Most, hogy a Halálos iramban sorozat legújabb darabja átlépte az egymilliárd dolláros bevételi álomhatárt, eljött az idő, hogy összeszedjük a filmtörténet néhány legjobban sikerült autósüldözéses jelenetét. Hiszen úgy tűnik, nem lehet eleget készíteni az erre éhes nézők kielégítésére.
(Az alábbi listán a filmek a megjelenés alapján, időrendben szerepelnek rajta.)
Bár az üldözéses jelenetek (legyen az gyalogos, vagy lovas üldözés) szinte egyidősek a filmkészítéssel, és a filmesek már az mozi hajnalán elkezdték használni a filmiparral egyszerre megszülető autóipar termékeit, az első igazán ütős autós üldözések megjelenésére több mint fél évszázadot kellett várni. Egészen pontosan 1968-ig, amikor berobbant a mozikba a Steve McQueen főszereplésével készült Bullit – aminek az igazi főszereplője végül az 1968-as Ford Mustang GT lett.
1. Bullitt (1968 – r. Peters Yates)
A magyarul „A chicagói tanú” és „A San Franciscó-i zsaru” címen is ismert krimi egy dolog miatt maradt emlékezetes: a film csúcspontjának számító, több mint 10 perces üldözés miatt, ami teljesen megváltoztatta a tudásunkat arról, hogyan kell egy igazán jó autós üldözést elkészíteni.
Nem véletlenül: a film brit rendezője, az egykori profi autóversenyző Peter Yates pont azért lett kiválasztva a filmhez, mert előző alkotásában, a Robbery-ben egy igazán jól sikerült autós üldözés szerepelt. A stáb legfőbb célja ugyanis egy olyan autós üldözés megalkotása volt, amit előtte még soha senki sem csinált, és az eredmény pontosan olyan döbbenetes lett, mint amilyenre számítottak.
Yates, ahelyett, hogy az akkori szokásoknak megfelelően egy másodrendezőre bízta volna, saját maga felügyelte a San Franciscó-i utcákon felvett jelenetek forgatását, ami három héten át tartott.
A főszereplő Steve McQueen a forgatás előtt heteken át gyakorolta a nagy tempójú vezetést a legendás hollywoodi kaszkadőrrel, Bill Hickmannel, hogy a felvételek nagy részében ő maga vezesse a Ford Mustangot, ahogy a Dodge Chargert üldözi San Francisco utcáin. Méghozzá nem holmi nyugdíjas tempóban, hogy utána a felvételek felgyorsításával játszanak, hanem olykor kétszáz kilométer per órás sebességgel.
Soha, senki nem látott addig még ehhez fogható autós üldözést, és azzal a Bullitt új mércét állított fel, amit a film producere, Philip D’Antoni három évvel később William Friedkin rendező segítségével igyekezett megugrani. Sikeresen.
2. A francia kapcsolat (1971. r: William Friedkin)
Felülmúlni a Bullittot. Ez vezette William Friedkint és D’Antonit a Gene Hackman főszereplésével készült krimiben, amikor leforgatták a legendássá vált autós üldözést. Ebben nem autók kergették egymást, hanem egy autó a New York-i magasvasutat, keresztülszáguldva a nagyváros forgalmas utcáin.
Az ötperces üldözés meglepően valósághű, köszönhetően annak, hogy nagy részét gerillamódszerekkel, a megfelelő engedélyek nélkül készítették el, olykor a valódi forgalomban száguldozva. Annyira, hogy a stábtagok – köztük Friedkin – elmondása szerint életveszélyes és felelőtlen volt, ahogy a jelenetet felvették.
Az üldözés gerincét egy teljesen improvizált, lezáratlan utcákon, mit sem sejtő autósok és gyalogosok között felvett jelenet adta. A metrót üldöző autót a Bullittból ismerős Bill Hickman vezette, aki mindent beleadott, és helyenként 120 kilométeres sebességgel cikázva, buszokat és autókat kerülgetve, olykor a szembejövő sávba áttérve száguldott nagyjából 25 háztömbnyi távolságot.
