Ha meg is viselte a Trónok harca záróévada körüli hiszti az HBO-t – ami nem valószínű –, elég hamar biztosították, hogy idén is ott üljenek a tévés tartalmak csúcsán. Ráadásul mindezt egy nyúlfarknyi minisorozattal, amelyben semmi nincs, ami tipikusan sikeressé szokott tenni egy szériát, sehol egy cseppnyi erotika, se ragyogóan elmés szarkavarás, se adrenalinpumpáló akciójelenetek, az erőszak sem ül felmagasztosított orgiát. Szürke, dokumentarista, puritán képeken néma pusztulás, valamint az ostobaság és a hatalmi játszmák járnak táncot, tudomány és politika egyezkedik: nem épp a tuti sikersorozat-recept. A Csernobil mégis instant kultuszt épített, hatmillió néző pörgette le máris a sorozatot, maga Gorbacsov is nézni fogja, az orosz vezetés úgy kiakadt, hogy már csinálják is a saját verziójukat, az IMDb tévés toplistáján a Csernobil áll az élen lenyomva a Breaking Badet, a Trónok harcát, a Sopranost, és általában ez lett idén A Sorozat, Amit Mindenkinek Látnia Kell. De hogyan?
Hűség és szimbolizmus
A Csernobil rögtön első epizódjával tömegeket vonzott be, az HBO okos taktikájának hála, jelesül, hogy a hétfői napra tette a premiert (mármint otthonában, Amerikában, nálunk, ugye, kedden jöttek az epizódok), amikor a legtöbb konkurens csatornán többnyire valami B-kategóriás, feledhető műsor fut, viszont ugyanúgy mellét tette a marketing-erőforrásokat, mint azt a már befutott, sikeres tartalmaival tette volna. Ez a húzás találkozott aztán azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy a sorozat egész egyszerűen jó, és a hetenként érkező epizódok miatt az embereknek lehetősége volt az emiatti örömüket megosztani boldog-boldogtalannal, így a várakozás két epizód között szépen építette a hype-ot. A hype pedig a briliáns alakítások, a fergeteges zene és egyéb szakmai húzások mellett annak szólt, hogy mennyire makulátlanul pontos a sorozat úgy az események rekonstruálásában, mint megjelenésében. Ez pedig, azzal a szükségszerű változtatások elegáns voltával, a széria meglepő sikerének egyik legfőbb oka. Valóban, a forgatókönyvíró Craig Mazin valóságos mániákussággal túrta elő a katasztrófáról elérhető összes létező forrást, amire rátehette a kezét, tudományos folyóiratoktól kormányzati riportokon, dokumentumfilmeken, szovjet tudósok könyvein és tanulmányain át nyugati történészek írásaiig, természetesen Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című művét is átrágta. Nagyjából két és fél évig kutatva a témát, mielőtt 2016-ban egyáltalán leült volna írni.
A sorozat gyártási szakaszának közeledtével pedig a történelmi-társadalmi, beszédmódbeli nüanszok mellé bekapcsolódott a Luke Hull vezette látványtervező csapat, akik elképesztő pontossággal teremtették meg a ’80-as évek szovjet világát. Míg Mazint azért illeti elismerés, hogy a karakterek képesek voltak valóban úgy viselkedni, úgy megnyilvánulni, ahogy ennek a rendszernek a valós szereplői, addig a látványtervezők arról gondoskodtak, hogy a tűzoltók egyenruháitól a vodkásüvegeken át az utolsó tapétamintáig minden pontosan úgy nézzen ki, ahogy annak idején. Hogy mindez mennyire sikerült, arról ódákat zengő cikkek tucatjai szólnak, egy Amerikában élő, moldovai újságíró, Slava Malamud epizódról epizódra hosszú – és óriási népszerűségnek örvendő – tweet-folyamokban elemezte, hogy milyen támadhatatlanul pontos a sorozat úgy a tények, mint a miliő bemutatásában.
