1976. február 27-én mutatták be Fényes Szabolcs-Békeffy István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicaljét a Fővárosi Operettszínházban. A várakozás izgalmát ezúttal az is növelte, hogy Latinovits Zoltán öt év után ismét budapesti színházban lépett fel.
– Nem tartja különösnek, hogy egy színházban sem talált eddig otthont?
– A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én” van benne. Természetesen ezek az „én”-ek összevesznek időnként, néha botrányos jeleneteket is rendeznek – és amíg az ember fiatal, addig ezeknek az indulatoknak (vagy összeütköző „én”-eknek) nem szab gátat, így gátlástalanul kitörnek. Fiatalabb éveimben majdhogynem az volt az élet- és a munkafeltételem, hogy ne hagyjam magam kötelékek közé zárni, és szankciók által megzavarni, hanem engedjem teljesen szabadjára a magam ösztöneit. (A neveltetésem miatt teljesen csökevényes ösztönéletet élhettem, hiszen szigorú fegyelemben nőttem fel. Kiszabadulván, építészmérnöki diplomával a kezemben, a színházban kezdtem kiélni azokat az ösztönöket, amelyeket addig elnyomtak.) Az én “magányom”: hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívaképző erő és hit, ezeket nem adom föl. Ez persze csak látszólag magány, mert én korántsem érzem magam magányosnak.
– Mit ér a hit, a kollektívaképző erő, ha őrzi magának? Ha nem él vele?
– Nem kapok lehetőséget. Amíg nem kapok lehetőséget, addig kénytelen vagyok magamnak őrizni. OLVASSON TOVÁBB.