A hátsó ülésen maga Friedkin fogta a kamerát, folyamatosan bíztatva a kaszkadőrt, hogy tolja neki. Az egyetlen „biztosítást” az autó tetejére elhelyezett rendőrségi sziréna adta, ami a felvételeken nem látszik. Így a filmben látható majdnem ütközések nagy része tényleg valódi volt – sőt pár ütközés is.
Az már csak egy kis adalék, hogy a metró használatára sem kapott a stáb hivatalos engedélyt. Csak egy önkormányzati dolgozó lefizetésével kaphatták meg a járművet, akit a film bemutatása után emiatt ki is rúgtak.
Az öt Oscar-díjjal jutalmazott Francia kapcsolat sikere után a hollywoodi stúdiók teljesen rámozdultak az autós üldözésekre, és a hetvenes években egymás után kezdtek el meg jelenni az igencsak erős autós üldözésekkel ellátott filmek. Ezek közül több is felférhetne erre a „egyszer látni kell” listára, mint például a Hétpróbás gazemberek, a The Driver, a Vanishing Point vagy a Párbaj. De amit senki sem hagyhat ki, az az autós filmek egyik legendás darabja, ami ugyan moziként meglehetősen gyenge, de kaszkadőrfilmként felülmúlhatatlan.
3. Gone in 60 seconds (1974 – r. H.B. Halicki)
A 2000-ben, Nicolas Cage főszereplésével készült Tolvajtempó eredeti verziója már nem egy film autós üldözésekkel, hanem már csak és kizárólag az autós üldözésekről szól. Különösen a filmet lezáró üldözésről, ami elképesztő, 40 percen(!) át tart.
A film az autókhoz nagyon, de a filmkészítéshez már jóval kevésbé értő H.B. Halicki műve, aki nem csupán producere volt a filmnek, hanem rendezője, főszereplője, kaszkadőre és írója is. Nem mintha az utóbbira olyan nagy figyelmet szentelt volna. A forgatókönyv alig létezett, a szövegek nagy részét a szereplők improvizálták, akik ráadásul még csak nem is színészek voltak, hanem nagyrészt Halicki barátai.
A béna színészi játék azonban ebben az esetben senki sem érdekel, hiszen az igazi szereplők is az autók, amikből több mint 90 darabot törtek össze az aprópénzből készült film forgatása alatt (mindegyik Halicki tulajdona volt). Az utolsó negyven percben zajló autós üldözés, ami közben városi utcákon, autópályákon, sivatagban és öt kaliforniai városon keresztül menekül az 1973-as Ford Mustangot vezető autótolvaj főszereplő az őt üldöző rendőrök elől, már rögtön a bemutatás pillanatában azonnal kultuszstátuszba került.
Ahogy a Francia kapcsolatban, gyakran itt is egyszerű járókelők között vették fel a jeleneteket, és be nem tervezett ütközések és balesetek is történtek. Mint például amikor Halicki nagyjából 160 kilométeres tempóval ütközött egy autópályás üldözés közben, és kipördülve telibe talált egy lámpaoszlopot. Állítólag amikor visszanyerte az eszméletét, az első kérdése az volt, hogy felvették-e.
A hetvenes években felpörgő autósüldözés-mánia azonban nem csak a krimiket érte utol, hanem a vígjátékokat is. Egymás után születettek az autókat és az üldözéseket központi elemmé tevő könnyedebb darabok, mint az Olasz meló, a Smokey és a bandita vagy a Flúgos futam. De a legnagyobbat mégis a Blues Brothers alkotta.
4. Blues Brothers (1980 – r. John Landis)
A Saturday Night Live egyik szkeccséből kinőtt, és végül több mint százmillió dolláros bevételt hozó Blues Brothers mozi sok minden miatt vált kultuszfilmmé. A poénok, a zenebetétek, a sztárénekesek, a soha le nem vett Wayfarerek és persze John Belushi és Dan Aykord párosa mind emlékezetessé tették volna.
De mindenki szerencséjére az autómániás Aykord több autós üldözést is beleírt a forgatókönyvbe, amelyek végül a filmtörténet legőrültebb és legszórakoztatóbb darabjai lettek. Egészen olyanok, mintha egy bekokainozott stáb forgatta volna le azokat – mert pontosan ez is volt a helyzet.
