Népszavazáson kérdezték meg a választóktól Venezuelában: támogatnák-e egy állam létrehozását az Essequibo régióban? December 3-án a hivatalos adatok szerint a választásra jogosultak több mint fele, 10 millió ember járult az urnákhoz, és 95 százalékuk felelt igennel az öt – erősen irányított – kérdésre.
A probléma az, hogy az aranyban, gyémántokban, de főleg földgázban- és olajban gazdag terület nem Venezuela része. Az Essequibo folyótól nyugatra eső terület, amely korábban a holland, majd a brit gyarmatbirodalom része volt, ma Guyanához tartozik, az ország területének csaknem kétharmadát teszi ki. A térség alig 130 ezer embernek az otthona: a Nagy-Britannia méretű Guyanában a lakosság zöme az Atlanti-óceán partvidékén él.
Így egy állam létrehozása Essequibo – vagy ahogy Venezuelában hívják: Esequiba – egyoldalú annexiója nélkül aligha képzelhető el.
„Megtettük az első lépéseket történelmünk egy új szakasza felé, egy harcban azért, ami a miénk” – mondta a voksolás után Caracasban összegyűlt tömeg előtt Nicolas Maduro venezuelai diktátor, a demokrácia elsöprő sikerének nevezve az eredményeket. Az, hogy a kormány által ismertetett adatok mennyiben fedik a valóságot, erősen kérdéses.
Nemzetközi megfigyelők kígyózó tömegek helyett üresen kongó szavazóhelyiségekről számoltak be, ráadásul a kormány semmilyen részletes adatsort nem tett közzé a voksolásról. Szemben a választási hatósággal, amely közzétett, majd gyorsan törölt egy táblázatot ábrázoló képet. A táblázaton mind az öt kérdés mellett nagyjából kétmillió voksot tüntettek fel.
A kabinet a demokratikusnak mondott felhatalmazását maga elé tartva, már el is készítette a Guyana Esequiba tartomány létrehozásáról szóló törvényjavaslatot. Erről a nemzetgyűlés fog szavazni, ám a kimenetelen felesleges izgulni, hiszen a testületben négyötödös többségben vannak a Maduro-pártiak.
Az aranytól az olajig
A bő másfél Magyarország-méretű, 159 500 négyzetkilométeres területért vívott küzdelem kétszáz éve tart. Már a rövid életű, Simón Bolivár-féle Nagy-Kolumbia is jogot formált erre a vidékre, de miután a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama teljes területét magába foglaló szuperállam szétesett, a régióval határos Venezuela folytatta a területvitát. Caracas azt állítja, hogy amikor 1777-ben a spanyol királyság kiemelte az Új-Granadai alkirályság közigazgatásából a mai Venezuelát, és önálló főkapitánysággá tette, a gyarmat határait Essquibo folyónál jelölte ki. A venezuelai kormány a mai napig erre a döntésre alapozza a követelését.
A konfliktus onnan ered, hogy amikor a britek 1814-ben megvásárolták Hollandiától Essequibo, Demerara, és Berbice kolóniákat, nem volt világos, hol húzódnak a gyéren lakott, esőerdővel borított terület nyugati határai. 1835 és 1839 között egy német felfedező, természettudós – a brit korona megbízásából – a régi holland térképek alapján kijelölte a legnyugatabbi gyarmat, Essequibo határait. Így született meg a határrajzoló után elnevezett Schomburgk-vonal, amelyet az 1830 óta független venezuelai állam a kezdetektől a szuverenitása megsértésének tart.
Ugyanis a határvonal jóval túlmutatott a brit kolónia területén: az eredeti változat a mélyen a venezuelai területen fekvő Orinoco folyó torkolatát is magába foglalta. A felek megállapodtak abban, hogy nem bolygatják a kérdést, és egyikük sem szállja meg Essequibót, de ez az állapot nem bizonyult tartósnak. Miután a régióban aranyat találtak, mindkét fél katonai állások telepítésébe kezdett, mígnem a britek kijelentették, hogy mégis a sokat vitatott Schomburgk-vonalat tekintik a gyarmatuk határának.
Venezuela a Monroe-elvre („Amerika az amerikaiaké”) hivatkozva Washington felé fordult, hogy a segítségével gátat szabjon a brit gyarmati terjeszkedésnek. Azonban a briteknek az évekig tartó tanácskozás során sikerült maguk mellé állítani az amerikaiakat. 1899-ben a döntéshozó nemzetközi választott bíróság (melynek öttagú testületét mindkét fél jóváhagyta, de a venezuelai érdekeket nem saját maguk, hanem az amerikaiak képviselték) egy rendkívül ellentmondásos eljárás végén a terület 90 százalékát – rajta az összes aranybányával – Brit Guyanának ítélte oda. A megalázó döntés után Venezuela jogellenes befolyásolási kísérletre panaszkodott.
