Mit lehet tenni olyankor, amikor az élet keretei egyszerűen elviselhetetlenek? Ha az otthon, ahol feltöltődni, épülni, megnyugodni illene, nemhogy nem adja meg mindezt, de újabb traumák begyűjtésének helyszíne? És főleg, mit lehet tenni olyankor, ha pontosan tudod, hogy nincsen veled semmi gond, miközben mindenki más az ellenkezőjét állítja? Nos, hogy pontosan mit, azt nem tudja senki megmondani, de hogy van mód túlnőni a múlton, az szinte biztos – de nem lesz egy fáklyásmenet.
Marvin furcsa, csendes kisfiú. Naná, hogy az, amikor az iskolában folyamatosan bántják, ami csak jobb esetben jelent csúfolódást, gyakran testi erőszakba csap a nagyobb fiúktól érkező harsány buzizás, egy alkalommal szexuálisan is zaklatják. És hazaérve sem nagyobb a nyugalom, sőt, az iskolában legalább csak szünetben megy a bullying. A vidéki Franciaországnak itt nem a képeslapokra illő, idilli arcát látjuk, még csak nem is azt a nyitott és emberi világot, amit legutóbb Agnes Vardánál. egy lepukkant, isten háta mögötti faluban, annak is egy különösen csóró részén, olyan minden ízében, a szó lehető legrosszabb értelemben véve proli családban, hogy az már-már karikatúrába hajlik.
A család is egy pszichoterápia-kincsesbánya: az anya még mindig egykor volt fiatalságának-szépségének elvesztéséért haragszik férjére és szekérderéknyi gyerekére, apu a tévé-sör-koleszterin szentháromságon rég nem lát túl, a változatos korú gyerekek nőnek, mint a dudva, és aki közülük már kicsit kilát a családból, az épp olyan megátalkodottan boldogtalan, mint a felnőttek. És hát ők is látják, hogy Marvin más – bár hogy miből, nem tudom, teljesen átlagos gyereknek tűnik, de a homofóboknak döbbenetesen érzékeny szenzoraik vannak –, és ha nem is bántják direkten, de azért a kissrácnak teljesen egyértelmű, hogy nem otthon fog saját ébredező identitásának kérdéseiről beszélgetni. Mással sem beszél ugyan, de egy szerencsés megérzés alapján az iskola új igazgatónője, Madame Clément beülteti az iskolai színjátszókör egy próbájára, ahol kiderül, hogy tehetséges, így ezután legalább egy jó dolog lesz Marvin életében, még a színművészeti gimibe is felvételizik. A fővárosban aztán barátai is lesznek, egyikük hatására pedig úgy dönt, színdarabban dolgozza fel a vele történteket.
A honnan hová filmje ez, az öngyógyításé: főhősünk hajánál fogva, saját kezével rángatja ki önmagát a gödörből, és találja meg/fel azt, aki/aki lenni akar. Aminél fontosabb teendője nemigen lehet valakinek, aki ilyen rémes, ingerszegény szellemi közegben és lélekgyilkos érzelmi sivatagban kezdi az életét, sőt, igazából másnak se. A művészet terápiás jellege sem újdonság. Mégis, És ez nem az LMBTQ-témáról szól, amiről készült már ezer és egy olyan film, ami minden érző lélekben rezonált: nem a közös élményanyag tesz átélhetővé egy történetet. Hogy pontosan mi hiányzik, nehéz megragadni, de a két fő idősíkra szerkesztettség, az általában szikár filmnyelv és a főhős Finnegan Oldfield korrekt, de eszközszegény és csaknem érzelemmentes játéka mind-mind azt segíti elő, hogy a nézőt is bedarálja az az érzelmi robotpilóta-üzemmód, amit a film összes szereplője képvisel: mint a Quimby-dalban, nem él, csak működik.
Pedig erős a gyerekkori sztori, az azt benépesítő karaktereket is remek alakítások teszik élővé és zavarba ejtően ismerőssé, és a darab, amit aztán hősünk mindebből színpadra állít, alighanem bivalyerős is: azt valószínűleg jobban szerettem volna, mint a filmet, pláne, hogy Isabelle Huppert is benne van. Ám a felnőtt Marvin élete a darab színpadra állításán kívül olyan minden irányt nélkülöző és súlytalan képet mutat, hogy nehéz inspiráló felnövés-történetnek látni azt. Persze üzenet ez is, kevésbé hollywoodi és hatásvadász, mint amit megszoktunk, ellenben nagyon fontos: De azért némi érzelmet nem lett volna hátrány belefacsarni ebbe a keverékbe, bármennyire kiszáradtak a sok fájdalom nyomán a könnycsatornák.
Színpadon az életem (Marvin ou la belle éducation) – francia filmdráma, 115 perc – értékelés: 6/10