A stáb elképesztő mennyiségű, egészen pontosan 103 darab autót tört totálkárosra a forgatás alatt, ami akkor filmes világrekordnak számított. És még egy bevásárlóközpontot is sikerült teljesen megsemmisíteniük. (Sőt, egy autót nagyjából 360 méter magasból dobtak le egy helikopterből Chicago felett, a légiközlekedési hatóság külön engedélyével. )
Bár a bevásárlóközponton keresztül-kasul zajló üldözéses jelenet is kötelező darabnak számít, most mégis inkább a chicagói utcáin játszódó végső nagy autósüldözést választottuk. Amit valóban a nagyváros utcáin forgattak, az önkormányzat támogatásának köszönhetően, vasárnap reggelente, hogy a lezárások minél kevesebb kellemetlenséget okozzanak az embereknek. Még arra is külön engedélyt kaptak, hogy két alkalommal több mint 160 kilométer per órás tempóval száguldozhassanak.
Ennyi idétlenül egymásnak ütköző rendőrautót a Taxi 2-ig nem láttunk.
És, ha már megérkeztük a 80-as évekhez, mivel mással is folytathatnánk, mint minden autós filmek legikonikusabb darabjával, a Mad Max-el. Egészen pontosan annak poszt-apokaliptikus második részével.
5. Mad Max 2 (1981 –r. George Miller)
A film, ami egymagában meghatározta, hogyan is kell kinéznie a középkori viszonyok közzé visszasüllyedt, roncstelepi poszt-apokaliptikus világnak, ahol szétbuherált autószörnyeken száguldó, szadomazo cuccba öltözött modern barbárok küzdenek minden egyes csepp benzinért.
Az ausztrál sivatagban mindössze 12 hét alatt leforgatott film (amiben benne volt egy hét esőszünet – a sivatagban, ahol előtte négy évig egy csepp eső sem esett) az első Mad Max filmnél tízszer többe került, és a maga idejében a legdrágább ausztrál film volt.
A filmben nyolcvan autót használtak fel, több mint kétszáz kaszkadőrmutatvány volt benne (egyik olyan veszélyes, hogy az azt végrehajtó kaszkadőr előtte nem ehetett, felkészülve arra, hogy esetleg műteni kell majd) és egy olyan nagy robbanás, ami előtt még a légiközlekedési hatóságot is értesíteni kellett a lökéshullám okozta veszély miatt.
Az eredmény pedig minden idők talán legjobb autós filmje lett, brutális ütközésekkel tarkított autós üldözésekkel, amelyek máig olyan frissek, mint 35 éve voltak.
A nyolcvanas évektől kezdve már minden akciófilm és krimi kötelező eleme lett az autós üldözéses jelenet, és minél többen kezdték el csinálni, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy bizony nem mindenki képes igazán maradandót alkotni. Egymás után születtek a nagyjából jó, kicsit izgalmas és valamennyire pörgős autós üldözések, de olyan alig készült, amit évtizedekkel később is ámulva néznek az emberek.
Aztán jött egy majdnem 70 éves rendező, és megmutatta a fiataloknak, hogyan is kell ezt csinálni.
6. Ronin (1998 – r. John Frankenheimer)
A 2002-ben elhunyt John Frankenheimer egyik utolsó filmje volt az 1998-ban készült Ronin, amivel az akkor 68 éves amerikai filmrendező elérte, hogy neve rendre az első helyek egyikén álljon a „minden idők legjobb filmes autós üldözései” listákon.
A sztárszínészekkel teli (Robert de Niro, Jean Reno, Sean Bean, Jonathan Pryce, Stellan Skarsgård), Franciaországban játszódó kémthriller ugyan még a Bourne-filmek utáni időszakban is élvezetes maradt, a lassan már húsz éves film a benne szereplő üldözéses jelenetek nélkül valószínűleg a feledés homályába veszett volna. Azok azonban bebiztosították, hogy ne lehessen elmenni mellette.
