A szocializmus évtizedeinek épületeit az egykori szocialista blokk egyik országában sem értékelik kellőképp, köszönhetően a korszakból megmaradt nem túl szép emlékeknek. Kár, mert ezekből az időkből nem csak panelrengetegek, hanem értékes, sokszor kimondottan minőségi anyagokból, az európai építészet trendjeit szorosan követő, értékes, vagy legalább érdekes épületek is maradtak ránk – így például a város legnagyobb méretű faliképeit hordó, az Egressy út Gizella és Szobránc utcák közé eső szakaszán terpeszkedő belügyminisztériumi lakások.
Ezek állapota a legtöbbször szörnyű, bár ezen a téren is vannak üdítő kivételek – így például az elmúlt másfél évszázad minden építészeti korszakának örökségét, valamint Vörösmarty Széll Kálmán feleségévé vált lányáról mintázott kutat őrző Damjanich utcán sétálva a legtöbbeknek talán fel sem tűnő, vagy épp unalmasnak bélyegzett Damjanich utca 21.:
Az egykori lóvasúti kocsiszínként megszületett, később trolibuszgarázsként és villamosremízként működő épületegyüttes közelében álló, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján épült ötemeletes társasház Vidos Zoltán és Gábriel Mihály – két dániás építész – közös munkája, ma is hatvan évvel ezelőtti állapotát mutatja: úgy tűnik, mintha kőburkolatán és erkélyein egyáltalán nem fogott volna az idő.
A kapun belépve is ugyanez az érzésünk támad: a narancssárga liftajtón át akár egy keménykalapos, tükörfényesre polírozott cipőt hordó, kezében jellegzetes műbőr aktatáskát hordó férfi is kiléphetne, de a világos tér napközben teljesen kihalt. Körbepillantva azonban feltűnhet, hogy valami furcsa mégiscsak van a lépcsőházban: a lépcsősor és a lift közt féltávnál álló, kerámiaburkolatú oszlop.
Fotó: Göröntsér Vera / Köztérkép
Közelebb érve már a mázas bevonaton lévő ábrák is felismerhetővé válnak – növénymotívum, kakas, fekete kutya, egymás kezét fogó kisfiú és kislány, illetve horogra akadt halat tartó apa és reggelivel megrakott tálcát tartó anya tűnik fel a körbejárható művön, a képek közt pedig négy, a felirat tanúsága szerint Petőfi által írt sor olvasható:
Fotó: Göröntsér Vera / Köztérkép
Az 1842-es év őszbe forduló napjain, a színészből lett költő egyik első verseként Dunavecsén megszületett Hazám legszebb sorai az építés óta díszítik már a házat, az oszlop aljánál lévő mesterjegy (“Sándor 1956”) szerint az azonban már jóval a munkák befejezése előtt elkészült:
Fotó: Göröntsér Vera / Köztérkép
Az alkotó, Sándor István (1924-?) 1953-ban, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán megszerzett tanári diplomája után huszonhat éven át volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára, emellett azonban alkotóként is sikeres és keresett volt. A magyar népi fazekasság hagyományai által inspirált, erős színű mázakat, illetve fekete kontúrokat kedvelő művész nevét itthon ma kevesen ismerik, egy művét azonban jó eséllyel mindenki látta már: az 1948-ban megszületett, 1950-re pedig már Hűvösvölgyig meghosszabbított Gyermekvasút (korábban Úttörővasút) csillebérci állomásépületén látható zászlófelvonási jelenetet, illetve táncoló úttörőket ábrázoló díszeket.
Fotó: egykor
Ez a kevésbé ismert munkája a csillebércivel szemben viszonylagos háborítatlanságban élte túl az elmúlt hat évtizeden, a lakók pedig jól láthatóan szeretik, hiszen állapotára – ahogyan a házéra sem – nem lehet panasz.
Az eset emellett tökéletes példája is annak, hogy ne csak egy könyvet ne ítéljünk meg a borítójáról, de egy házzal se tegyük ugyanezt.
