Nem azért volt nehéz dolgunk összeállítani a sorozatos listánkat, mert alig tudtunk összekaparni egy-két jó példát, hanem pont ellenkezőleg. Annyi szuper – főleg HBO-s és netflixes – sorozatot láttunk, hogy néhány kedvencünk bele se fért a top tízbe. Az abszolút győztesen viszont egyáltalán nem kell meglepődni, Margaret Atwood rémisztően valósághű utópiája mindenkit ledöbbentett. A Hulu óriásit robbantott A szolgálólány meséjével, amiben a legtöbben sok mindent látnak, csak éppen mesét nem.
Tényleg annyi minőségi produkció zúdult ránk, hogy a több évad óta futó, hatalmas közönségkedvencek alig szerepelnek a listán. A Trónok harca ha úgy vesszük, szinte becsületből kapott helyet, és ennek nem azért örülünk, mert ráuntunk Westeros világára, hanem egyszerűen túl nagy a merítés, amit a távolabbi jövőben még akár tovább is fokozhat az év végén bejelentett Disney-felvásárlás. Nézzük
10. Tabu (FX)
Méltatlanul kevés visszhangja volt Tom Hardy saját sorozatának, ami az 1800-as évek Angliájában játszódik. Igen, a Tabu tényleg Hardy saját sztorija alapján készült az apja segítségével – sőt, még a saját cége is részt vett a 10 millió dollárból készült sorozat gyártásában –, és bár 2 millió dollárt bukott a projekten, érdemes rá odafigyelni, megérdemli a helyét egy év végi listán.
Sokan fordultak el a Tabutól, mivel egyelőre még ködös a történet, összekuszálódtak a szálak, Tom Hardy érezhetően a további évadokra építette fel az egészet. Tökéletesen mutatja be a 19. századi London mocskát, miközben egy erős politikai sorozatnak is elmenne az első évad, ahogy a Kelet-Indiai Társaság piszkos és korrupt ügyleteivel próbál keresztbe tenni a rejtélyes James Delaneynek (Tom Hardy), aki apja temetése miatt érkezett haza. A Tabu a politikát keveri a misztikummal, és úgy is zseniális, hogy Hardy most sem a géppuskanyelvéről híres, inkább csak néz. A sorozat legerősebb oldala viszont egyértelműen a látvány, végre egy olyan alkalom, amikor Hollywood nem satírozza ki a kellemetlen részeket. A Taburól kicsit a The Man in the High Castle jutott eszembe, mely egy olyan világban játszódik, ahol a nácik és a japánok nyerték a háborút, de valahogy mindenki túlságosan is gyönyörű a térdre kényszerített Amerikában. Na, a Tabu pont ennek az ellentéte, a színészek mosolya nem vakítóan fehér, a londoni bűzt pedig a nappaliban is érezni. (Jánossy Villő)
9. Trónok harca (HBO)
A hetedik évaddal végképp ráfordulva a célegyenesre az HBO aranytojást tojó tyúkja idén is hozta, amit vártunk tőle. Immár két évada kifogyott a könyv a sorozat alól, de Martin iránymutatása mentén a széria hangulata nemhogy nem laposodott, de az évad kritikusai éppen azt rótták fel a készítőknek, hogy finoman szólva is szabadosan kezelték az időt és a teret: Westeros egymástól távoli pontjait három percnyi filmidő alatt összekötötte az alkotói szabadság. Ám hiába voltak hangosak a fanyalgók, azért a hetedik évadot olyan átütő érdeklődés övezte, hogy még a hackerbotrány sem akadályozta meg, hogy a Trónok harca minden eddigi rekordját megdöntse.
