Kultúra

Ennyi zseniális sorozatot rég látott a világ

Nem azért volt nehéz dolgunk összeállítani a sorozatos listánkat, mert alig tudtunk összekaparni egy-két jó példát, hanem pont ellenkezőleg. Annyi szuper – főleg HBO-s és netflixes – sorozatot láttunk, hogy néhány kedvencünk bele se fért a top tízbe. Az abszolút győztesen viszont egyáltalán nem kell meglepődni, Margaret Atwood rémisztően valósághű utópiája mindenkit ledöbbentett. A Hulu óriásit robbantott A szolgálólány meséjével, amiben a legtöbben sok mindent látnak, csak éppen mesét nem.

Tényleg annyi minőségi produkció zúdult ránk, hogy a több évad óta futó, hatalmas közönségkedvencek alig szerepelnek a listán. A Trónok harca ha úgy vesszük, szinte becsületből kapott helyet, és ennek nem azért örülünk, mert ráuntunk Westeros világára, hanem egyszerűen túl nagy a merítés, amit a távolabbi jövőben még akár tovább is fokozhat az év végén bejelentett Disney-felvásárlás. Nézzük

2017. szerintünk legjobb tíz sorozatát egy-két további ajánlóval az ünnepekre. 

10. Tabu (FX)

Méltatlanul kevés visszhangja volt Tom Hardy saját sorozatának, ami az 1800-as évek Angliájában játszódik. Igen, a Tabu tényleg Hardy saját sztorija alapján készült az apja segítségével – sőt, még a saját cége is részt vett a 10 millió dollárból készült sorozat gyártásában –, és bár 2 millió dollárt bukott a projekten, érdemes rá odafigyelni, megérdemli a helyét egy év végi listán.

Sokan fordultak el a Tabutól, mivel egyelőre még ködös a történet, összekuszálódtak a szálak, Tom Hardy érezhetően a további évadokra építette fel az egészet. Tökéletesen mutatja be a 19. századi London mocskát, miközben egy erős politikai sorozatnak is elmenne az első évad, ahogy a Kelet-Indiai Társaság piszkos és korrupt ügyleteivel próbál keresztbe tenni a rejtélyes James Delaneynek (Tom Hardy), aki apja temetése miatt érkezett haza. A Tabu a politikát keveri a misztikummal, és úgy is zseniális, hogy Hardy most sem a géppuskanyelvéről híres, inkább csak néz. A sorozat legerősebb oldala viszont egyértelműen a látvány, végre egy olyan alkalom, amikor Hollywood nem satírozza ki a kellemetlen részeket. A Taburól kicsit a The Man in the High Castle jutott eszembe, mely egy olyan világban játszódik, ahol a nácik és a japánok nyerték a háborút, de valahogy mindenki túlságosan is gyönyörű a térdre kényszerített Amerikában. Na, a Tabu pont ennek az ellentéte, a színészek mosolya nem vakítóan fehér, a londoni bűzt pedig a nappaliban is érezni. (Jánossy Villő)

Fotó: HBO

9. Trónok harca (HBO)

A hetedik évaddal végképp ráfordulva a célegyenesre az HBO aranytojást tojó tyúkja idén is hozta, amit vártunk tőle. Immár két évada kifogyott a könyv a sorozat alól, de Martin iránymutatása mentén a széria hangulata nemhogy nem laposodott, de az évad kritikusai éppen azt rótták fel a készítőknek, hogy finoman szólva is szabadosan kezelték az időt és a teret: Westeros egymástól távoli pontjait három percnyi filmidő alatt összekötötte az alkotói szabadság. Ám hiába voltak hangosak a fanyalgók, azért a hetedik évadot olyan átütő érdeklődés övezte, hogy még a hackerbotrány sem akadályozta meg, hogy a Trónok harca minden eddigi rekordját megdöntse.

