozott, néhány nappal a közös vacsora után telefonon hívta Szörényit, és felkérte, hogy énekelje a Miért hagytuk, hogy így legyen?-t a sportcsarnokbéli koncerten. Hogy azonban az enyhülés még odébb van, az világosan kiderült Szörényi maliciózus válaszleveléből, amit tizenegy év múlva nyilvánosságra is hozott az interjúi és írásai gyűjteményét tartalmazó De ki adja vissza a hitünket című könyvben (2005. Magyar Egyetemi Kiadó, szerkesztette Kocsis L. Mihály).

Az az érzésem, hogy képzelgésed áldozata lettél, de az is lehet, hogy sokkal alattomosabb a dolog. Én a Zolit köszönteni mentem 50. születésnapján, s nem konspirálni. Az a körülmény, hogy odaültem az általad már fenntartott asztalhoz, mindössze európai mivoltomat tükrözi, s hogy még jól is éreztem magam, az nem elsősorban rajtad múlott. (…) Ami végképp árulkodik az általam már feledésre ítélt gátlástalanságodról, erkölcsi nihilizmusodról, az nem más, mint azon igyekezeted, hogy a gázolásodnál cserbenhagyott túlélő áldozatot érdekedben történő tanúskodásra beszéld rá. Jó lenne tudni, miért gondolod, hogy a másik ember értékítélete a Tiédre emlékeztető alacsony árfolyamon mozog, és emlékei is »filléresek«? Valamint érdekelne a tanácsod: vajon hova tüntessem el azt a feltűnő mennyiségű szemetet és mocskot, amit az elmúlt két esztendőben Te és elvbarátaid portám elé halmoztatok?! Sajnálom, hogy meg sem fordult a fejedben: talán e szeméthalom elhordásával kellene kezdeni, nem pedig egy lazának tűnő telefonnal! (…) Menj a sor(o)s szabta úton, én is haladok a magamén.

A fortyogó indulatok később kibuggyantak a postaláda zártságából és a nyilvánosság elé ömlöttek, először két nappal karácsony előtt, az Új Demokratában:

„Huszonöt éven keresztül rágódtam Bródy koncán – ne cézével írja! – elegem volt belőle. (…) Nézzék meg, mit csinált a nagy zászlóval, amelyik nem hagyja lobogtatni magát semmiféle széltől. Pálinkát reklámoz, aztán betársul egy olyan cégbe, amelyik nem arról híres, hogy a magyarországi szociális problémákat akarná megoldani. Ellenkezőleg, teljesen gátlástalanul csak a saját hasznára tör, semmiféle eszköztől nem riadva vissza, még a politikaitól sem. Bródy János mindenfelé azt nyilatkozza, csak azért vállalt igazgatótanácsi tagságot a Fotexben, hogy a hazai könnyűzenei kiadást segítse, Nos hát, a Fotex CD-kínálatában közös életművünk így jelenik meg: Koncz Zsuzsa össze lemeze, az Illés-együttessel, valamint természetesen Bródy. Ennyi! Ez látszólag műfaji kérdés, valójában kemény politika.”

Szóba kerül a koncertmeghívás visszautasítása is, amit Szörényi így magyarázott. „Arról van szó, hogy Bródynak az utóbbi években velem szemben tanúsított magatartására én nem adhatom az áldásomat. Persze mint elvadult bőgatyást lehet majd cikizni a távollétemben. Mint tették eddig is. Hálás vagyok érte.”  (Bár nem tartozik cikkünk tárgyához, de érdemes megidézni az interjú legszürreálisabb részét, amikor az újságíró, Matúz Gábor megkérdezi, hogy ha egy fejéhez tartott fegyverrel arra kényszerítenék Szörényit, hogy tépjen össze egy magyar zászlót, a cafatokat tömje a szájába, rágja meg és köpje ki, megtenné-e, vagy inkább a halált választaná. Szörényi a halált választotta volna.)

