Kultúra filmkritika

Így nézne ki A Da Vinci-kód a valóságban

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 09. 01. 10:00

A jelenés olyan, mint egy Dan Brown-film, amiben realizmussal és lélektani drámával helyettesítették az összeesküvés-elméleteket és a misztikus hókuszpókuszt. Kár, hogy végül krimis fordulatba fojtja az izgalmas kérdéseket.

Tulajdonképpen logikus, hogy az egyház nem nagy rajongója a csodáknak és a látomásoknak, hisz ezek épp az ő közvetítőszerepét kezdik ki, és az intézményes zsilipeken áteresztett hittételek helyett közvetlen számot ígérnek a felsőbb erőkhöz. Ráadásul, bármekkora reklámfogás, egy csoda kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat be, ami fölött könnyű elveszteni az irányítást. Mert amikor valakinek megjelenik Szűz Mária, abból mindig csak a baj van.

Ugye emlékszünk még Az édes élet emblematikus jelenetére, amikor a hisztériából csaknem tömegkatasztrófába torkollik, miután pár lakótelepi kisgyerek azt állítja, összefutottak a Szentanyával? Na, hasonló a helyzet A jelenésben is, csak Róma külvárosa helyett egy francia hegyi kisvárosban járunk, amit teljesen elárasztanak a zarándokok, mert  híre megy, hogy Annának, a 18 éves árva lánynak többször is megjelent ott Szűz Mária. A szenzációéhes paparazzók hada helyett pedig egy szúrós tekintetű oknyomozó újságíró érkezik, hogy végére járjon a rejtélynek. A közel-keleti hadszíntérről frissen hazatért Jacques nem botrányt szimatol, hanem maga a Vatikán kéri fel, hogy vegyen részt az egyházi vizsgálóbizottság munkájában, és mindenképp leplezze le, ha csalásról van szó.

Fotó: Vertigo Média

Egy Dan Brown-sztoriban ez lenne az a pont, ahonnan feltárulhatna a nagyszabású összeesküvés, Sátánnal, tömjénfüsttel, szabadkőművesekkel, rohangálással, kódolt rejtélyekkel, és latinul hadováló, ijesztő papokkal. Ijesztő papok ugyan itt is feltűnnek, de A jelenés szerencsére nem ezt az utat járja. Xavier Giannoli inkább lassan építkező, baljós hangulatú, realista drámát rendezett az olcsó riogatás helyett. A nyomozás tétje egy fokkal nagyobb, mint egy átlagos krimiben: a „Ki tette?” helyére ugyanis a „Létezik-e Isten?” kérdés kerül. A 144 perces játékidő már önmagában jelzi, hogy Giannolinak nem sietős a válaszadás: a rejtély felgöngyölítése mintha csak apropót jelentene neki a lélektani kérdések kibontására. A film legerősebb szála épp Jacques és Anna kapcsolata, ami a kezdeti gyanakvásból szép lassan alakul át két sérült ember mély, furcsa és hallgatag szövetségévé. A halott barátját gyászoló Jacques-nak mintha különös reményt adna Anna szelíd magabiztossága, a lány pedig kap egy sosemvolt apafigurát, akit még meg is menthet az öngyűlölet poklától. A dörzsölt és kiégett újságíró szkepticizmusa fokozatosan meginog Anna kisugárzása és a fura egybeesések hatására, de csak annál elszántabban veti bele magát a nyomozásba, hogy megcáfolja a történetet. Hogy ez igazán üssön, ahhoz persze szükség van a színészekre is: Vincent Lindon és a fiatal Galatea Bellugi zseniális párosa kevés szóval, de annál sokat mondóbb pillantásokkal mélyíti el a különös kötődést a vásznon.

Közben azt is látjuk, hogy lesz azonnal biznisz a spiritualitásból, és hogy úgyis minden csoda fröccsöntött Madonna-kegytárgyként végzi egy szuvenírbolt polcán.

Fotó: Vertigo Média

„Nekem nem mítoszok, hanem tények kellenek” – üvölti egy ponton Jacques a bizottság többi tagjának arcába, akik számára ez az egész láthatóan nem személyes, inkább bürokratikus kérdés. A tanulság mintha valami olyasmi lenne, hogy a lényeg sokszor a tények birodalmán túl található, de hogy pontosan mi is az, azt már nem köti a film az orrunkra. Giannoli biztos kézzel építi a feszültséget, de a fináléhoz közeledve mintha képtelen lenne eldönteni, hogy maradjon-e a sprituális-lélektani dráma terepén, vagy elinduljon a thriller irányába, így végül e kettő között reked. Egy meglepőnek szánt, krimis csavarért félresöpri a legizgalmasabb kérdéseket, amiket így egytől-egyig megválaszolatlanul hagy. Az eredmény így felemás: két és fél órányi lassan növekvő izgalom után sem a rejtvényfejtés intellektuális kielégülése, sem a nyitott befejezések letaglózó ereje nincs meg. Marad a hiányérzet, meg persze az erős karakterek, a csodálatosan komponált képek, és néhány hosszan kitartott tekintet, ami még jó darabig kísérti a nézőt a vetítés után. A jelenést már csak ezekért is érdemes megnézni, na meg azért, mert a hibáival együtt is ezerszer izgalmasabb, mint az Inferno vagy az Angyalok és Démonok.

A jelenés (L’apparition), 2018, 144 perc, Értékelés: 7/10

Kiemelt kép: Vertigo Média

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.