A forgatókönyvírónak nem csupán személyes megszállottsága volt ez a nagy történelmi hűség: úgy gondolta, hogy a pontosságnak üzenete is van. A Vice-nak adott interjújában úgy fogalmazott:
A szovjet rendszer gyakorlatilag a hasznos hazugságok gigantikus emlékműve volt. Így azt gondoltam, hogy a lehető legrosszabb dolog, amit tehetek, az lenne, ha úgy mondanám el ezt a történetet, hogy túldramatizálással és túlságosan fiktívvé tétellel magam is hozzátennék ugyanehhez a problémához.
Magyarán ha nem pontos a sorozat, azzal ő is ugyanúgy a hazugságokhoz tenne hozzá, amelyek árát firtatja a történet. Hasonló okból ragaszkodott ahhoz is, hogy a katasztrófa tudományos vonatkozásai is helytállóak legyenek, és a laikusok számára is érthetően, mégis tényszerűen tárják fel, pontosan hogyan is működött a csernobili reaktor, és mi okozta a robbanást. „Tisztelem a tudományt, a tudósokat, akik megoldották a helyzetet, és tisztelem a szakértelmet, ami, azt gondolom, manapság… nem divat” – mondta ugyancsak a Vice-nak. A tisztelet nemcsak itt volt fontos neki: azért sem engedhették meg maguknak a pontatlanságot sem az események, sem a mindennapok ábrázolása kapcsán, mert meg akarták adni a tiszteletet Csernobil tragédiájának.
Ez egy szörnyű tragédia volt nekik. Milyen lenne, ha egy másik ország úgy mesélné el 9/11 történetét, hogy, mondjuk, a tűzoltók valami bizarr hacukában lennének?
Amerikai-brit produkcióként eleve vékony jégen jártak, és nem akartak abba a hibába esni, mint olyan sok „nyugati” produkció, amikor a keleti blokkról mond valamit. Jelesül, hogy messziről jött emberként arrogánsan, lekezelően nyilatkoztat ki úgy, hogy láthatólag nem vette a fáradtságot, hogy utánanézzen, milyen az a nép, az a kor, amiről beszél.
Ezzel együtt elkerülhetetlen volt, hogy hozzányúljon az eseményekhez, hiszen lehetetlen két év, ráadásul ennyire sűrű két év történéseit öt órában elmesélni úgy, hogy minden beleférjen. Mazin és az írócsapat alapelve az volt, hogy csak akkor változtatnak meg bármit, ha az elengedhetetlen ahhoz, hogy érthetően el tudják mondani, ami történt – tehát csak azért, hogy valami ijesztőbb, drámaibb, szenzációsabb, borzalmasabb legyen, nem. Ez olyannyira fontos volt mazinnak, hogy eleve úgy egyezett meg a forgalmazóval, hogy a sorozat mellé készít egy podcastot is, amelyben részletesen elsorolja, mit, hogyan és miért változtattak meg. A fő változtatás szimbolikus jelentőségű, és ki is emelik a sorozatban: a főszereplő Legaszov professzort a valóságban számos kutató támogatta az igazság kiderítésében és nyilvánosságra hozatalában, őket egyetlen fiktív karakterbe, Ulana Homjuk figurájába gyúrták össze.
A csendes horror diszkrét bája
A Csernobil sikerének másik fő oka alighanem szintén a valósággal állkapcsolatban: a sorozatban történtek önmagukban is erősek, de aligha ütnék meg az átlagnéző ingerküszöbét, ha valami hollywoodi műhelyben kiforralt posztapokaliptikus sci-fi lenne, még lehet, hogy vállat is vonnánk, mondván, haha, kicsit túlzás, irreális. Ám az a tudás, ami – köszönhetően a sorozatról szóló kismillió cikknek – még a legtájékozatlanabb néző nek is a rendelkezésére áll, jelesül, hogy mindaz, amit a képernyőn látunk, valóban meg is történt, ad némi sajátosan torokszorító felhangot a sorozatnak. Ehhez adódik a horror, amit a szereplőket pusztító ellenség láthatatlan volta önmagában is okozna, ezt pedig csak tovább fokozza az elhallgatásból és a tudatlanságból fakadó gyanútlanság.
