Érdekes a helyzet ezzel a múltfeldolgozás-dologgal: egyrészt minden nép vagy társadalmi csoport életének megvannak a maguk alaposan körüljárt, a tudomány, a múlt, a közbeszéd eszközeivel több irányból megvizsgált eseményei, amire könnyű rásütni, hogy túl van tárgyalva, másrészt amíg újra és újra felmerül egy újabb történet, egy újabb szemszög, valami eddig kimondatlan, addig ez a bélyeg nemcsak elhamarkodott, de még csak nem is jogos. Magyarán: nemcsak ízetlen és prosztó dolog, teszem azt, a holokausztfilmek számosságán lovagolni, de indokolatlan is, amíg az újabb, témába vágó film képes valami újat mondani, lásd, ugye, Saul fia.
Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy némi egyensúlyra törekvés nem ártana ez ügyben. Mert amíg például a második világháborúról rengeteg film készült, addig az első döbbenetéről még bőven lenne mit beszélni, ahogy a második világháború utáni kollektív bűnösség elvének következményei sem kaptak még elég reflektorfényt. Eddig. A Szász Attila–Köbli Norbert páros ugyanis ismét a ’40-es évek második feléről mesél: az Örök tél a málenkij robotra hurcolt több százezer magyarnak állít emléket.
250 ezer igaz történet alapján
– ígéri a film, és ha ez enyhe túlzás is, az Örök tél hőseinek egy része valóban létezett, ahogy a bemutatott események között is sok valóban megtörtént. A film alapjául Havasi János azonos című „novellája” adja, így, idézőjelben, ugyanis Havasi írása ugyanis inkább nevezhető valamiféle szövegkollázsnak, mint klasszikus értelemben vett novellának: a szöveg gerincét Havasi édesanyja, Frank Irén naplóbejegyzései és levéltöredékek adták, kiegészítve a szerző évtizedes kutatómunkájának eredményeivel, és némi képzelettel. Havasi ugyanis újságíróként, tévésként is hosszú ideje foglalkozik a málenkij robotra hurcoltak történeteivel, nem titkoltan édesanyja múltjából kiindulva, és hadisírkutatóként is alapos ismerője az egykori Szovjetunió területén szétszórt kényszermunka-táboroknak.
Irént a második világháború végnapjaiban, nem sokkal karácsony után hívják be a dunántúli faluból, ahol szüleivel és kislányával él – férje háborúban, jó ideje semmi hír felőle. A behívó pár hét mezőgazdasági munkáról szól, és, bár gyanús, hogy télvíz idején kell kukoricát törniük, különösebb aggodalom nélkül indul útnak – annál nagyobb a pánik, amikor kiderül, hogy marhavagonok várják őket, amivel útnak indulnak, senki sem tudja, hova. Útitársai szintén nők, a falu és a környék német ajkú lakosságából, de akad közöttük néhány, akit egyszerűen az úton szedtek össze a felfegyverzett oroszok.
A vonat hetekig megy, egyre havasabb a táj, egyértelművé válik, hogy nem kukoricatörésről lesz itt szó, végül megérkeznek a semmi közepén álló táborba, másnap pedig eligazítást tartanak nekik: mondván, Legalábbis ez az eredeti terv, később persze kiderül, hogy hiába ért közben véget a háború, őket bizony nem engedik haza. A munka kőkemény, szenet lapátolnak egész nap, és csak remélhetik, hogy jut még nekik a nyomorúságos vacsorából. Irénnek azonban nem sokára védőangyala akad: a szintén itt raboskodó Rajmund a fejébe veszi, hogy segít a nőnek túlélni a poklot.
Na, mármost, ez egy játékfilm. Éspedig annak minden filmes varázslatával, trükkjével, hatásmechanizmusával vaskosan felfegyverkezve. Értsd: a kétségkívül nehéz munka itt embert próbálónak van beállítva, a valóban nem luxusszállodai körülmények itt csaknem túlélhetetlennek tűnik, és hát, természetesen az érzelmek is alapos felfokozáson mentek keresztül. Félreértés ne essék, nem a málenkij robot kegyetlenségét, igazságtalanságát akarom kicsinyíteni, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Szász Attila olyan rendező, aki nem riad meg némi hatásvadászattól. Jól bevált írótársával, Köbli Norberttel karöltve Havasi János szikár, visszafogott írásából kerekített egy olyan drámai, felfokozott forgatókönyvet, hogy annak láttán még Steven Spielberg is elismerően csettintene. De nincsen ezzel a világon semmi gond, egyrészt mert az érzelmek felfokozása szükséges ahhoz, hogy átélhető legyen az az emberség és embertelenség örök kötélhúzása és az egymásra utaltságból kivirágzó szerelem, másrészt mert ellenben eléri, hogy a film – nem kis mértékben Nagy András operatőr képeinek köszönhetően – olyan erős atmoszférát teremtsen, ami még napokkal később is kísérti a nézőjét.
Ez a pengeélen táncolás az alakításokra is jellemző: egy leheletnyivel több, és mind az Irént alakító Gera Marina, mint a Rajmundot játszó Csányi Sándor elcsúszott volna ezen a síkos terepen. Főleg utóbbinak volt nehéz dolga, Rajmund alakjába ugyanis szériatartozékként beleálmodtak egy jó adag pátoszt, ami nagyon könnyen rémes ripacskodássá fajulhatott volna, ám Csányi szépen visszafogta a karaktert, nem csinált belőle párás tekintetű amorózót. Irén figurájában is volt nehézség, a vívódó, az emlékei és a jelen között őrlődő Irén gondolatmenetét, motivációit nem mindig egyszerű követni, ám Gera Marina képes hiteles maradni – legalábbis ami a lágerbeli jeleneteket illeti.
A színészek több helyütt nyilatkozták, hogy a nehéz forgatási körülmények sokat segítettek a szerepek megformálásában, nem nagyon kellett erőltetni a fázást vagy a fáradtságot, de ha nem mondják el, akkor is észrevehető lenne. Gera Marina otthoni jelenetei például, eltekintve a záróképektől, egészen suták, mintha ott még nem mozogta volna bele magát Irén alakjába, a testbeszéde művi – senki nem ad így pofont –, bár hozzá kell tenni, hogy a túlságosan képeslap-sváb, skanzenszagú közeg sem használt a hitelességnek. A lágerben azonban megtáltosodik ő is, és a többi színész is, Döbrösi Laura szokásához híven fergeteges, pedig egy szót sem szól, Kiss Diána Magdolna meg csak a nézésével elmesél egy egész életet.
Tisztességes iparosmunkának szokás nevezni, amikor a hozzáértő stáb minden egyes tagjának munkája, a könyv, a rendezés, az operatői munka, az alakítások, a zene ilyen szépen együttműködik, ám az Örök tél ennél tovább ment: szinergiahatásról is beszélhetünk, a végeredmény több, mint amit a szigorú matek kiadna a részek összegéből. És amíg ez így van, addig tökmindegy, van-e mögötte politikai hátszél, hanem csak az számít, hogy az Örök tél jó lett. Hatásvadász, hát persze, túlzó, hát persze, néhol szentimentalizmusba hajlik, hát persze, de közben meg mindezek mellett ez a film nemcsak fontos, meg törlesztés, hanem szíve is van, és annak köze nincs semmilyen ráaggatott sallanghoz.
Az Örök tél a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én, e hét vasárnap kerül képernyőre, 21 órakor a Dunán. Tessék megnézni, ki tudja, mikor lesz még rá alkalom.
Örök tél – magyar filmdráma, 110 perc, 2018 – értékelés: 9/10