De ezek csak a számok – hogy én speciel miért imádtam? Mert a szokásos sok dialógus – kevés mozgás arányt kicsit kiigazítva fordulatosabb évadot kaptunk, mint valaha, néhány igen régóta nyitva hagyott kérdésre végre választ kaptunk, és a brutális csatajelenetek mellé még némi romantika és erotika is belefért. (Bodnár Judit Lola)

Fotó: HBO

Better Things S02 (Netflix)

Pamela Adlon egy saját magáról mintázott, közepesen sikertelen színésznőt alakít, aki három, folyamatosan drámázó lányt nevel egyedül Los Angelesben. Louis C. K.-vel közösen írt sorozata tömve van olyan igazi pillanatokkal, amelyektől hol libabőrösek leszünk, hol harsányan nevetünk, vagy egyszerűen csak döbbenten figyeljük a bravúros írói és színészi teljesítményt. Az idei második évad pont ugyanolyan erős, mint az előző, és az utolsó részen most is lehet pityeregni egy kicsit. (Bujdosó Bori)

8. Godless (Netflix)

A november végén bemutatott Netflix-sorozat simán ott van az év legjobbjai között, egy klasszikus western kicsit újracsomagolva, nagyon szépen fényképezve. A sorozat rendezője és forgatókönyvírója, Scott Frank eredetileg filmnek is szánta a Godless ötletét, de milyen jó, hogy végül Steven Soderbergh producer meggyőzte, hogy csináljanak a leszámolós sztoriból egy nyolc részes minisorozatot Jack O’Connell, Jeff Daniels és a Downton Abbey-ből ismert Michelle Dockery főszereplésével!

Frank tökéletesen hozta a westernes hangulatot megcsavarva a férfiak uralta vadnyugatot az erős női karakterekkel. A történet szerint egy példátlanul veszélyes, harmincfős banda vezérének fogadott fia, Roy Goode (Jack O’Connell) megelégeli a zabolátlan erőszakot, és lelép, Frank Griffin (Jeff Daniels) rablóbandája pedig minden energiáját a fiú felkutatásába öli. A sorozatban végig a nagy leszámolásra készülünk, a középpontban pedig La Belle városa áll, ahol szinte az összes férfi életét vesztette egy bányabalesetben, de nem kell a magukra maradt feleségeket sajnálni, felveszik a kesztyűt. Nem véletlen, ha elsőre az HBO Westworldje is beugrik, hiszen hasonló a hangulat és a képi világ, csak a robotok hiányoznak. A Godless szerencsére nem viszi túlzásba az erőszakot, de nem is finomkodik, és annak ellenére is szerettük, hogy a közepe felé kicsit leül a történet. (Jánossy Villő)

Fotó: Netflix

7. Terápia S03 (HBO)

A magyar HBO-nak egy dologban könnyű dolga van: bár kétségtelen, hogy rengeteg munkát tesznek a sorozataikba, legalább a verseny miatt nem kell igazán aggódniuk, ugyanis megközelítőleg sem készül itthon még egy olyan erős sorozat, mint az HBO saját gyártású darabjai. A Terápia záró évada ráadásul képes volt a saját maga által eleve magasra tett lécet is elegáns ívben méterekkel magasabban átugrani, és úgy zárni Dargay András és páciensei történetét, ahogy minden sorozatot illene: a csúcson hagyva abba a mesélést. Az alakítások szokásosan kiemelkedőek, Vilmányi Benett és Czintos József nevét, ha eddig nem, most megjegyeztük.

A Terápia emellett sima szórakoztatáson túl némi közszolgálati szerepet is vállalt: míg az eddigi évadok minden zsenialitásuk ellenére is kissé távol maradtak az alsóbb társadalmi rétegektől és az ő problémáiktól, addig a harmadik évad figurái demonstrálják, hogy mindannyiunkra bőven ráférne egy jó pszichológus. (Bodnár Judit Lola)

Fotó: HBO

Rick és Morty S03 (Adult Swim)

Hosszú idő után idén folytatódott a már Magyarországon is futó Rick és Morty. Bár elsőre kicsit furán hangozhat, de aki igazi scifit akar látni, annak a Black Mirror után a legjobb választás Justin Roiland és Dan Harmon sorozata. A párhuzamos világok között játszódó rajzfilmre nagyon hamar rá lehet kapni, mert amellett, hogy elképesztően vicces, sokszor érzelmes és mély is tud lenni. Mindeközben pedig egy pillanatra sem veszi túl komolyan magát. (Dévai Laci)