De ezek csak a számok – hogy én speciel miért imádtam? Mert a szokásos sok dialógus – kevés mozgás arányt kicsit kiigazítva fordulatosabb évadot kaptunk, mint valaha, néhány igen régóta nyitva hagyott kérdésre végre választ kaptunk, és a brutális csatajelenetek mellé még némi romantika és erotika is belefért. (Bodnár Judit Lola)
8. Godless (Netflix)
A november végén bemutatott Netflix-sorozat simán ott van az év legjobbjai között, egy klasszikus western kicsit újracsomagolva, nagyon szépen fényképezve. A sorozat rendezője és forgatókönyvírója, Scott Frank eredetileg filmnek is szánta a Godless ötletét, de milyen jó, hogy végül Steven Soderbergh producer meggyőzte, hogy csináljanak a leszámolós sztoriból egy nyolc részes minisorozatot Jack O’Connell, Jeff Daniels és a Downton Abbey-ből ismert Michelle Dockery főszereplésével!
Frank tökéletesen hozta a westernes hangulatot megcsavarva a férfiak uralta vadnyugatot az erős női karakterekkel. A történet szerint egy példátlanul veszélyes, harmincfős banda vezérének fogadott fia, Roy Goode (Jack O’Connell) megelégeli a zabolátlan erőszakot, és lelép, Frank Griffin (Jeff Daniels) rablóbandája pedig minden energiáját a fiú felkutatásába öli. A sorozatban végig a nagy leszámolásra készülünk, a középpontban pedig La Belle városa áll, ahol szinte az összes férfi életét vesztette egy bányabalesetben, de nem kell a magukra maradt feleségeket sajnálni, felveszik a kesztyűt. Nem véletlen, ha elsőre az HBO Westworldje is beugrik, hiszen hasonló a hangulat és a képi világ, csak a robotok hiányoznak. A Godless szerencsére nem viszi túlzásba az erőszakot, de nem is finomkodik, és annak ellenére is szerettük, hogy a közepe felé kicsit leül a történet. (Jánossy Villő)
7. Terápia S03 (HBO)
A magyar HBO-nak egy dologban könnyű dolga van: bár kétségtelen, hogy rengeteg munkát tesznek a sorozataikba, legalább a verseny miatt nem kell igazán aggódniuk, ugyanis megközelítőleg sem készül itthon még egy olyan erős sorozat, mint az HBO saját gyártású darabjai. A Terápia záró évada ráadásul képes volt a saját maga által eleve magasra tett lécet is elegáns ívben méterekkel magasabban átugrani, és úgy zárni Dargay András és páciensei történetét, ahogy minden sorozatot illene: a csúcson hagyva abba a mesélést. Az alakítások szokásosan kiemelkedőek, Vilmányi Benett és Czintos József nevét, ha eddig nem, most megjegyeztük.
A Terápia emellett sima szórakoztatáson túl némi közszolgálati szerepet is vállalt: míg az eddigi évadok minden zsenialitásuk ellenére is kissé távol maradtak az alsóbb társadalmi rétegektől és az ő problémáiktól, addig a harmadik évad figurái demonstrálják, hogy mindannyiunkra bőven ráférne egy jó pszichológus. (Bodnár Judit Lola)
6. Twin Peaks (Showtime)
Bár láthattunk tényleg egy sereg, egészen kiváló sorozatot az idén, a 25 év után visszatérő Twin Peaks nézése közben valahogy az összes egyéb sorozat elkerülhetetlenül is klisének és sablonosnak tűnt. David Lynch és Mark Frost stílusteremtő sorozata ugyan már nem uralta úgy a tévét, mint amikor az először találkozott Cooper ügynökkel, és ebben fura módon jó pár olyan sorozatnak is szerepe van, mely épp a Twin Peaks hatására jött létre, csak emészthetőbb lett a példaképnél, azért így is valószínűtlenül jól tért vissza.