A néző legszívesebben sikítana, pedig csak annyi történik a képen, hogy mama feji Radioaktív Riskát, asszonyka terheshasát simogattatja súlyosan sugárfertőzött emberével, vagy emberek egy kis csoportja katasztrófaturistát játszik. Nézik a hatalmas füstfelhőt, ámulnak a furcsa fényjelenségen, amit a nyitott reaktor bocsát ki, radioaktív sugárpallos az égen, nahát, milyen gyönyörű, a párok összebújnak, mint tűzijátékkor, csecsemők arcára hamupelyhek hullanak, amelyek – mi tudjuk, ők nem – rövid határidővel megölik majd őket. A néző egyébként is olyan érzelmi hullámvasúton ül a Csernobilt nézve, amilyenen nemigen szokott, mintha egy fenékkel nem egy, nem kettő, inkább olyan négy-öt lovat ülnénk meg, egyszerre élünk át sokkot, szorongást, izgalmat, dühöt és hálát, meg még tucatnyi érzelmet. Kimerítő élmény.
A Csernobil gyakorlatilag megteremtette az abszolút főellenséget, pontosabban nem kellett neki megteremtenie, a sugár már csak ilyen, ám ettől még kétségkívül nagyon erősen működik történetünk antagonistájaként is, megírni se lehetett volna izgalmasabbra. Gondoljunk csak bele, a radioaktivitás olyan, mint a pszichopata, akinek még csak motivációja sincs, csak öl indok, magyarázat és válogatás nélkül. Ez a legnyomasztóbb tulajdonság, ami egy történet ellenségképében felvonulhat, ez a kiszámíthatatlanság és ez az abszolút kíméletlenség: a sugár nem gondolja meg magát félúton, amit egyszer pusztítani kezd, azt el is pusztítja, némán, hol másodpercek, hol évek alatt, de elkerülhetetlenül. Ezzel a láthatatlan ellenféllel szemben pedig a sorozatban különösebb patriotizmus nélkül, de nagyon is hangsúlyosan jelenlevő heroizmus is hatásosabb, hiszen itt senki nem számíthat a saját ügyességére, készségeire, mit sem ér a kiképzés, zöldfülűre és öreg rókára pontosan ugyanúgy hat a sugár.
A sorozat ezzel csúcsra járatja a „rosszkor rossz helyen” horrorját, miközben nincsenek ott a szokásos horrorelemek, sehol egy késpenge, nincs ijesztgetés és jumpscare, még vér is alig van. Az első körös, gyanútlan tűzoltók, vagy a reaktorban szolgálatot teljesítő dolgozók testének borzalmas és látványos pusztulását sem szenzációt hajhászva mutatják meg, egy pillanattal sem nézzük tovább a lassan felbomló testeket a kelleténél, és amikor látjuk őket, akkor is inkább az emberi aspektuson van a hangsúly, az értetlenségen, a bűntudaton, a naivitáson, az önfeláldozáson. Elegáns és főként kegyeletteljes megoldás ez a rendező Johan Renck részéről (aki egyébként fantasztikusan érdekes figura, portrénkban olvashat róla bővebben), a dolog ugyanis könnyen átcsaphatott volna ízléstelen nyomorpornóba vízfejű kisbabákkal és kétfejű tehenekkel, de az alkotók arányérzéke és tisztelete átüt a végeredményen.
Szovjet szekta
A Csernobil amellett, hogy borzongató horror és nyomasztó, dühítő kordokumentum, szociálpszichológiai esettanulmány is, amelyet pár éven belül alighanem egyetemeken tanítanak majd a szektásodás, más szóval a totális szervezetek lélektanának értelmezéséhez. A jelenséget minden szakkönyv taglalja, a részletekbe nem ezen a felületen kell belemennünk, de azért felvillantom az ismérvek némelyikét, ami laikusok számára is teljesen egyértelműen ráillik a Csernobilban történtekre. A szektás kommunikáció egyik legfontosabb ismérve az információáramlás korlátozása: a szervezeten belül sem áramolhat szabadon az információ a bürokrácia és a hozzáférés szabályozottsága miatt, az uralkodó nézettel – itt a szovjet atomipar tévedhetetlensége – szembenálló információkat nem engedik be, meg sem hallják, az információ forrását pedig leértékelik, megbízhatatlannak, ellenségesnek, nem ritkán provokációnak értékelik.
