Megváltozna-az USA közel-keleti politikája Harris vagy Trump győzelme esetén?

Az Izraelnek nyújtott támogatással és a tűzszüneti tárgyalások előmozdításával az Egyesült Államok kiemelkedő szerepre tett szert a gázai konfliktusban. Ezt a szerepet sokan kritizálják, mások dicsérik, meghatározó hatása azonban nehezen vitatható el,

• legyen szó az Izrael mögötti azonnali felsorakozásról a Hamász október hetedikei támadását követően,
• vagy éppen az iráni–izraeli háború elkerülésében.

Jelenleg az Egyesült Államok Egyiptommal és Katarral közösen lép fel azért, hogy Izraelt és a Hamászt rávegye egy fegyverszüneti megállapodásra, ezzel nem csak a túszokat szabadítva ki Gázából, de elkerülve egy iráni fellépést is Izraellel szemben.

Antony Blinken amerikai külügyminiszter az izraeli tárgyalásai után hétfői nyilatkozatában bejelentette, hogy Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök megerősítette számára: Izrael elfogadja az amerikai áthidaló javaslatot a gázai tűzszünetre és túszalkura, és most ezt a Hamásznak is meg kell tennie.

Éppen ezek miatt stratégiai fontosságú kérdés, hogy a november elején, tehát kevesebb mint három hónap múlva tartandó amerikai elnökválasztás hogyan hat majd a jelenleg is a regionális háború szélén táncoló Közel-Keletre. Az Egyesült Államok következő vezetőjének megválasztása két szempontból is közvetlenül hat a jelenlegi válságra: egyrészt az időzítése, másrészt a lehetséges kimenetelei miatt.

A gázai válság felemás kezelése

A Közel-Kelet ma csendesebb, mint bármikor az elmúlt két évtizedben

– Jake Sullivan, Joe Biden elnök nemzeti biztonsági tanácsadójának szerencsétlenül időzített mondata mindössze nyolc nappal előzte meg a Hamász támadását és a jelenlegi példátlan válságot. A kijelentés méltán lett híres-hírhedt, hiszen nem csak azt mutatta meg plasztikusan, hogy Washington mennyire elszakadt a közel-keleti realitásoktól, de azt is, hogy a válságok elkerülésének igényén túl igazán a Biden-adminisztrációnak nincs Közel-Kelet-politikája. Az izraeli-palesztin kérdés, de szép lassan az Iránnal való tárgyalások vagy a több mint 10 éve kirobbant szíriai és jemeni háborúk is szinte teljesen lekerültek a napirendről.

Ennek a politikának a bukását leglátványosabban a 2023 októberében kirobbant és azóta regionális méretűvé nőtt gázai válság mutatta meg. Utólag visszanézve a válságkezelés kezdeti szakaszában a demokrata elnök elérte rövid távú céljait:

• az Izrael mögötti politikai és katonai kiállással elrettentette a Hamász regionális szövetségeseit, hogy csatlakozzanak a háborúhoz, és november utolsó hetére egy átmeneti tűzszünetet is sikerült összehozni.
• Részsikernek tekinthető ezen túl, hogy áprilisban – amikor Irán Izrael közvetlen megtámadása mellett döntött – a Biden-kormány meg tudott szervezni egy ad hoc védekező koalíciót különböző arab és európai államokkal. Ez nem csak minimalizálta az iráni támadás okozta károkat, de akkor sikeresen csökkentette is az eszkaláció esélyeit.

Ezeken a taktikai győzelmeken túl azonban a lassan tizenegy hónapos válság kezelését hatékonynak látni. Az Izraelnek nyújtott támogatáshoz láthatóan nem kapcsolódtak politikai feltételek, ami felbátorította az izraeli vezetést, hogy úgy járjon el Gázában, ahogy akar. Nem sikerült Washingtonnak rábírnia a Benjamin Netanjahu kormányát, hogy a háború folytatása helyett a túszok kiszabadítását, a deeszkalációt és az Öböl-országokkal való együttműködés kiszélesítését helyezze fókuszba. Izrael ráadásul olyan külföldi akciókba bocsátkozott Libanonban, Szíriában és Iránban, melyek tovább élezték a regionális feszültségeket. Ennek köszönhetően nem csak a válságok elkerülése vált lehetetlenné, de a térségben állomásozó amerikai katonák is egyre nagyobb és közvetlen veszélynek lettek kitéve.

Az amerikai elnökválasztás időzítése

Az Egyesült Államok ilyen körülmények között készül a választásokra, amelynek kimenetelénél is talán nagyobb hatással bír a gázai válságra az időzítés kérdése. Hagyományosan az elnökválasztási kampány legintenzívebb szakaszában, tehát az augusztus és november közötti időszak alatt egyik kormány sem akar külpolitikai válságokkal foglalkozni. Különösen igaz ez az olyan politikailag érzékennyé vált kérdésekre, mint az izraeli-palesztin konfliktus, amelynek kezelése miatt a demokraták feltehetően sok szavazót elvesztettek főleg az amerikai muszlimok és az Izrael-kritikus progresszív szavazók közül.

