Mielőtt dühös állattenyésztők írnának reklamáló leveleket, álljon itt egy címadási disclaimer: tisztában vagyok vele, hogy a gödölye az ivarérettség előtt álló nőstény kecske neve, az ivarérett nőstényt viszont anyának hívják, az meg erősen félreérthető egy efféle címben, így bevallom, csúsztattam kicsit, hogy ülhessen a nyelvi geg. (Ugyanitt zavarba ejtő kérdés: ha a gida a még nem ivarérett hím kecske, akkor mi is a helyzet az R-Go gidákkal?)
De menjünk tovább, mert van itt valami, ami fontosabb, mint a kecskerendszertan. Úgy néz ki ugyanis, hogy megvan, hová tűntek a jó ideje eltűntnek hitt romantikus komédiák: sehová, csak generációt váltottak. Míg a harmincasok zömében átnyergeltek az alpári raunch-comra, a klasszikus romkom-történeteket megörökölték a szüleik, az ötven, hatvan, hetven felettiek. És furcsamód ebben a generációban sokkal kevésbé hat sutának a dolog: ami egy felnőtt élete kezdetén álló nőtől megúszós kevéssel beérésnek tűnik, hogy tudniillik csak szerelem legyen, az a nyugdíjkorhatár közelében már nagyon is élettel teli és fiatalon tartó cél. Sose legyen nagyobb bajunk egy filmmel, mint hogy azt a sokat hallott, ám ettől nem kevésbé érvényes közhelyet üzeni, miszerint sosincs késő sem el-, sem újrakezdeni semmit. Még a szerelmet és a szexet sem – erről mesél legalábbis a Könyvklub című film.
Négy barátnő sorsát követjük, akik együtt lógnak tini koruk óta, a barátságukat egyben tartó szervező erő a címadó könyvklub: hőseink heti rendszerességgel összejönnek, és némi bor és nasi mellett megbeszélik olvasmányélményeiket, immáron évtizedek óta, hiszen a szokásos csajfilmtől eltérően itt főhőseink haja jócskán őszbe merül már. Aztán egyikük azzal áll elő, hogy legyen a következő olvasmány A szürke ötven árnyalata. A hölgyek némi kultúrsokk után belemennek a játékba, és Anasztézsa és Kriscsön története mindannyiuk életében komoly változásokat indít el… ez legalábbis a marketingduma. Valójában a könyvről szerencsére szinte semmi szó sem esik a kezdeti jogos, pontos blamázs
– könyvnek lehet ezt nevezni egyáltalán? –
után, és az is csak komoly erőltetéssel mondható, hogy a mamipornó közvetlen hatással lenne az életükre: nem kezdenek kötözőset játszani, és lovaglópálcát sem szerez be egyikük sem, egyszerűen csak annyi történik, hogy a könyv emlékezteti őket arra, hogy a szex és az intimitás létezik. Egyébként ha ezt valóban elérte a könyvsorozat pár embernél, akkor máris ellensúlyozott egy keveset végtelen károsságából, de ez nem tartozik szorosan ide.
Tépjük le a ragtapaszt: ez a film nem túl jó. Nem is igazán rossz, sőt, ha nem is minőségi, de élhetően középszerű szórakoztatás, mégis, le kell szögezni, hogy ezer sebből vérzik. Kezdjük ott, hogy dramaturgiailag tele van teljesen esetleges, magyarázat nélkül hagyott eseményekkel, és az is teljes rejtély, hogy kit mi mozgat, miért dönt így vagy úgy. Például a közel húsz éve önkéntes cölibátusban élő nő, aki ráadásul nincs is kimondottan jóban saját testével, hogy zuhan spontán autós szexbe mindjárt első randiján? De például egy olyan tipikus romkom-geget is sikerült teljesen elhibázni, mint a gardróbos-átöltözős jelenet: itt ugye az volna a lényeg, hogy hősünk egyre-másra vegye fel a kínosabbnál kínosabb ruhákat, mígnem hosszas nyaggatásra talál valami tisztességeset, wow-faktor, öröm, mehet a randira. Itt meg először felvesz valamit, amiben kertészkedni sem biztos, hogy kimennénk, de aztán már másodjára kifogástalan outfitben lép ki a gardróbból – tökéletes kapufa, mint amikor olyan ember mesél viccet, aki be van oltva humor ellen.
A barátnős leosztásban sincs semmi új, van a bohókás-esetlen, a munkamániás-frigid, a szexőrült meg az örök úrinő. Bár ez az ötlet egyébként sokkal kedvesebb idősebb nőkkel, ezzel együtt is kilóg a lóláb, és az sem segít, hogy a karakterábrázolás konkrétan nem értelmezhető a filmben. Így az sem meglepő, hogy az alakítások sem igazán erősek, bármennyire is szentségtörés ezt kimondani: idős világsztárjaink inkább egykori csillogásukat meglovagolva hozzák ki a nézőből a derűs, szeretetteli nosztalgiát, mintsem azzal, amit itt csinálnak. Tetszik érteni, Jane Fondát azért nézzük boldogan, mert ő Jane Fonda, nem azért, mert akkorát alakít, – nehéz is lenne ilyen feszesre varrt arcbőrrel, már bocsánat –, és Diane Keaton is inkább csak önmagát alakítja, mintsem a karakterét. A fordítási hibás és egészében véve rémes szinkron sem javít az élményen – aki teheti, nézze felirattal, így nem maradnak le a hazánkfia, Bordán Lili alakította tánctanár magyar mondatáról sem.
A számtalan elhibázott vonás ellenére mégsem rossz filmélmény a Könyvklub, leginkább mert így is felmutatja az igényesség azon minimumát, amit például a horribilis A Partiállat nem tudott, tehát például nem maradtak benne ordas bakik, és legalább látványban teljesen rendben van. Emellett pedig teljesen őszintén nem hazudja magát többnek annál, ami, és ezzel egyből megugorja azt az alapkövetelményt, hogy nem nézi teljesen hülyének a nézőjét. Nem állítja be a semmi kis üzeneteit világmegváltó gondolatoknak, és tudja azt is, hogy nem ez a legfrissebb humor a piacon. Működik a nosztalgiafaktor is, és, bár nem drukkoljuk ki a lelkünket a párok egymásra találásáért, de a kedves szívmelengetés megvan. Már persze a humor mellett, mert annyira azért működnek ezek az úrinős poénkák, hogy jólesően elheherésszünk rajta – a macska például, mint gazdája belső istennőjének lakmuszpapírja, egyenesen óriási: a cica kedvetlen, mert a cicus, hm, pókhálós, de boldog, ha a gazdi cicázott egy jót (oké, ennyi van ebben a poénban, engedjük el). Leginkább úgy lehetne leírni a filmélményt, mintha a nagyszüleink facebookoznának: kicsit kínos, de egész vicces, alapjában jó szándékú és többnyire ártalmatlan.
Könyvklub (Book Club), amerikai vígjáték, 104 perc – értékelés: 5/10
