Hosszú diplomáciai harcoknak ritkán van annyira semmitmondó végeredménye, mint Törökország birkózásnak Svédország NATO-tagsága kapcsán.
Svédország még tavaly, az Ukrajnát sújtó orosz agressziót követően kérte felvételét a NATO-ba, Finnországgal együtt, amit a finnek esetében viszonylag gyorsan jóvá is hagyott mindenki – utolsóként Törökország és Magyarország. E két ország ugyanakkor nem egyezett bele a svédek csatlakozásába.
Törökországban ugyanis éppen parlamenti és elnökválasztásra készültek, és a nacionalista török vezetésnek komoly problémája van a baloldali kurd pártokkal, amelyek képviselői közül többen Svédországba menekültek, a svédek pedig nem adták ki a török állam által terroristának tartott kurdokat.
Hogy a történetben mi Magyarország szerepe, nem tudni. A magyar kormány eddig is hajlamos volt arra, hogy közeli szövetségesei érdekében beleálljon konfliktusos ügyekbe, és elvigye a balhét (vagy annak egy részét), de most ez a logika kevésbé stimmel. Törökország ugyanis az elejétől fogva vállalta a konfliktust, és nyílt követelésekkel állt Svédország elé. Az sem zavarta (volna) a törököket, ha az látszik, ami a valóság: hogy a svéd csatlakozás csakis Recep Tayyip Erdogan elnök döntésén múlik.
A parlament elé terjesztette a svéd csatlakozásról a javaslatot, de azt a kormánypártok nem vették napirendre. Közben a kormány azt hangsúlyozta, hogy bár súlyos vádak hangzottak el svéd politikusok szájából a magyarországi jogállamisággal kapcsolatban, és a viszonyt rendezni kell, de a kabinet támogatja a csatlakozást – csak a frakció makacsolta meg magát. Hogy ezzel a teljesen hiteltelen érveléssel mit nyert az Orbán-kormány, az nem világos.
Ahogy az sem, hogy a svéd NATO-csatlakozás ügye összefügg-e azzal, hogy a belépésüket régóta sürgető Joe Biden amerikai elnök csak Orbán Viktorral fogott a kezet a NATO-vezetők keddi csoportképének elkészülte előtt Vilniusban, a katonai szövetség csúcstalálkozóján.
US President Joe Biden shakes the hand of Hungary's Prime Minister Viktor Orbán as he lines up to pose with other heads of state and government for the NATO summit group photograph
More: https://t.co/JRrBZRCJIF pic.twitter.com/c6bINfenyU
— Bloomberg (@business) July 11, 2023
Az, hogy Svédország mit nyert az üggyel, egyértelműbb: magát a NATO-csatlakozást és az amerikai nukleáris ernyő biztonságát. A svéd haderő eddig is az erősebbek közé tartozott a kontinensen, ráadásul a svéd és a finn csatlakozással látszik csak igazán, hogy mennyire rossz döntést hozott Vlagyimir Putyin, amikor Ukrajnát – a nyugati katonai befolyás terjedésére is hivatkozva – lerohanta. Ennél hatékonyabban nehezen lehetett volna a NATO ölébe kergetni eddig semleges országokat Oroszország határán.
Törökország esetében ismét kérdéses, hogy mennyire volt hasznos az izmozás a svéd csatlakozással. Az elnökválasztás előtti kampányban Erdogan számára ugyan veszélyes lehetett volna csak úgy igent mondani a svéd csatlakozásra, amit alátámaszt az is, hogy a török vezetés mennyire eltérő reakciókat adott a választás előtt és a választás után a svédországi Korán-égetésekre. Előtte alapvető civilizációs problémaként kezelte, utána pedig olyan eseményként, amin nem érdemes fennakadni.
A vilniusi csúcs háromoldalú találkozója után közös közleményt adott ki Törökország, Svédország és Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára. Ebben leírták: a megegyezés lényegi eleme, hogy Svédország beleegyezik egy kétoldalú biztonsági megállapodás aláírásába Törökországgal, és kinyilvánítja, hogy hatékonyabban fogja felvenni a harcot a terrorizmussal szemben. Mivel a terrorizmus a török kormány szótárában leginkább a kurd szeparatistákat jelöli, nem nehéz kitalálni, hogy erről van szó. A NATO részéről Stoltenberg beleegyezett egy terrorellenes poszt létrehozásába, amit nem lenne meglepő, ha egy török töltene be.