Nagyon sokan féltek attól – nem is alaptalanul –, hogy a vénségére megbuggyanni látszó Lynch valami élvezhetetlenül öncélú marhasággal rombolja majd le a saját életművét, de végül valami egészen más lett a végeredmény. Való igaz, voltak néha jelenetek vagy akár teljes epizódok is, melyek láttán az ember úgy érezhette, a bolondját járatják vele, mégis Lynch és Frost legnagyobb érdeme, hogy sok mindenkit mégis rá tudtak venni, hogy hétről hétre elmerüljön ebben a minden szabálynak ellentmondó univerzumban. A Twin Peaks harmadik és minden valószínűség szerint záró évada érzelmes és emberi lett, miközben világsztárok egész sorát láthattuk, gyakran csak kétmondatos cameo szerepekben. A millió új kérdést felvető, de fura mód lezárásként is működő fináléról pedig tényleg nehéz beszélni, még most is. (Inkei Bence)
Fotó: HBO
5. Stranger Things S02 (Netflix)
A nyolcvanas évek-nosztalgia és a korabeli kultikus horrorfilmek betonbiztos keveréke másodszorra is megtette a hatását, noha a Stranger Things új évadának nem volt könnyű dolga. Ennek ellenére a Duffer fivérek sorozata újra nagyot szólt, és még belefért az is, hogy egy teljes epizódot elpazaroljanak arra, ahogy Eleven Chicagóban keresi az útját, a sorozat messze legbénább karakterei segítségével. Cserébe megszerethettünk néhány új szereplőt, a régiek még közelebb kerültek a nézők szívéhez, arra pedig kevesen számítottak előre, hogy ebben az évadban kiderül, hogy a legjobb arcot nem a kicsit sokat drámázó gyerekek között kell keresni, hiszen nyilvánvalóan Steve az, aki még a sérója titkát is elárulta egy óvatlan pillanatban. Mondjuk a harmadik évadra viszont tényleg kitalálhatnának már valami mást a Demogorgon-vonal helyett, de ez nem is olyan sokára kiderül. (Inkei Bence)
Fotó: Netlfix
4. Mindhunter (Netflix)
Amilyen nehezen szedtem össze az idei legjobb filmeket, olyan gyorsan volt egy alaphangom 15-ös listám a 2017-es sorozatokra, mindenképpen erős volt az idei felhozatal, és ebből az egyik legnagyobb meglepetést a netflixes Mindhunter okozta, pár nap alatt letudtam a sorozatgyilkosokról szóló tizenkét részt. David Fincher (Hetedik) egy volt FBI-ügynök könyve alapján dolgozott, aki részletes profilokat készített a híres gyilkosokról, találkozott velük, megismerte, mi járhat a fejükben, és milyen gyerekkor vagy trauma kell ahhoz, hogy mondjuk valaki lemészárolja a saját anyját.
A sorozat az igaz történeteken alapuló sztorik miatt igazán erős, szinte tökéletesen sikerült lemásolni a híres pszichopatákat Ed Kempertől Richard Speckig. A Mindhunter egy szuper kísérlet arra, hogy felfogjuk a lehetetlent, és kicsit belemásszunk a sorozatgyilkosok fejébe. Kiderül, hogy nem mindenkit lehet elsőre leírni a tettei alapján, egyes gyilkosok pedig hihetetlenül magas intelligenciával rendelkeznek, és könnyedén átláthatnak rajtunk. A Mindhunter pedig az egyik legjobb netflixes sorozat idén, izgalmas karakterekkel, karakterfejlődéssel, valós és hátborzongató gyilkosságokkal, ráadásul már a második évadot is bejelentették. Nem azt mondom, hogy karácsonyi a téma, de ha már mindent látott, vagy keres egy jó, darálható sorozatot az ünnepekre, akkor jöhet. (Jánossy Villő)
Fotó: Netflix
3. Hatalmas kis hazugságok (HBO)
Az év első felét egyértelműen Nicole Kidman nyerte: Cannes-ban összesen négy filmjét mutatták be, aztán ott volt az HBO-s sorozata is, ami szinte kivétel nélkül pozitív kritikákat kapott. A Hatalamas kis hazugságok Liane Moriarty azonos című regénye alapján készült, és egy kaliforniai kisváros mindennapjait mutatja be, egy olyan gyilkosságot körbejárva, amiről egészen az utolsó részekig alig van fogalmunk. A sorozat két idősíkban játszódik, egyszer-egyszer kihallgatásokat láthatunk, miközben apránként megismerjük a város lakóit, és kiderül, hogy egyáltalán nem olyan tökéletes az életük, mint amilyennek látszik.