Az autós üldözésekhez nagyon értő Frankenheimer személyesen vezényelte le (ahelyett, hogy egy másodrendezőre bízta volna) az aprólékosan megkoreografált, a hetvenes évekre jellemző, realista stílusban leforgatott jelenetek készítését, amikben nyoma sincsen az akkor már elérhető CGI-nak. A Nápolyban és környékén játszódó első, és a Párizsban játszódó végső autósüldözést az eredeti helyszíneken forgatták, nagyjából 300 kaszkadőrsofőr részvételével.
Gyakran úgy, hogy a színészek is autóban ültek: de Niro és Natascha McElhone például egy kamukormány előtt ülve utánozták az igazából jobbkormányos autókat valóban irányító kaszkadőrsofőrök mozdulatait, hogy minél valóságosabb legyen az eredmény. És a tempóval sem szórakoztak, hiszen voltak pillanatok, amikor majdnem 200-al száguldoztak.
Frankenheimer célja az volt, hogy Jean-Claude Lagniez kaszkadőrkoordinátorral olyan magasra tegyék a mércét, hogy azután minden rendező kétszer is meggondolja, ha autós üldözéseket akar forgatni. Sikerrel jártak.
A filmesek persze ezt inkább kihívásnak tekintették, és – ahogy a Bullitt óta mindig – igyekeztek felülmúlni a másikat. És persze jöttek a túlzások: még több lezúzott autó, még erősebb ütközések, még nagyobb robbanások, még őrültebb tempó. És ezzel el is érkeztünk Michael Bayhez.
7. Bad Boys 2 (2003 – r. Michael Bay)
Michael Bayről sok rosszat el lehet mondani, de egy biztos: az ember nagyon tud autós üldözéseket csinálni. Persze közben azért rá jellemzően harsány, felszínes, csillogó és önimádó – de ennek ellenére (vagy talán éppen emiatt?) bűnösen szórakoztató. Bay munkássága teli van őrült autós üldözésekkel, így volt miből válogatni erre a listára (Transformers-filmek, ugye), de igazából két filmnek volt esélye: a Sziklának és a Bad Boys 2-nek.
De ha csak egyet kell választani tőle, az nem lehet más, mint a Bad Boys 2 autópályás üldözéses jelenete, amiben a két főhős persze, hogy egy Ferrariban ered a rosszfiúk nyomába, akik egy autószállító-kamionnal próbálnak lelépni előlük, óriási pusztítást hagyva maguk után. Olyan nagyot, hogy még egy hajót is sikerül tönkrevágniuk az autópályán.
De nem mindenki választotta a Bay-féle utat. Volt, aki inkább a realizmus felé vette az irányt (a ki tudja mitől felrobbanó villamosok helyett).
8. A Bourne-csapda (2004 – r. Paul Greengrass)
A valósághűséget központi elemmé emelő Bourne-sorozatnak már az első részben sikerült egy igazán figyelemreméltó autós üldözést összehoznia a készítőknek, amikor az emlékezetkiesésben szenvedő CIA-s bérgyilkost játszó Matt Damon egy régi Minivel menekült Párizs szűk utcáin (és lépcsőin) az őt üldöző rendőrök elől. A második részben aztán sikerült még nagyobbat alkotniuk, és egy olyan autós üldözést készítettek, amit méltán említenek együtt a Francia kapcsolattal.
Paul Greengrass rendező az egész filmet majdhogynem dokumentarista stílusban, kézben tartott kamerákkal forgatta le, hogy minél valóságosabbá tegye a kémfilmet, és ez a realizmus áll a híressé vált moszkvai autósüldözéses jelenet középpontjában is. Távolabb már nem is lehetnék Michael Baytől.
Itt nincsen semmi CGI, amit látunk, az valóságos autók valóságos ütközései, valódi kaszkadőrmutatványokkal – és valóságos autókkal. Semmi Hummer, semmi Ferrari – csak egy Volga taxi és egy Mercedes terepjáró, semmi kaliforniai vagy floridai csillogás, csak a szürke orosz főváros.
Az eredmény azonban nem is lehetne izgalmasabb. „Egyike azoknak a dolgoknak, amire karrierem során a legbüszkébb vagyok” – mondta a jelenettel kapcsolatban Dan Bradley kaszkadőrkoordinátor. És erre a szakma is felfigyelt. Nem véletlen, hogy az új James Bond filmek készítői is a Bourne-filmek stílusát kezdték el utánozni.