1995 márciusában aztán Szörényi az 50. születésnapja alkalmából a Kurírnak adott interjút, amelyben minden korábbinál szenvedélyesebben szidalmazta Bródyt, hogy végre „tiszta vizet öntsön a pohárba”. Elmondta többek között, hogy

  • 1965-ben Nógrádverőcén látott először „gyűlölettel teli villámot” a szemében, amikor azt mondta neki, hogy a Rolling Stones primitív zenét csinál, és Jaggernek nincs hallása Lennonhoz vagy McCartneyhoz képest.
  • Ez a gyűlöletvillám ma is megvan, csak ma már másról vitatkoznak, bár „sajnos Bródy Jánossal 1989 óta nem lehet beszélni.”
  • A Fonográf-időszakban érezte, hogy a társadalmi értékválság a zenekart is elérte, ami „Bródy úrnál azzal párosult, hogy identitás- és személyiségzavart gerjesztett. Arról van szó, hogy az ő kitűnő, találó és pontos dalszövegei a változások közeledtével légüres térbe kerültek. Az az ember, aki addig a király bohóca volt, mert azért azt ne gondolja senki, hogy szabadon szidhatta a rendszert…”
  • Bródy kereste a bajt, csakhogy közben rengeteg problémát okozott a környezetének, mindezt azért, hogy „a személyes mártíriumát előtérbe helyezze.”
  • Bródynak túl kell esnie a személyiségzavaron, és az is érthetetlen, miért volt ideges amiatt az a „makulátlan férfi, akit Bródy Jánosnak hívunk”, hogy nem ment el a koncertjére. „Valóban vágyott arra, hogy egy rossz társaságba keveredett, fasisztoid bő gatyással álljon egy színpadon?! Most hogy van ez? Távolodni vagy közeledni akar?”
  • Szörényi ezzel szemben állítása szerint próbál kommunikálni, „de mindig dühödt gyűlöletet váltok ki. Döbbentem észlelem, hogy nem tud mit kezdeni az ellenvéleménnyel.”
  • „Bródy egy erőszakos szervezet szolgájaként működik. Mert bármily furcsán hangzik, ő nem igazán szabad ember, bár kétségtelenül unikum.”

Egy héttel később Bródy ekképpen reagált az elhangzottakra.

Remélem, Levente meg tudja nekem bocsátani, hogy azok a műalkotások, amelyeket nélkülem hozott létre, nem lettek igazán sikeresek.

(…) Levente nehezen érti meg, hogy a legnagyobb ellensége saját maga, hiszen a hatvanas években megismert Szörényi Leventét ma is mindenki szereti és becsüli. Azt hiszem, soha nem fogja beismerni, hogy az elmúlt években néhány dolgot rosszul ítélt meg. Olyan típusú személyiség, aki a következményekért mindig másokra hárítja a felelősséget. Van erre pontosabb kifejezés is, de nem szívesen használom, mert remélem, hogy visszatalál régi önmagához, hiszen a tehetségét és a magyar rockzenében játszott kiemelkedő szerepét soha nem vonta kétségbe senki” – mondta a Kurírnak, amely a cikk bevezetőjében alkalmasint sokak érzését fogalmazta meg: „egyesek azt kérdik, miért nem hagyják egymást békén? Ha utálják egymást, hát utálják, mi viszont csak a szépre emlékezzünk.”

Csurka után Orseolo

A rajongók örömére mégsem hagyták egymást. Bármilyen nehéz is lehetett ebből visszajönni, sikerült normalizálni a viszonyt: 1996-ban májusában megrendezték az újabb Illés-koncertet, sőt egy előadás helyett a nagy érdeklődésre való tekintettel végül egymás után hármat is tartottak, mindannyiszor megtöltve a Budapest Sportcsarnokot.

A közös zenélés a jelek szerint gyógyírként hatott a régi sebekre, ugyanis – noha Szörényi 1994-ben még azt mondta a Mai Napnak, Bródy-Szörényi szerzőpáros nem létezik többé –, rövid időn belül újra együtt dolgoztak, és megírták az 1997-ben bemutatott A kiátkozott című zenés történelmi játékot, majd 2000-ben az István-téma folytatását, a Veled, Uram!-ot

Utóbbi vállalkozás azonban ismét felszínre hozta a feszültséget az alkotók eltérő történelemszemlélete miatt. Bródy ugyanis kijelentette, hogy ő Orseolo Péterrel tud azonosulni, amitől „úgy bepipultam, Bródyra, hogy egy ideig állt is a munka” – idézte fel könyvében Szörényi.