Fél évszázaddal később a választott bíróság amerikai küldöttségének egyik tagja (aki a tárgyalások során Venezuela érdekében járt el) hivatalos levélben erősítette meg, hogy a bíróság orosz elnöke nyomást gyakorolt a testületre, hogy Nagy-Britannia javára döntsenek. A 2023-as népszavazás egyik kérdése éppen az 1899-es határrendezés elutasításáról szólt. A háttéralkut felfedő választott bíróról elnevezett Mallet-Prevost memorandumra hivatkozva
1966 februárjában a konfliktusban részt vevő felek, vagyis Venezuela, Brit Guyana és Nagy-Britannia aláírta a határvitát rendező megállapodást. A Genfi Szerződésben kimondták, hogy egyik fél sem lép fel a vitatott területen addig, amíg nem tudnak egy végleges, minden fél számára elfogadható határvonalat kijelölni. Mindössze pár hónappal később, 1966 májusában Guyana elnyerte függetlenségét az Egyesült Királyságtól, amivel a korábbi gyarmattartó egyszer és mindenkorra kivonult a képből. A másfél évszázados, rendezetlen területvita viszont fennmaradt.
A következő évtizedek az enyhülés jegyében teltek, részben azért, mert a nemzeti sérelmek elsimításán túl más oka nem volt Venezuelának nyomást helyezni fiatal szomszédjára. Sokáig a 800 ezres lélekszámú kis ország Haiti után a Karibi-térség második legszegényebb állama volt: az export nagy része cukor- és rizstermesztésből származott. Venezuela ezzel szemben a világ legnagyobb olajtartalékán ül, melynek előnyeit az 1973-as olajválság után igyekezett is kiaknázni.
A 2010-es években azonban fordult a széljárás. Miután Hugo Chávez kipaterolta Venezuelából a külföldi olaj- és gázvállalatokat, az amerikai Exxon megállapodást kötött Guyanával az essequibói területen lévő olajlelőhelyek feltárására. Az országban már az 1930-as években is kerestek olajat, ám a fúrások közel száz évig csak száraz kutakat eredményeztek. Az Exxon első nagy felfedezésére 2015-ig kellett várni, melyet aztán 45 további követett. Legutóbb az idén októberben találtak a Stabroek mezőben jelentős tengeri lelőhelyeket, amivel Guyana már 11 milliárd hordóra növelte készleteit. A felfedezés hamar felfelé ívelő pályára tette az országot:
Ugyanakkor mindez nem változtat azon, hogy Venezuela gigászi nyersanyagtartalékokkal rendelkezik, olajból 304 milliárd hordóval – bár ezzel együtt is sikerült eljutnia arra a pontra, hogy benzinhiány üsse fel a fejét az országban.
Miért kell mégis a terület Madurónak?
Háborús eszkaláció mint politikai termék?
December eleje óta a venezuelai hadsereg már a határvidéken állomásozik, ahol hivatalosan „illegális bányászat elleni tevékenységet” folytat, de a csapatmozgásokat nem nehéz Guyana megfélemlítésére tett kísérletként értékelni. Válaszul Guyana készenlétbe helyezte a hadseregét, de Brazília is katonákat és harckocsikat vezényelt Boa Vista határvároshoz, hogy garantálják az országhatárok sérthetetlenségét (ugyanis az essequibói terepviszonyok miatt a venezuelai csapatoknak Brazílián keresztül kellene támadni).
A két ország közti erőviszonyok nem összemérhetők: miközben Guyana 3400 aktív katonával rendelkezik, addig a negyvenszer népesebb Venezuela 123 ezerrel. Ugyanakkor az elemzők megkérdőjelezik, hogy
A 2013-ban elhunyt Chávezt váltó Maduro célja belföldi támogatottságának növelése lehet a jövőre esedékes elnökválasztáson. Ugyanis az elnök megígérte, hogy a rezsimet sújtó legkeményebb amerikai szankciók feloldásáért cserébe 2024-ben fair és szabad választásokat tartanak az országban. A nacionalista érzelmek felkorbácsolása ezért jöhet kapóra Madurónak, főleg ha mellétesszük, hogy a területi követelés jóformán az egyetlen ügy, amelyben a chávisták és az ellenzék is egyetért.
Maduro népszerűségét van honnan feltornászni: egy évtizedes uralkodása alatt Venezuela gazdasága összeomlott (2016-ra 800 százalékos hiperinflációval küszködtek), a humanitárius és egészségügyi krízis, a gyógyszerhiány, a 2022-re 51 százalékra ugró munkanélküliség, az extrém mértékű elszegényedés (tavaly tízből kilenc ember élt szegénységben) és az elszabaduló bűnözés elől tömegek menekültek el.
Ráadásul a háborús eszkaláció bezárná az ajtót az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások előtt, sőt arra sarkalhatná Joe Biden kormányát – amely vélhetően a háta közepére se kíván egy újabb fegyveres konfliktust –, hogy újból szigorítson az olajpiaci szankcióin.
Egy másik értelmezés szerint a referendum és az invázióval való fenyegetést azt a cél szolgálja, hogy Maduro szükségállapotot hirdessen és elhalassza a választást, amennyiben úgy érzi, veszélybe került a szocialisták huszonöt éve tartó uralma.
Az aggodalmakat növelte, hogy eltűnt egy guyanai helikopter a határvidéken. Egyelőre nem világos, hogy a kiújuló feszültségnek van-e bármi köze az ügyhöz – a guyanai hatóságok szerint valószínűbb, hogy a kedvezőtlen időjárás állhat a háttérben.
December közepén a két ország vezetője a Saint Vincent és Grenadine-szigeteken találkozott egymással, ahol megállapodtak abban, hogy
A találkozó után kiadott nyilatkozatban a felek rögzítették, hogy semmilyen körülmények között nem fenyegetik a másikat erőszakkal, és folytatni fogják a párbeszédet.