Emellett Svédország vállalta, hogy proaktívan támogatja Törökország európai uniós csatlakozásának felgyorsítását. Ugyanis miután a török vezetés már hajlani látszott a megegyezésre, Erdogan az utolsó pillanatban feltételként támasztotta, hogy csak akkor engedi be a NATO-ba a svédeket, ha Törökországot felveszik az EU-ba.
Törökország szerepe felértékelődött, hatalma pedig megnőtt az orosz invázió óta. A NATO második legnagyobb hadseregéről van szó, ahol az Egyesült Államok taktikai nukleáris robbanófejeket tárol. Egy olyan regionális nagyhatalomról, amely megengedheti magának, hogy az USA, Európa, Oroszország és az arab világ között egyensúlyozzon. Az Európai Unió súlyát és jelentőségét támasztja viszont alá, hogy Törökország a kilencvenes évek eleje nagyon szeretne az EU tagja lenni, de nem képes ezt elérni.
Pedig a kilencvenes évek végéig kifejezetten jól haladt a folyamat, több társulási szerződést is aláírtak, és utána is folytatódott a török jogrendszer harmonizációja az uniós szabályokkal. De a kétezres évek közepétől valami megváltozott. Erdogan hatalomra kerülése alapvetően fordította vissza Törökországban azt a nyugatosodást és modernizációt, ami a huszadik század első felében az Atatürk-korszakkal kezdődött, hogy aztán a nacionalizmus és iszlamizáció átváltson autoriter irányításba.
Igaz, ennek nemcsak Erdogan az oka, hanem az is, hogy Törökország hatalmas. Az országban a legutóbbi népszámlálás szerint 84 millió ember él, egymillióval több, mint ahányan Németországban. A csatlakozással Törökország az EU legnagyobb országa és az egyik legjelentősebb gazdasága lenne. Egyszersmind az unió legnagyobb tagállama egy muszlim ország lenne. Ha a migrációs válság idején Európába menekülő hárommillió muzulmán durván a szélsőjobb felé tolta Európa politikáját, mit kezdene vajon a kontinens politikája 84 millió törökkel, akik szabadon utazhatnak és vállalhatnak munkát az EU-ban? Emlékezetes, hogy a múlt év végén Ausztria és Hollandia még Románia és Bulgária csatlakozását is megvétózta a schengeni övezethez.
Jelenleg ráadásul csupa olyan ország szeretne csatlakozni az Európai Unióhoz, melyek valamilyen demokratikus deficittel küzdenek: Törökország mellett Szerbia, Bosznia-Hercegovina és a jelenleg egy EU-barát kormány által vezetett, de erősen megosztott Moldova is ilyen.
Nem véletlen az sem, hogy az Orbán-kormány és a hamarosan következő magyar EU-elnökség egyik legfontosabb ügye a bővítés, amit az Orbán-kormány régóta szorgalmaz. Az Európai Bizottságban is a bővítésért felel a magyar biztos, aki bár papíron nem a magyar kormányt, hanem az uniós érdekeket képviseli, vannak, akik szerint Várhelyi Olivér ennek a feladatának nem igazán tesz eleget.
Merthogy Orbánnak kifejezetten jól jönnének a szövetségesek az unión belül, főleg a Visegrádi Négyek szétesését követő elmagányosodás miatt, és akkor, amikor a – magyar kormány háborús álláspontja által keltett viták ellenére migrációügyben még mindig szövetséges – lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság újrázását sem lehet biztosra venni a novemberi választáson.
Az uniós csatlakozásra szintén pályázó Ukrajna, annak ellenére, hogy számos olyan demokratikus kihívással küzd, mint a fenti országok, még mindig jobb helyről indul, mert ott legalább a politikai tendencia a nyugatosodás. Igaz, ez is megváltozhat, hiszen – ahogy Volodimir Zelenszkij meglepő hatalomra jutásából kiderült – Ukrajna és Oroszország között alapvető különbség az, hogy Ukrajnában le lehet váltani a kormányt választáson.