6. Twin Peaks (Showtime)

Bár láthattunk tényleg egy sereg, egészen kiváló sorozatot az idén, a 25 év után visszatérő Twin Peaks nézése közben valahogy az összes egyéb sorozat elkerülhetetlenül is klisének és sablonosnak tűnt. David Lynch és Mark Frost stílusteremtő sorozata ugyan már nem uralta úgy a tévét, mint amikor az először találkozott Cooper ügynökkel, és ebben fura módon jó pár olyan sorozatnak is szerepe van, mely épp a Twin Peaks hatására jött létre, csak emészthetőbb lett a példaképnél, azért így is valószínűtlenül jól tért vissza.

Nagyon sokan féltek attól – nem is alaptalanul –, hogy a vénségére megbuggyanni látszó Lynch valami élvezhetetlenül öncélú marhasággal rombolja majd le a saját életművét, de végül valami egészen más lett a végeredmény. Való igaz, voltak néha jelenetek vagy akár teljes epizódok is, melyek láttán az ember úgy érezhette, a bolondját járatják vele, mégis Lynch és Frost legnagyobb érdeme, hogy sok mindenkit mégis rá tudtak venni, hogy hétről hétre elmerüljön ebben a minden szabálynak ellentmondó univerzumban. A Twin Peaks harmadik és minden valószínűség szerint záró évada érzelmes és emberi lett, miközben világsztárok egész sorát láthattuk, gyakran csak kétmondatos cameo szerepekben. A millió új kérdést felvető, de fura mód lezárásként is működő fináléról pedig tényleg nehéz beszélni, még most is. (Inkei Bence)

Fotó: HBO

Csajok S06 (HBO)

A Csajok (Girls) a Szex és New York modern és naturálisabb változataként indult, de időközben szépen lemosta magáról a hasonlítgatást, és Lena Dunham sorozata önállóan is megállja a helyét. Vannak olyan sorozatok, ahol egyszerre utálok egy karaktert, és közben mégsem tudok leállni, és a Csajok pont ilyen. Hanna Horvath (Lena Dunham) karaktere általában túlzóan sok, mégis szükségünk volt már a Szex és New York után egy olyan sorozatra, mint ez, itt nem csillog-villog az egész világ, hús-vér emberek küzdenek valós problémákkal. (Jánossy Villő)

5. Stranger Things S02 (Netflix)

A nyolcvanas évek-nosztalgia és a korabeli kultikus horrorfilmek betonbiztos keveréke másodszorra is megtette a hatását, noha a Stranger Things új évadának nem volt könnyű dolga. Ennek ellenére a Duffer fivérek sorozata újra nagyot szólt, és még belefért az is, hogy egy teljes epizódot elpazaroljanak arra, ahogy Eleven Chicagóban keresi az útját, a sorozat messze legbénább karakterei segítségével. Cserébe megszerethettünk néhány új szereplőt, a régiek még közelebb kerültek a nézők szívéhez, arra pedig kevesen számítottak előre, hogy ebben az évadban kiderül, hogy a legjobb arcot nem a kicsit sokat drámázó gyerekek között kell keresni, hiszen nyilvánvalóan Steve az, aki még a sérója titkát is elárulta egy óvatlan pillanatban. Mondjuk a harmadik évadra viszont tényleg kitalálhatnának már valami mást a Demogorgon-vonal helyett, de ez nem is olyan sokára kiderül. (Inkei Bence)

Fotó: Netlfix

4. Mindhunter (Netflix)

Amilyen nehezen szedtem össze az idei legjobb filmeket, olyan gyorsan volt egy alaphangom 15-ös listám a 2017-es sorozatokra, mindenképpen erős volt az idei felhozatal, és ebből az egyik legnagyobb meglepetést a netflixes Mindhunter okozta, pár nap alatt letudtam a sorozatgyilkosokról szóló tizenkét részt. David Fincher (Hetedik) egy volt FBI-ügynök könyve alapján dolgozott, aki részletes profilokat készített a híres gyilkosokról, találkozott velük, megismerte, mi járhat a fejükben, és milyen gyerekkor vagy trauma kell ahhoz, hogy mondjuk valaki lemészárolja a saját anyját.

