A Tränenpalast, avagy a Könnyek Palotája Berlinben, a Brandenburgi kapu közelében található, de nem egy nemesi család korábbi lakhelye, hanem egy egykori ellenőrző pont, amely Kelet- és Nyugat-Berlin határán üzemelt 1989-ig.
A ma múzeumként ingyenesen látogatható épületben nemcsak az egykori feliratokat láthatjuk, melyek az átkelési engedéllyel rendelkező NDK-s és NSZK-s állampolgárokat irányították a megfelelő utcák és a Friedrichstrasse vasútállomás szigorúan ellenőrzött peronjai felé, hanem azok történetét is megismerhetjük, akik a jobb élet reményében szöktek át Nyugat-Berlinbe, vagy akik a berlini fal leomlása után visszatértek a keleti országrészben található egykori lakásaikba, hogy visszakapják azt, ami egykor a családjuké volt.
Bár Németország újraegyesítése lassan 35 éve lezajlott, a hatásai a mai napig érezhetők. Nem csak a Tränenpalast kiállítási anyagait böngészve, hanem a német társadalom egészében is, beleértve az aktuális politikai eseményeket. Nem csoda hát, hogy a kettéosztott ország motívuma végigvonul Angela Merkel most megjelent életrajzi kötetében is, és az sem lehet véletlen, hogy a kötet bemutatóját éppen az egykori Kelet-Berlin területén tartották november 27-én, a Tränenpalasttól kellemes sétatávra.
A Németországot 16 évig kancellárként vezető egykori kereszténydemokrata politikus memoárjából is kiderül, hogy egyszerre két hátrányt kellett ledolgoznia:
- azt, hogy nő,
- és hogy keletnémet.
NSZK-illat, NDK-szag
A Magyarországon az Animus Kiadó által megjelentetett – és Torma Péter által fordított – kötet a Szabadság címet viseli, ami elmondása szerint Merkelnek nemcsak azt jelenti, hogy megismerheti a saját határait, illetve mindig továbbléphet az életében, hanem azt is, hogy új fejezetet nyithat: németből keletnémetté, majd újra „sima” németté válni, tudósból átavanzsálni politikussá, elválni, majd újraházasodni, és aztán visszavonulni a politikától.
De a szabadságnak vannak más, apróbb megnyilvánulásai is Merkel életében, melyek legalább ugyanilyen fontos építőkövek, és ezek egy részét gyerekkora óta hordozza magával.
Angela Kasner 1954 júliusában született Hamburgban. Édesapja, Horst a második világháború megrázkódtatásait követően a vallásban keresett menedéket, evangélikus lelkész lett, míg édesanyja, Herlind angolt és latint tanult, aztán középiskolai tanár szeretett volna lenni.
A szülők 1952-ben házasodtak össze, majd 1954-ben a férj hivatása miatt a három évvel korábban alapított Német Demokratikus Köztársaság berlin-brandenburgi egyházkerületébe költöztek, ahol az uckermarki járás és az apja által vezetett templini lelkészi kollégium lett Angela gyermekkorának idilli környezete, még a sajátos és szomorú politikai körülmények közepette is. A fal 1961-es felhúzása ugyanis Kasnerék számára is azt jelentette, hogy elvágták őket a családjuktól. Angela anyai nagyanyja és nagynénje ugyanis a nyugat-németországi Hamburgban élt, tehát a rendszeres látogatásoknak vége szakadt.
Az NDK-ban a lelkészek keveset kerestek, másfelől viszont, ahogy nekünk is, csupán csekély lakbért kellett fizetniük a szolgálati lakásukért. Nyugatról is kaptak anyagi támogatást, az úgynevezett Bruderhilfét. A csomagok más szempontból is különlegességek voltak, amelyeket kibontás után mindjárt megszaglásztunk, és azt mondtuk: »nyugatillata van«. Ezen a jó minőségű szappan vagy az aromás kávé finom illatát értettük. A keletnek ezzel szemben erős súrolószer-, padlóviasz- és terpentinszaga volt. Ezeket a szagokat még ma is az orromban érzem. A hivatalos NDK úgy általában az ízléstelenséget testesítette meg a számomra. Valódi természetes anyagok helyett csak utánzatok mindenütt, sehol egy vidám szín. (…) Talán a színes blézerek iránti mostani vonzalmam arra az őstapasztalatra vezethető vissza, hogy mennyire hiányoztak nekem az NDK-ban a harsányabb színek.