A tapasztalatoknak megfelelően sokan úgy gondolták, hogy Izrael is tisztelni fogja az amerikai elvárásokat, és igyekszik lezárni a konfliktust augusztusig, legyen szó a Gázai-övezetről vagy a libanoni-izraeli határról. Jelenleg erre nagyon kis esély mutatkozik: ugyan zajlanak jelenleg is amerikai nyomásra tűzszüneti tárgyalások, Netanjahu kormányfő koalíciós partnerei eddig a kormány bukásával fenyegettek bármilyen megállapodás esetén. Maga az izraeli miniszterelnök is (a Hamász vezetőihez hasonlóan) a tárgyalásokban részt vevők szerint újabb és újabb követelésekkel húzza az időt.

Ha most nem sikerül megállapodni, annak előre nem jósolható következményei lesznek nem csak a Közel-Keletre, de az amerikai választásokra is. Nem véletlen, hogy az újraindulásért most nem küzdő, de alelnökét támogató Biden elnök egyik legfontosabb külpolitikai prioritása a tűzszünet kikényszerítése. Vele szemben ugyanakkor az egymással harcoló közel-keleti felek jogosan játszhatnak az időhúzásra: Irán és szövetségesei számolhatnak azzal, hogy az elnökválasztási kampányban, sőt, egészen az új amerikai kormány 2025 januári beiktatásáig az Egyesült Államok részben elveszti cselekvőképességét. Másik oldalról az izraeli kormány reménykedhet, hogy ebben az időszakban az amerikai külpolitika automatizmusok szerint, gyakorlatilag ügyvivő módon fog működni. Így Washington részéről nem várható komolyabb konfrontáció vagy a támogatások megvonása sem, bármit is csinál Izrael.

Harris és Trump Közel-Kelet-politikája

Az időzítés mellett természetesen a választások kimenetele is hatni fog a közel-keleti helyzetre, ennek pontos mértékéről vagy irányáról még nehéz jósolni. Nem csak azért, mert a választások kimenetele erősen kétséges, hanem azért is, mert egyik elnökjelöltről sem lehet tudni pontosan, hogy mit akar a térségben.

Donald Trump kapcsán persze lehet sejtésünk az első elnökségének külpolitikája alapján. Bidenhez hasonlóan Trumpnak sem volt térségbeli víziója, de láthatóan egy-két kérdés felkeltette az érdeklődését, még ha csak átmeneti jelleggel is. Több döntése miatt,

• beleértve Jeruzsálem Izrael fővárosának való elismerését,
• a Golán-fennsík feletti izraeli szuverenitás elismerését,
• vagy az egyes arab államok és Izrael által aláírt Ábrahám-megállapodásokat,

Trumpot sokan tartják Izrael legelkötelezettebb támogatójának az amerikai elnökök közül.

Ez első ránézésre azt sugallja, hogy Trump második elnöksége a mostaninál szorosabb együttműködést jelentene Izraellel. Ez ugyan valóban elképzelhető, ám nem vehető biztosra. A republikánus vezetőt teljesen más emberek veszik körbe, mint négy éve (leszámítva persze a családját).

• Beszámolók szerint Trump megharagudott Netanjahura, amikor az pragmatikus módon a 2020-as elnökválasztást követően rögtön elismerte Biden győzelmét, és kapcsolatot keresett vele.
• Másrészt a Trump-kormány legtöbb Izrael-párti döntése mögött széles kétpárti egyetértés húzódott, a Biden-kormány néhány kivételtől eltekintve (például a ciszjordániai zsidó telepek legitimitása kapcsán) helyben hagyta Trump döntéseit.
• Harmadrészt nehéz látni, hogy tudna-e Trump a jelenlegi amerikai külpolitikánál Izrael-barátabb lenni: ugyan számos feszültség látható Biden és Netanjahu között, ezek érdemben nem kötötték meg Izrael kezét. Trump ráadásul maga is kiállt a gázai béke mellett, és állítása szerint Netanjahut is erre szólította fel, egy alkalommal pedig kvázi biztatta a híveit, hogy a gázai válságra utalva „népirtó Joe”-ként hivatkozzanak az elnökre.

Kamala Harris esetén sem látható egyértelmű irányvonal. A jelenlegi alelnök Izrael-kritikusabb és a tűzszünet melletti kiálló hangvételt ütött meg eddig, ugyanakkor nem világos, hogy több-e ez retorikai kiállásnál. A Harrist körbevevő tanácsadók az Obama- és Biden-kormányok tapasztalt vezetői, akik ugyanazt a demokrata fősodort képviselik. Bárkit is választanak meg az amerikaiak tehát, radikális változásra nem számíthatunk az USA közel-keleti politikájában.