„Nem hittem a fülemnek. Mondtam neki, hogy ez egyszerűen nem lehet. Orseolo Péter? Ez az idegen, aki külföldi zsoldosaira támaszkodva zsarnokoskodott a magyarokon? Aki vazallussá tette az országot? Aki szolgává akarta tenni a magyarokat a saját hazájukban? (…) Ez tényleg nem lehet igaz. Bródy János, te nem vállalhatsz ilyen emberrel szellemi közösséget, amikor írod ezt a darabot. Ezt az embert nekünk egyértelműen el kell ítélnünk.”

Végül aztán mégis befejezték a darabot, a Szörényi-Bródy páros utolsó közös művét.

„Ebben a szellemi ámokfutásban vált világossá számomra, hogy mi ketten a továbbiakban nem tudunk együtt dolgozni” – mondta Szörényi Kocsis L. Mihálynak 2004-ben. „Számomra az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a televízión keresztül »megüzente« a magyar népnek: milyen szép ez a világ így, ahogy van, amikor Medgyessy a budapesti Kempinskiben koccintgat Nastase miniszterelnökkel a román nemzeti ünnepen (Erdély elrablását ünnepelve), a magyarok meg itt ünnepelnek Csíksomlyón az István, a királlyal. Bródy mindig mestere volt az efféle csúsztatásoknak. Én azonban ekkor magamnak azt mondtam: Eddig és ne tovább!”

A csatabárd azonban többé nem került elő, legfeljebb kisebb odapörkölések fordultak elő, amikor újságírók a régi időket firtatták.

Epilógus

Bár ez a cikk a konfliktusokra koncentrál, fontos megemlíteni, hogy Bródy a leghevesebb viták idején is többször kijelentette, hogy Szörényi Leventét kitűnő zeneszerzőnek és a legjobb magyar rockénekesnek tartja, Szörényi pedig utólag is mindig vállalta és dicsérte a korábban elénekelt Bródy-szövegeket. Kivéve a Hunyd le a szemed című Fonográf-slágert, amitől, mint könyvében írja, mindig is herótja volt.

Elég primitív nem? Bonts ki az öved? Vesd le a ruhád? Jó, hogy nem mindjárt „Kapd be a …!

„Itt már azért érdemes komolyan venni azt a pár évet, ami még van. Barátság nélkül nem lehet kezelni, hogy egymás orvosainak a telefonszámát cseréljük ki, úgyhogy talán a barátságnak némi foszlánya feldereng majd öregkorunkra” – mondta Szörényi az MTV Rocklexikon című műsorában 2007-ben.

„Tény, hogy ritkán találkozunk, és már nem vitatunk meg dolgokat. Bródy az utóbbi időben nagyon ideges, türelmesnek kell lenni” – szúrt oda a TV2-ben 2009-ben. „Úgy direkt nem vágyunk egymásra, de ha az alkalom összehoz minket, akkor természetesen. (…) Nagyon ritkán előfordul, hogy ha valamilyen helyzet előhozza, akkor megkérdezem telefonon a Bródyt, hogy jól van-e, (…) de ezen kívül nem. Túl sok idő eltelt, hogy egyértelművé váljon, hogy ezek az eszmei különbözőségek nagyon nehezen kapcsolhatók össze, még annak ellenére is, hogy az ember tesz próbalépéseket ebbe az irányba” – így a Quartnak 2011-ben.

Az utóbbi években azonban mintha ez is megváltozott volna. A páros nemcsak koncertek alkalmával, hanem több nyilvános beszélgetésre, interjúra is összejött, melyekben láthatóan immár feszültségek nélkül idézték fel a közös múltat, sokkal belátóbban értékelve a rendszerváltás körüli időket is.