Lehet, hogy elsőre egy HBO-sított Született feleségeknek tűnik az egész, de nem ez a helyzet, a rendezők, Jean-Marc Vallée és Andrea Arnold, illetve a forgatókönyvíró, David E. Kelley végig olyan feszültséget teremtenek, amitől majd szétrobban az ember az utolsó résznél. A barátnők hétköznapjait látjuk, miközben szó esik családon belüli és nemi erőszakról is. Kidman karaktere és feladata talán a legerősebb, az ő szerepén keresztül üzen a sorozat azoknak a nőknek, akik abuzív kapcsolatban élnek, mégsem tudnak egyik pillanatról a másikra lelépni, még akkor sem, ha éppen nem az anyagiakon múlik a válás. A jó hír pedig, hogy akkora sikere volt a Hatalmas kis hazugságoknak, hogy bár minisorozatnak készült, lesz folytatása. (Jánossy Villő)
Fotó: HBO
2. Fülledt utcák (HBO)
Az HBO sorozata alulnézetből mutatja meg a 70-es New Yorkját, vagyis azt az időszakot, mikor kezdett felengedni a törvényesített prüdéria Amerikában, mindent átitatott a szex, a pornó pedig egy csapásra sikk lett. Ezen kulturális forradalom közkatonái állnak a cselekmény középpontjában, vagyis prostik, stricik, pultosok, gengszterek, éjszakai járőrök és a paráznaság jogi vonatkozásait naprakészen követő pornósok, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy kiléphessenek az illegalitásból.
A Fülledt utcák körképében az égvilágon semmi vonzó sincs, izgató meg aztán végképp nem, mégis képtelenek vagyunk levenni róla a szemünket. A Drót alkotóinak ugyanis megint sikerült az egészen ritka bravúr: úgy mutatják be egy kizsákmányoló rendszer minden mocskát, hogy közben egy pillanatra sem veszítik el a szereplők iránti mély empátiát, legyen szó akár tehetetlen áldozatról, akár frusztrált agresszorról. Ítélkezésnek nyoma sincs, a komótosan csordogáló cselekmény mégis kíméletlen tükröt tart mindennapi álszentségeinknek, visszaéléseinknek és önbecsapásainknak. A következő évad pedig minden bizonnyal többet mutat majd a pornóipar szárbaszökennéséből is. (Jankovics Marci)
Fotó: HBO
1. A szolgálólány meséje (Hulu)
A szolgálólány meséje megnyert mindent, amit lehetett, ráadásul felhívta a figyelmet Margaret Atwood műveire, ami minimum közszolgálat. És még be is talált: nem először írom le azt, hogy számomra A szolgálólány meséje nem az év sorozata, hanem úgy egyáltalán a legjobb sorozat, amit valaha láttam. Főként persze nem technikailag – mert abban már nagyon nehéz újat mutatni –, hanem üzenetében: kínzóan, nyomasztóan közel van a valósághoz. A szolgálólány meséjét nézve végig úgy éreztem, hogy a sorozatbeli Gileád világa nem annyira fikció, mint inkább jövőkép, ami még nem jött el, de a racionalitás talaján maradva, különösebb elrugaszkodottság nélkül is bekövetkezhet nemhogy unokáink életében, de a mienkben is igen-igen hamar, alig néhány éven belül.
Az alapvető nézői élmény az „úristen, ez tényleg ma, itt, velem is megtörténhetne” – a flashbackek tapintható közelségbe hozzák a diktatúra kiépülésének lépéseit. A terrorfenyegetés jelszava, az ezzel megindokolt extrém intézkedések, az újra és újra felmerülő „ezt már biztos nem tehetik meg” élménye, és ahogy igenis megteszik,hideglelősen ismerős lépések bárkinek, aki ma nem a monitornak háttal ülve nézi a közélet eseményeit. (Bodnár Judit Lola)