Mindig fenntartásokkal viszonyulok egy jó film folytatásához. Nagyon ritkán sikerül ugyanis pont azt adni, amit az első rész adott, ugyanakkor hozzátenni valamit, amitől másodszorra (harmadszorra, negyedszerre) is eladható lesz. Az Elrabolva, a Drágán add az életed, vagy akár a nemrég bemutatott Szenilla nyomában is jó példa arra, mennyire nehéz egy kerek, szépen lezárt történetből folytatást kierőszakolni.
A Jégkorszak 5, illetve Jégkorszak – A nagy bumm, hiszen mostanában az alcím trendibb, mint a számozás, ennek a jelenségnek otromba nagy iskolapéldája.
Az alapkoncepció az, hogy a főszereplő mamutjaink életében most jött el az a pont, amikor Barack nevű mamutlányuk elhagyja a családi fészket és vőlegényével együtt a saját útját szeretné járni, maga mögött hagyva a mamutősöket. A szülőknek pedig mindezzel valahogyan meg kell birkózniuk. Azonban ez a történetszál mintha magában nem lett volna elegendő, hogy kitöltse a játékidőt, muszáj volt még valami motkányos majomkodást is a filmbe erőltetni. Eszerint egy becsapódó aszteroida világvégét idéz elő, a kataklizmát viszont annyi fölösleges karakterrel zsúfolták tele, hogy már attól zsong az ember feje, ha rágondol.
Szedjük össze, mi minden tette elviselhetetlenné ezt a filmet:
Romantika
A romantikus szálak túlsúlyba kerülése tökéletes jelzése annak, ha egy történet elfárad. A mamutnak felesége van, a lányának férje van, a kardfogú tigrisnek barátnője van, a lajhárnak két szerelme is egy filmen belül, mindenki összejön mindenkivel, ami mondanom sem kell, azt eredményezi, hogy a nézőt már egy kicsikét sem tudja meghatni az ilyesmi, mert egyszerűen immunissá válik mindenféle nyáladzással szemben.
Sci-fi
A sci-fi történetszál a motkánnyal az űrben a legképtelenebb, legműfajidegenebb dolog az egész Jégkorszak-széria történetében. Semmi magyarázatot nem kapunk rá, se az elején, se a végén, hogy miként került egy űrhajó egyáltalán oda, ahová, viszont cserébe az egészet egy kétmondatos, indokolatlan bölcs bácsis narrációval próbálják letuszkolni a torkunkon, aminek nagyjából az a lényege, hogy minden teljesen esetleges és véletlenszerű.
#Meteor
A két oposszum és Sid, a lajhár is elsütnek egy-egy poént a film során, amitől egyenesen könnybe lábad a kettőnél több agysejttel és egészséges humorérzékkel rendelkező néző szeme. A viccek profilképről és a hashtagekről nemcsak azért nem állják meg a helyüket, mert ilyesmi nem létezett a jégkorszakban vagy mert szőrszálhasogatni jó dolog. Egyszerűen az a bosszantó, hogy ha az első film megteremt egy univerzumot, amelyet a nézőközönség megszeret, és amelyben kényelmesen érzi magát, ennek az univerzumnak a belső logikájához kéne igazodni, és konzisztensnek maradni az összes folytatásban. Már ha nem kifejezetten céljuk elidegeníteni a rajongótábor jelentős részét, bár azt hiszem, ezen már rég túl vagyunk.
A film kedvéért a néző képes elfogadni, hogy az állatok beszélhetnek, azt is, hogy egy mamut, egy kardfogú tigris és egy lajhár összebarátkozhatnak, még arra is csak enyhe rángásba kezd a szeme alja, amikor néhány dinoszaurusz is bekerül a képbe, de hogy a motkány teremti meg az univerzumot egy űrhajóból, a lajhárnak profilképe van, az oposszumok pedig hashtagekkel dobálóznak, egyszerűen felveti a nézőben a kérdést, hogy mégis mennyire nézik ostobának.
Célközönség?
Amíg a moziban ültem, végig azon törtem a fejemet, létezik-e olyan korosztály, aki az elejétől a végéig élvezné ezt a filmet. Nem arról van szó, hogy kifejezetten ronda lenne, az animációval nincs semmi baj, a látványvilág helyenként nagyon is érdekes, de olyan végtelenül egyszerű a történet, és olyan nagyon bugyuta a humora, hogy talán egy hat éven felüli gyereknek már bőven fárasztó lehet. Emellett pedig egy-két ponton nemhogy félelmetes, de egyenesen horrorisztikus.
A motkány szerencsétlenkedése például olyasmi, amit nem biztos, hogy megmutatnék a gyermekemnek. A makk legalább egy alkalommal az állat végbélnyílásában köt ki, máskor pedig mintha a Happy Tree Friends-hez fordultak volna ötletért az alkotók. A viccek nagyjából két-három kivétellel nem tréfásak, inkább fájdalmasak. (Ez részben a magyar szövegnek tudható be, mert sokszor érezhetően nem tudtak egy-egy szóviccet lefordítani, és csak kínos csend vagy valami teljesen értelmezhetetlen sült ki belőlük, ugyanakkor a trailerben szereplő poénok eredeti nyelven is csak egy fél fokkal voltak kevésbé kínosak.)
A Jégkorszak – A nagy bumm mindent összevetve annak a filmbeli megfelelője, amikor az emberre harmadszorra ordít rá egy rossz szagú részeg a Blahán, hogy adjon pénzt, majd megpróbál egyenesen a zsebébe nyúlni érte.
Azt javaslom, ha szülő vagy, és a csemetéd mindenképpen el szeretne rángatni erre a filmre, gyorsan passzold le valaki másnak a lehetőséget.
Jégkorszak – A nagy bumm (Ice Age: Collision Course). Színes, magyarul beszélő, amerikai családi animációs film, 95 perc, 2016. Értékelés: 3/10
Kontró Lili