A sorozat az igaz történeteken alapuló sztorik miatt igazán erős, szinte tökéletesen sikerült lemásolni a híres pszichopatákat Ed Kempertől Richard Speckig. A Mindhunter egy szuper kísérlet arra, hogy felfogjuk a lehetetlent, és kicsit belemásszunk a sorozatgyilkosok fejébe. Kiderül, hogy nem mindenkit lehet elsőre leírni a tettei alapján, egyes gyilkosok pedig hihetetlenül magas intelligenciával rendelkeznek, és könnyedén átláthatnak rajtunk. A Mindhunter pedig az egyik legjobb netflixes sorozat idén, izgalmas karakterekkel, karakterfejlődéssel, valós és hátborzongató gyilkosságokkal, ráadásul már a második évadot is bejelentették. Nem azt mondom, hogy karácsonyi a téma, de ha már mindent látott, vagy keres egy jó, darálható sorozatot az ünnepekre, akkor jöhet. (Jánossy Villő)

Fotó: Netflix

Rólunk szól S01-S02 (NBC)

A Rólunk szól első évada az Államokban már lement, hozzánk azonban csak idén érkezett, sőt, azóta második is van már, sőt, az első évad még véget sem ért, az NBC máris berendelte belőle a második és harmadik évadot. 2019-ig szinte biztosan folytatódik a történet, és a halomnyi jelölés mellett a sorozat múlhatatlan rajongást vált ki az emberekből. Így vagyok ezzel én is, és ennek oka elsősorban az, hogy a holttestekkel szegélyezett sorozatpiacon egészen frissítő élmény egy olyan szériába botlani, ami nem krimi, nem thriller, nem sci-fi, nem robbantanak és lőnek percenként, ráadásul levetkőzte a mai sorozatok fő becsípődését, az intrikát. Persze, imádtam a Kártyavárat meg az Empire-t, és általában imádjuk nézni a nagyüzemi szarkavarást, de azért ennyi furkálódás a világon nincsen.
Ez egy egyszerű dráma, vérbosszú, kínhalál, arcraesős „poénok” helyett faksznimentes, életszerű, emberi történetek nagyon egyszerű emberek nagyon egyszerű problémáival, már amennyiben van olyan, hogy egyszerű ember meg egyszerű problémák. Mindenesetre a Paulson család és holdudvaruk életét nézni megunhatatlan volt idén is. (Bodnár Judit Lola)

3. Hatalmas kis hazugságok (HBO)

Az év első felét egyértelműen Nicole Kidman nyerte: Cannes-ban összesen négy filmjét mutatták be, aztán ott volt az HBO-s sorozata is, ami szinte kivétel nélkül pozitív kritikákat kapott. A Hatalamas kis hazugságok Liane Moriarty azonos című regénye alapján készült, és egy kaliforniai kisváros mindennapjait mutatja be, egy olyan gyilkosságot körbejárva, amiről egészen az utolsó részekig alig van fogalmunk. A sorozat két idősíkban játszódik, egyszer-egyszer kihallgatásokat láthatunk, miközben apránként megismerjük a város lakóit, és kiderül, hogy egyáltalán nem olyan tökéletes az életük, mint amilyennek látszik.

Lehet, hogy elsőre egy HBO-sított Született feleségeknek tűnik az egész, de nem ez a helyzet, a rendezők, Jean-Marc Vallée és Andrea Arnold, illetve a forgatókönyvíró, David E. Kelley végig olyan feszültséget teremtenek, amitől majd szétrobban az ember az utolsó résznél. A barátnők hétköznapjait látjuk, miközben szó esik családon belüli és nemi erőszakról is. Kidman karaktere és feladata talán a legerősebb, az ő szerepén keresztül üzen a sorozat azoknak a nőknek, akik abuzív kapcsolatban élnek, mégsem tudnak egyik pillanatról a másikra lelépni, még akkor sem, ha éppen nem az anyagiakon múlik a válás. A jó hír pedig, hogy akkora sikere volt a Hatalmas kis hazugságoknak, hogy bár minisorozatnak készült, lesz folytatása. (Jánossy Villő)