További bonyodalmat okozott az apja foglalkozása a Német Szocialista Egységpárt által irányított országban: „Hogy mit is jelentett lelkészgyereknek lenni az NDK-ban, azt a testvéreimmel sokféleképpen megéreztük. Ebben a tekintetben az egyik különösen szörnyű mumusom az osztálynapló volt. Ebbe feljegyezték a szülők származását: A (Arbeitsklasse), mint munkásosztálybeli, B (Bauer), mint paraszt, S (Selbständig), mint maszek és I (Intelligenz), mint értelmiségi”, Angela és testvérei pedig a helyettesítő tanároktól sokszor kaptak olyan kérdéseket, hogy szoktak-e a szülei kritikusan beszélni az iskoláról.
Anyám mindig azt mondta, hogy nekünk, a lelkész gyerekeinek, jobbnak kell lennünk a többieknél, és nem szabad feltűnést keltenünk
– írja Merkel, és hozzáteszi, kivételesnek számított a lelkészcsaládok között, hogy ő és testvérei úttörők lehettek.
Pöttyös vagy csíkos?
A szeretetteljes családban és vadregényes környezetben töltött gyerekkort azonban olyan kettősség jellemezte, mely nemcsak a németek, hanem minden, az egykori szovjet fennhatóság alá tartozó országok valamelyikében felnőtt emberek számára ismerős és fájó emlék lehet:
Lényegében véve két világban éltünk. Az egyik az iskola volt, a másik pedig a magánélet előtte és utána. Nem minden iskolatársunkkal beszélhettünk szabadon, de a barátainkkal igen. (…) Gyorsan megtanulhattuk, hogy mit mondhatunk az iskolában és mit nem. (…) Azt például a lelkünkre kötötték a szüleink, hogy ne beszéljünk a nyugati televízióról. A tanárom egyik kedvenc bevezető kérdése ez volt: »Pöttyös vagy csíkos a Homokemberke órája?« És a válaszból tudta, hogy a nyugati vagy a keleti televízió Homokemberkéjét (a magyar Tévémacihoz hasonló figura – a szerk.) láttuk-e otthon.
Az iskolában Angela nagyon jó volt oroszból, egy tanulmányi versenyt megnyerve a Szovjetunióba is eljuthatott, az egyetemen mégis fizikát akart tanulni, amit azzal indokolt, hogy így legalább szabadon beszélhet arról, amit csinál, mert a természettudomány törvényeibe még az NDK-nak sincs beleszólása.
Ez a fajta csendes lázadás végig ott volt a családban, és mély nyomott hagyott bennük például a prágai tavasz. Kasner lelkész ugyan maga is balos nézeteket vallott, de Csehszlovákia 1968-as megszállása szembefordította a rendszerrel, és a feleségével sokszor kihasználták azt, hogy a lelkészképzőben rendelkezésükre állt a társadalom tömegei számára hozzáférhetetlen másológép, amelyen rendszerellenes szövegeket sokszorosítottak titokban. Angelának is megvoltak a maga kisebb lázadozásai, emiatt egy ponton attól is félt, hogy nem veszik fel a lipcsei egyetem fizika szakára.
Az egyetemi évek szintén egyfajta szabadságot jelentettek Angelának, mert szándékosan úgy választott iskolát, hogy a szülői háztól messzebb kerülve új élmények érjék. Ekkor ismerkedett meg az első férjével, a szintén fizikus Ulrichhal is, akivel aztán kis kitérőt követően Berlinben telepedtek le kutatóként. Merkelék mindketten tagjai voltak a Kommunista Ifjúsági Szövetség német megfelelőjének, az FDJ-nek, de ezt a marxista-leninista ideológiai továbbképzés helyett inkább arra használták, hogy a munkahelyükön hasonló korú fiatalokkal találkozzanak.
A ‘80-as évek elején egyre erősebbek lettek a politikai jellegű gondolatok Merkelben, és ezek a felismerések magánéleti változást is hoztak.
Hogyan dolgozzam teljes erőbedobással és legjobb tudásom szerint az NDK-ban, mikor ezzel erősítem az államot, amellyel szemben kritikus vagyok? A szüleimmel kapcsolatban nem tettem fel ezeket a kérdéseket, mert az ő munkájuknak, a lelkészek és egyházi dolgozók képzésének minden kétséget kizáróan volt értelme. Az én esetemben fizikusként nem tűnt ilyen kézenfekvőnek a válasz. Nem hagyott nyugodni ez a kérdés. A kapcsolatunkat is kikezdte a férjemmel. 1981-ben egy tavaszi reggelen egy szál bőrönddel a kezemben elhagytam a közös marienstraßei lakásunkat.
Egy évvel később elváltak, és Angela úgy talált magának új helyet, hogy engedély nélkül egyszerűen elfoglalt egy üres lakást, majd a rendőrségen bejelentette lakcímeként, és elkezdte fizetni a lakbért. Aztán két évvel később, amikor az állam nekiállt felújítani a házat, átköltöztették egy modern, gázfűtéses, másfél szobás lakásba.