Ezt gyakorlatilag egy az egyben végignézhetjük a katasztrófa kezelésében: a reaktor nem tud felrobbanni, a Szovjetunióban nem történhet globális kimenetelű atomkatasztrófa, ugye, aki pedig mást mond, az nem tiszteli az államot, netán áruló. Kifelé a dolog ugyanígy működik, mivel a totális rendszerek kommunikációjának fontos része az erős ellenségkép mellett a saját erő demonstrációja – márpedig ha tévedhetetlenek és erősek vagyunk, akkor nem történhetett nálunk ekkora baj, ezért kell sunnyogni a baleset körül. A sorozatban Gorbacsov ki is mondja ezt: az erőt az erő látszata adja. Ez a beszédmód pedig korántsem halt ki a Szovjetunió felbomlásával, vagy ha egy időre el is pihent talán, most, a „második hidegháború” korában megint a politikai beszédmód és a közbeszéd része, ez pedig garantálja, hogy így vagy úgy, de ismerősek legyenek a sorozatban látott hatalmi játszmák.
Így lehet, hogy egy amerikai nézőnek egzotikum lesz a sorozatban látott lakásbelsők kialakítása – az is, már el is indult a Csernobil-turizmus –, de az, ahogy a hatalom megnyilvánul, nagyon is ismerős lesz, ezzel pedig létrejön egy közös élményanyag, ami összeköti őket a kelet-európai nézőkkel, akiknek az egzotikum helyett a történelmi-társadalmi gyökerek pontos és igazságos ábrázolása lesz vonzó. Ezek a nézők abban biztosan egyet fognak érteni, hogy nahát, megint a kisember szívta meg a hatalmasok játszadozását. Így, miközben a hatalomról és annak játszmáiról mesél a sorozat, a Csernobil elér még valami nagyon fontosat, éspedig egyértelművé és érthetővé teszi az ember és a rendszer szembenállását ebben a tragédiában, fontos üzenetet küldve ezzel, jelesül, hogy a szovjet rendszer nem volt egyenlő a szovjet emberekkel, ahogy nyilván ma sem ugyanolyan minden amerikai, mint Trump, vagy a magyarok és a kormányuk közé sem tehető egyenlőségjel.
Innen már csak egy lépés megérteni, hogy ez a szembenállás milyen nagyon általános jelenség: az emberek felett ülő hatalom érdekei az esetek többségében nemhogy nem egyeznek a közérdekkel, de többnyire egyenesen szembe mennek azzal. Ezzel pedig megérkezünk a jelenbeli párhuzamokhoz, amelyeket szintén nem túl nagy szellemi művelet detektálni, elég csak megnézni azt, ahogy a nyakunkon lévő klímakatasztrófához állunk. Míg az egyének szintjén egyre többen értik meg, hogy muszáj cselekedni, és eszközölnek komoly, akár radikális változásokat az életükben, addig a hatalom – itt a gazdasági és politikai elit – kevés kivételtől eltekintve önérdekét nézve mismásol, sunnyog, sőt, nem ritkán egy az egyben tagad. Tombol a politikai idiotizmus, a klímaválság csak libsi kamu, legyen továbbra is olcsó a benzin, a repülés, építsünk atomerőművet, Budapest pedig maradjon autósbarát, mert az – amint a katasztrófát rejtő hibás reaktoralkatrészek – egyeseknek jobban megéri.
…
A Csernobilnak már mint az öt része nézhető az HBO GO-n, a kritikánk itt olvasható.
Kiemelt kép: HBO