Bródy János és Szörényi Levente beszélget a Veled, Uram! exkluzív sajtóeseményén. Fotó: Soós Lajos / MTI

Politikai szempontok azért továbbra is közrejátszottak, Szörényi például így magyarázta könyvében, hogy előbb elvállata, majd mégis lemondta a fellépést Koncz Zsuzsa nagykoncertjén 2014 tavaszán: „Karácsony körül vettem észre a plakátokat, (…) akkortájt esett le a tantusz. Te jó ég, beteszik a választások elé a koncertet! Akkor eltöprengtem, jó-e az nekem, ha a teltházas Arénában, egy sor ex-SZDSZ-es prominens előtt énekelem a Miért hagytuk, hogy így legyen?-t, éppen a választási kampány hajrájában. Gyorsan felkapcsolódott a villany a fejemben, és vakító fénnyel világította be a választ: Nem jó!”

Más kérdés, hogy Szörényi már egy évvel korábban jószerével kiátkozta a kormányoldal, amiért hozzájárult, hogy Alföldi Róbert vigye színre, vagy ahogy Bayer Zsolt fogalmazott, „mérgező nyállal kenje be” az István, a királyt. A feldúlt publicista még a 2004-ben Szörényitől átvett Szabadság Díjat is visszaadta haragjában (annak dacára, hogy azt nem a zeneszerző ítélte neki, ő csak átadta).

Szörényi azonban azt mondta, őt csak a tehetség érdekli, Alföldit pedig tehetségesnek tartja, noha a Szegeden bemutatott előadás zenei részével finoman szólva nem volt elégedett.

Korábban egyébként – miközben kiállt Orbán Viktor mellett – a jobboldal „borzalmas” és „káosz felé tartó” kultúrpolitikájáról, később pedig az Fidesz-kormány „Állítsuk meg Brüsszelt” kampányáról is kendőzetlenül elmondta a véleményét. „Megyek a kocsival, abban a tudatban, hogy alapvetően azért biztonságban élünk, közben meg szembejön mindig, hogy féljek már, mert mindjárt rám lő Brüsszel. Ne tegyünk már úgy, mintha értelmes dolog lenne teleplakátolni az országot ezzel a szöveggel. (…) Nem létezik, hogy négy éven keresztül folyamatosan hergelni kell az embereket” – nyilatkozta 2017-ben a Heti Válasznak.

Szórványos megszólalásait leszámítva jó ideje visszavonultan él, Bródy János azonban annál aktívabban kommentálja a közéletet, rendszeresen ostorozza az Orbán-kormányt, és rendszerkritikája újabb dalokban is megjelenik – nem csoda, hogy manapság ugyanolyan szálka a kormánymédia szemében, mint annak idején Szörényi a „balliberáliséban”.

„Mostanában nincs már köztünk jelentős feszültség, és sok tekintetben hasonlóan vélekedünk politikai kérdésekről is. De természetesen úgy gondolom, soha nem lenne szabad olyan politikai rendszert működtetni, amely megrontja az emberi kapcsolatokat. Leventével egyébként úgy vagyunk, mint az elvált szülők, akik örülnek – művészi értelemben – »gyermekeik sikerének«, és a jeles évfordulókon együtt ünnepeljük a műveket, amelyek mondanivalója a mai napig érvényes” – nyilatkozta Bródy az Új Szónak tavaly novemberben.

Kár volt az elvesztegetett évekért, teljesen értelmetlen volt

– jelentette ki a Borsnak Szörényi, aki többször kifejtette már: az idők során rájött, hogy azért a tíz százalékért, amiben nem értenek egyet, nem érdemes feláldozni azt a kilencvenet, ami összeköti őket. És talán annak a tíz százaléknak sincs már olyan jelentősége, mint annak idején, amikor mindketten a politika lázában égtek egy-egy kampányidőszakban.

„Akkoriban azt hittem még, tudunk változtatni valamin. Most már nem hiszem” – mondta tavaly a Heti Válasznak.

Kiemelt kép:Urbán Tamás / Fortepan

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.