Fotó: HBO

2. Fülledt utcák (HBO)

Az HBO sorozata alulnézetből mutatja meg a 70-es New Yorkját, vagyis azt az időszakot, mikor kezdett felengedni a törvényesített prüdéria Amerikában, mindent átitatott a szex, a pornó pedig egy csapásra sikk lett. Ezen kulturális forradalom közkatonái állnak a cselekmény középpontjában, vagyis prostik, stricik, pultosok, gengszterek, éjszakai járőrök és a paráznaság jogi vonatkozásait naprakészen követő pornósok, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy kiléphessenek az illegalitásból.

A Fülledt utcák körképében az égvilágon semmi vonzó sincs, izgató meg aztán végképp nem, mégis képtelenek vagyunk levenni róla a szemünket. A Drót alkotóinak ugyanis megint sikerült az egészen ritka bravúr: úgy mutatják be egy kizsákmányoló rendszer minden mocskát, hogy közben egy pillanatra sem veszítik el a szereplők iránti mély empátiát, legyen szó akár tehetetlen áldozatról, akár frusztrált agresszorról. Ítélkezésnek nyoma sincs, a komótosan csordogáló cselekmény mégis kíméletlen tükröt tart mindennapi álszentségeinknek, visszaéléseinknek és önbecsapásainknak. A következő évad pedig minden bizonnyal többet mutat majd a pornóipar szárbaszökennéséből is. (Jankovics Marci)

Fotó: HBO

Better Call Saul S03

A Breaking Bad előzménysorozatának sikere nyilván nehezen hasonlítható Walter White kalandjaiéhoz, de az alkotókat lepte volna meg a legjobban, ha ez így történik. Saul Goodman átalakulása Jimmy McGillből csúszómászóvá immár a harmadik évadánál jár, és karakterábrázolás, valamint színészi játék terén is messze kiemelkedik a kínálatból: a sztori a megszokottnál lassabb és óvatosabb ugyan, de ez az évad sem szűkölködött drámában és megdöbbentően erős fordulatokban, ráadásul most már rendszeresen felbukkan benne a Breaking Bad egyik legjobb figurája, Gustavo Fring is – egy újabb indokkal több, hogy nézzük Jimmy McGill bonyolult és eseménydús jellemfejlődését. (Inkei Bence)

1. A szolgálólány meséje (Hulu)

A szolgálólány meséje megnyert mindent, amit lehetett, ráadásul felhívta a figyelmet Margaret Atwood műveire, ami minimum közszolgálat. És még be is talált: nem először írom le azt, hogy számomra A szolgálólány meséje nem az év sorozata, hanem úgy egyáltalán a legjobb sorozat, amit valaha láttam. Főként persze nem technikailag – mert abban már nagyon nehéz újat mutatni –, hanem üzenetében: kínzóan, nyomasztóan közel van a valósághoz. A szolgálólány meséjét nézve végig úgy éreztem, hogy a sorozatbeli Gileád világa nem annyira fikció, mint inkább jövőkép, ami még nem jött el, de a racionalitás talaján maradva, különösebb elrugaszkodottság nélkül is bekövetkezhet nemhogy unokáink életében, de a mienkben is igen-igen hamar, alig néhány éven belül.

Az alapvető nézői élmény az „úristen, ez tényleg ma, itt, velem is megtörténhetne” – a flashbackek tapintható közelségbe hozzák a diktatúra kiépülésének lépéseit. A terrorfenyegetés jelszava, az ezzel megindokolt extrém intézkedések, az újra és újra felmerülő „ezt már biztos nem tehetik meg” élménye, és ahogy igenis megteszik,hideglelősen ismerős lépések bárkinek, aki ma nem a monitornak háttal ülve nézi a közélet eseményeit. (Bodnár Judit Lola)

Fotó: HBO

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik